Samantha várakozásaival ellentétben Cara finoman szólva sem volt elragadtatva az önjelölt kerítőakciójától.

– Hogy jutott eszedbe egyáltalán ilyesmit csinálni? – magyarázott feldúltan a Fészek nappalijában az új év első napján.

Már alkonyodott. Nemrég kocsikáztak haza Tamworth-ből, mivel Daniel vigyázott Samanthára, amíg Cara ellátta Remust. Bátyja finoman vázolta Carának a parti eseményeit, aki akkor annyira meglepődött, hogy csak hebegett-habogott, hazaérve viszont kifakadt lányának.

Samantha mulatságosnak találta, hogy amikor idegesen szövegelt valamiről, rendszerint muszáj volt valamit csinálnia közben. A mászkálás mellé még összevissza gesztikulált is, amit még viccesebbnek tartott. Eszébe sem jutott, hogy ilyen helyzetben ő is hasonlóan viselkedik, mint az anyja – hiszen saját magát nem láthatta kívülről.

– Nem értem, mi a baj – jelentette ki a kanapéról egy buddhista szerzetes lelki békéjével. Kitartott az álláspontja mellett. – Azt hittem, odaleszel a hírtől, és megdicsérsz, hogy milyen ügyes vagyok. Mi rossz van abban, hogy Daniel és Madam Malkin randizni fognak?

– Az, hogy... hogy... – Cara levette a haján pihenő napszemüvegét, összehajtotta és a blúzába akasztotta. Másodpercekkel később meggondolta magát, és inkább mégis visszabiggyesztette a feje tetejére. – Nem érted, igaz? – sóhajtott gondterhelten. – Te ezt nem gondoltad át, Sammy.

– Nem vagyok Tim – ismerte el egy apró biccentés kíséretében –, de szerintem logikus ötlet volt.

– Te beszéltél Timmel? – Cara hirtelen még neheztelni is elfelejtett.

– És ha igen? – kérdezett vissza hetykén a lánya. Még az állát is felszegte hozzá.

– Jóságos ég, ettől féltem – nevette el magát Cara. Most Samanthán volt az értetlenkedés sora, egészen addig, amíg az anyja hozzá nem tette a következőket: – Te kamaszodsz, kiscsillag. Mi ez a flegma stílus?

– Jó, oké, beszéltem Timmel – emelte fel a kezét védekezően, semmi kedve nem volt ugyanis a kamaszodásáról szóló okfejtést hallgatni. – Kiderült, hogy egész jó arc.

– Okos fiú – mosolygott maga elé Cara. – Végre hagytad szegényt szóhoz jutni?

– Valahogy úgy.

– Ideje volt. – Látszott rajta, hogy örül neki, hogy a két unokatestvér elindult az összecsiszolódás útján.

Mivel az idegessége csillapodott, leült Samantha mellé a kanapéra. Úgy fordult, hogy a szemébe nézzen.

– Figyelj, kiscsillag, elhiszem, hogy szerinted jó ötlet összehozni Madam Malkint meg Danielt, de nem avatkozhatsz mások szerelmi életébe.

Ó, mert te soha az életben nem tettél olyat, duruzsolta kajánul a lelkiismerete. Az alma nem esik messze a fájától, ezt kertészként pont te ne tudnád?

Egy pillanatra kiszakadt a jelenből, és megint annak a bolondos tinilánynak érezte magát, aki annyi őrültséget csinált egykor.

Az más volt, vitatkozott magával. Hiszen korábban James is kerítőt játszott nekünk. És Lilyvel egyértelműen tetszettek egymásnak.

Csak remélni merte, hogy nem a tébolyultság jele, hogy olykor magával társalog. Sirius elvesztése után sokszor érezte úgy, hogy nem bírja tovább, összeroppan – és az, hogy mindig tisztázta magában a dolgokat, sokat könnyített a lelkén.

Van egy lánya – a tudat gubraithiai tűzként égett az elméjében, meggátolva, hogy a sötétség körülölelje és megfojtsa őt. Samantháért volt képes tartani magát, miatta nem háborodott meg az évek alatt. Hiszen nem engedhetett meg magának ilyesmit, amikor egy másik életért is felelős volt.

Gondolataiból most is az a bizonyos másik élet húzta vissza a realitásba, aki értelmet adott a mindennapjainak, és aki talán nem is sejtette, mekkora szüksége van rá.

– Én csak segítettem! – fortyant fel Samantha. – Mi baj van azzal?

Cara gyengéden megszorította a kezét.

– Tudom, hogy a jó szándék vezérelt. De arra nem gondoltál, mi lesz, ha a dolog balul sül el?

– Ez tök egyszerű: akkor nem találkoznak többet. Ennyi – jelentette ki Samantha. – Nem ennyi? – sandított zavartan az édesanyjára.

– Mit gondolsz, kinek fognak panaszkodni akkor mindketten? – tette fel a kérdést.

– Hát... neked? – hangzott a tipp.

– Talált-süllyedt. Egek, mi lesz, ha két tűz közé kerülök? – Cara a tenyerébe temette az arcát, és hátrahanyatlott a kanapén.

Samantha megütközve pislogott rá.

– Te most sírsz?

– Nem. – Cara nyűgösen pillantott ki az ujjai között nyitott réseken.

Samanthából kibuggyant a nevetés.

– Ne már... Te most komolyan amiatt aggódsz, hogy neked milyen kellemetlen lesz ez az egész?

– Ne röhögj már, ez annyira ciki! – sózott rá egy párnával az anyja, mire Samantha sikítva-kacagva odébb húzódott tőle.

– Te tényleg ettől rettegsz! – vigyorgott a képébe.

Az én kis vadalmám, futott át a nő agyán.

– Még szép! – méltatlankodott. – A testvéremről és a legjobb barátnőmről van szó. Ha valami rosszul alakul köztük, feszenghetek miattuk életem végéig, ha meg összejönnek, minden szirupos boldogság lesz, és hallgathatom az egymásról szóló szerelmes ömlengésüket – borzongott meg.

– Rád sem ismerek, anya – csóválta a fejét Samantha, arcán a letörölhetetlen kaján mosollyal. – Tényleg az foglalkoztat leginkább, hogy veled mi lesz?

Cara némi mérlegelés után megvonta a vállát.

– Néha én is lehetek önző. Időnként csak kell törődnöm magammal is, nem? – hunyorgott Samanthára. – Nem arról van szó, hogy ne akarnék jót Danielnek meg Lizzie-nek – szögezte le. – De muszáj volt neked pont egymás felé lökni őket? – Gyötrelmes arckifejezéssel megtámasztotta a homlokát.

– Ne legyél már ilyen borúlátó, anya. Komolyan el tudsz te képzelni olyan helyzetet, hogy ne alakuljanak jól köztük a dolgok? Madam Malkin és Daniel mindketten olyan aranyosak.

Cara mélyen beszívta a levegőt.

– Az nem elég. Amikor problémáim voltak az első szerelmemmel, Bimba professzor azt mondta nekem, hogy vannak, akik között egyszerűen nem működik a párkapcsolat, hiába jó emberek mindketten. Velem és az akkori barátommal is ez történt.

Samantha szemei akkorára kerekedtek, mint egy-egy aranygalleon.

– Neked Bimba professzor osztogatott tanácsokat szívügyekben?

Valahogy nem tudta elképzelni a gyógynövénytan-tanárnőt párkapcsolati tanácsadóként. Bárgyú arckifejezését látva Cara szája sarka megrándult.

– Bölcsebb, mint hinnéd – dicsérte egykori kedvenc tanárát. – Kérdezd csak Cedric barátodat, a hugrabugosok jobban ismerik őt – mosolygott sejtelmesen. – Amikor én a Roxfortba jártam, bármit meg tudtunk vele beszélni. Mindig nagyon törődő volt velünk.

Samantha szkeptikusan állt a kijelentéshez. Ő távolról sem szívesen beszélt volna meg bármit egy tanárral – pláne a házvezetőjével, McGalagonnyal –, de ráhagyta a dolgot az anyjára. Más érdekes kérdés jutott eszébe, amit a lehető legóvatosabban kellett feltennie, ugyanis ingoványos terepre vezetett, ahol könnyen megeshetett, hogy a sárba zuttyan. Pofával előre.

– Na, és akkor apával... vele már minden simán ment?

– Simán? – Legnagyobb meglepetésére Cara kacagásban tört ki. – Jó ég, dehogy, kiscsillag. Ő is rendes pasi volt, ez tény – merengett –, de az is tény, hogy nem egyszerű eset. Sokat kellett dolgoznunk a kapcsolatunkért. Ez már csak ilyen, nem megy magától – nyomott barackot a lánya fejére. – És apádnak... neki minden nehezebben ment a családja miatt – ereszkedett ború az arcára.

Nem szívesen gondolt a Blackekre és az aranyvérű neveltetés okozta károkra, úgyhogy inkább nem merült mélyebbre a témában. Mielőtt Samanthának akár eszébe juthatott volna megkérdezni, hogy pontosan mire gondol, így folytatta:

– Emlékszem, egy ponton apád meg is kérdezte tőlem, hogy egyáltalán miért tartok ki mellette még mindig, amikor annyi jobbat találhatnék nála. Hiszen korábban már beszéltük, hogy a szerelem önmagában nem elég.

– Mit választoltál neki? – kíváncsiskodott Samantha.

Szomjasan figyelt, tartva attól, hogy bármikor elszaladhat a pillanat. Ritka alkalom volt, amikor Cara kapható volt arra, hogy ilyen őszinte nyíltsággal meséljen neki az apjáról. Ki szerette volna használni, amennyire csak lehetett.

A nő arcára nosztalgikus kifejezés ült ki.

– Azt, hogy azért, mert tudom, hogy jó szíve van, és hiszek benne, meg kettőnkben is. Azt is közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó lemondani róla, csak mert éppen rátört az önbizalomhiány, úgyhogy szedje össze magát, mert számítok rá.

– Blehh, de nyálas – grimaszolt Samantha, és úgy tett, mintha belehányna egy képzeletbeli üstbe.

– Na, kiscsillag, te leszel mindjárt nyálas, ha elkaplak! – fenyegetőzött Cara, és elővigyázatosan félretette a napszemüvegét a dohányzóasztalra.

– Ajaj...

Samantha itt már tudta, hogy kihúzta a gyufát, az édesanyja ugyanis kizárólag indokolt esetben vált meg a napszemüvegétől. Az agya azonnal leadta a vészjelzést, és visítva próbált menekülni, de Cara hamar magához szorította, és minden csapkodása meg tiltakozása ellenére („Ne, ne, anya, hagyj mááár!") összepuszilgatta az arcát. Hogy ellehetetlenítse közben, még meg is csiklandozta.

Persze Samantha, amint alkalma nyílt rá, a szabadulás érdekében visszacsikizett, úgyhogy az egész tusájuk azzal végződött, hogy mindketten lefordultak a kanapéról, és a szőnyegen fetrengve nevettek a plafonra, tenyerüket a hasukon pihentetve – az ugyanis belesajdult a megpróbáltatásokba.

Amikor csillapodtak a kedélyek, de még mindig nem keltek fel, Samantha törte meg a némaságot.

– Apa igazán jó ember lehetett – mélázott –, ha így kitartottatok egymás mellett.

Azt hitte, Cara már nem is válaszol. Csak annyit látott, hogy megkeményedett a tekintete. Megint a fájdalom, gondolta. Érezte, hogy ezzel le is zárult a hirtelen jött kitárulkozás.

Valami nem stimmelt az apja körül – csak azt nem értette, mi, hiába törte a fejét. Hiszen az édesanyja egyszer szeretettel gondolt vissza rá, másszor majdnem elsírta magát, néha pedig mintha tehetetlen dühöt látott volna rajta. Arra jutott, hogy mindennek ahhoz lehet köze, ahogyan meghalt. Egyre szilárdabbá vált abbéli hite, hogy valami brutális gyilkosság áldozata lett.

Elmélkedéséből Cara hangja zökkentette ki.

– Az volt – mondta végül csendesen. Lassan Samantha felé fordította a fejét. Ajkain kesernyés kifejezés játszott. – Az volt valaha, kiscsillag. Igazán jó ember.

Samantha nem igazán örült neki, hogy vissza kell térnie a Roxfortba. Igaz, újra találkozhatott a barátaival, de ez egyben azt is jelentette, hogy nem látja a családját a tavaszi szünetig, valamint, hogy koptathatja megint az iskolapadot. Ráadásul az odaúton megint szembesülnie kellett a thesztrálok látványával, a tanárok pedig máris elárasztották őket mindenféle tanulnivalóval.

McGalagony például rögtön azzal kezdett, hogy átismételtette velük a kígyó sállá változtatását, amit még a szünidő előtt kezdtek el venni. Samanthának szép puha kötött lett a sálja, viszont osztálytársainak akadtak komplikációi a művelettel. Angelináé például pikkelyes maradt, Lee-nek pedig csak a kígyó farkát sikerült átváltoztatnia, így a sálból kilógó tehetetlen hüllőfej méltatlankodva sziszegett.

Fred és George szétröhögték magukat rajta, egészen addig, amíg McGalagony a padjukhoz lépett, és levont tőlük öt-öt pontot, amiért egyáltalán nem ment nekik a feladat, így azzal múlatták az időt, hogy csomót kötöttek a kígyóikból.

– Sajnálattal látom, hogy az osztály tudása jelentősen visszaesett az elmúlt két hétben – jelentette ki meg-megrezdülő orrcimpákkal. – Márpedig teljes bizonyossággal állítom, hogy a szünidő nem a felejtés szerepét hivatott betölteni.

Samantha nem értett egyet vele, de nem szólt közbe – a tanárnő következő megjegyzése pedig el is terelte róla a figyelmét.

– Ha eddig kétségeik lettek volna, ezúton közlöm, hogy ezt a hozzáállást várom el minden diákomtól. Ennélfogva a jövő hétre egytekercses beadandó házi feladatot adok fel az osztálynak ebből a tananyagból.

– Micsoda? – hördült fel Fred.

A többiek is zúgolódtak.

– Jól hallotta, Mr. Weasley. – McGalagony metsző pillantást vetett rá. – Hétfőre várom az asztalomra a kész fogalmazásokat. Kifogást nem fogadok el, az elmulasztott leadás elégtelen osztályzatot von maga után. Ideje szorgosan felzárkózniuk.

Mondandója elsősorban a Weasley ikreknek szólt, akik kétségbeesetten néztek egymásra, majd fordultak segélykérően Samantha felé. A lány megadóan biccentett nekik, amolyan „jó, nyugi, majd megoldjuk" stílusban.

A bájitaltanóra sem volt jobb, azon meg ő szenvedett. Túl sok patkányfarkat adott a hajmeresztő tonikjához, így felrobbant az üstje, sugárirányban beterítve vele az egész termet. Ennek eredményeképpen szó szerint mindenki haja égnek állt, és mehettek a gyengélkedőre Madam Pomfrey-hoz ellenszérumért.

Piton persze kapva kapott az alkalmon, hogy leteremtse Samanthát és büntetőmunkára ítélje, de tekintve, hogy bájitaltól csöpögött a ruhája, és minden zsíros hajszála a plafon felé meredt, a lány nem igazán tudta komolyan venni. Ráadásul eszébe jutott, hogy emiatt a férfinak most muszáj lesz hajat mosnia, és mivel nem bírta visszatartani a nevetését, újabb pontokat vesztett miatta a Griffendél.

A jókedve akkor szállt el, amikor rájött, hogy az események sűrűjében a mandragóralevél is kiesett a szájából. Csalódottan és egyúttal bosszankodva vette tudomásul, hogy ezt a műveletet most megint próbálhatja újra a következő teliholdkor. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? – kesergett.

Ráadásul Charlie sem örült, mert Pitonnak a hatodik érzékénél fogva – ami a Griffendél-allergiájára volt kiélezve – sikerült úgy időzítenie Samantha büntetőmunkáját, hogy az „véletlenül" pont egy kviddicsedzésre essen. A csapattagok nem lepődtek meg, de Charlie azért a túlbuzgó Oliver Wood segítségével megpróbálta meggyőzni, hogy tegye át másik napra a büntetést. Amilyen merész vállalkozás volt, olyannyira eredménytelen.

– Na, mi lett? – toporgott Samantha, amikor a két fiú visszatért a klubhelyiségbe a magánbeszélgetés után.

– Felejtsd el – csóválta a fejét Charlie, és megsemmisülten lehuppant a legközelebbi kanapéra. – Könnyebb lenne egy sárkányt megszelídíteni.

Oliver hamuszürke arccal csatlakozott hozzá, és kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé.

– Ennyire durva volt? – kérdezte együttérzően Samantha.

– Azt mondta... – idézte Oliver tömény borzalommal a hangjában. – Azt mondta, nem érdeklik holmi értelmetlen, tanórán kívüli elfoglaltságok, kiváltképp a büntetett diák esetében.

– És hogy gondolkodtál volna előre – fűzte hozzá Charlie nagyot sóhajtva.

– Hogy lehet a kviddicset értelmetlennek nevezni?! – Oliver szemlátomást nem tudott túllépni a dolgon.

– Hát, láthattad. – Charlie megveregette a vállát. – Egyébként tudjuk, hogy hazudik, a Mardekár kviddicscsapata nagyon is foglalkoztatja. Csak minket utál ennyire.

– Engem különösen – lógatta az orrát Samantha.

Charlie mint prefektus és kviddicskapitány, tarthatott volna a másodévesnek szónoklatot, miszerint jobb lenne, ha meghúzná magát Piton óráján, de látva a letörtségét, úgy ítélte meg, hogy elég sorscsapás már neki így is ez az egész helyzet. A pontverseny miatti aggódást meghagyta Pippa Macmilliannek, a kviddicset meg...

– Megoldjuk – jelentette ki, miután nagy levegőt vett. – Ha kimaradsz egy edzésről, még nem tragédia. De ne csinálj belőle rendszert.

Samantha hálásan bólintott, viszont Oliver Wood mentalitásától („Mi az, hogy nem tragédia? Februárban lesz a Griffendél-Hugrabug meccs!"), nem lett jobb kedve. Miközben otthagyta a két fiút, még hallotta, ahogyan a negyedéves arról vitatkozik a csapatkapitánnyal, hogy a novemberi Griffendél-Mardekár meccs alapján ő ügyesebbnek látja Aliciát, emellett megbízhatóbb is, mint Samantha – ettől pedig még cudarabbul érezte magát. Még akkor is, ha a szíve mélyén tudta, hogy Olivernek igaza van.

Péntek délután tehát úgy indult takarítani a harmadik emeletre Fricshez, mintha a fogát húznák. Sohasem járt még a jobb kéz felőli folyosószárnyon, amit ragyogóra kellett sikálnia, de megállapította, hogy nem hagyott ki semmit, tekintve, hogy zsákutcába vezet. Ráadásul valószínűleg évek óta nem takarította senki, mert tele volt pókhálókkal.

Utóbbiaktól annyira iszonyodott, hogy hozzájuk nyúlni sem volt hajlandó, hiába zsörtölődött Frics. Úgyhogy a gondnok kénytelen volt pókháló-mentesíteni a helyiséget, hogy a lány megkezdhesse büntetése letöltését.

Csak ekkor vette észre, hogy a folyosó közepén egy csapóajtó van a padlóba ékelve, de hiába kérdezősködött, hová vezet, nem kapott választ, csak fenyegető megjegyzéseket. Így aztán, hogy lekösse magát sepregetés közben, fél szemmel Mrs. Norrist nézte. A macska – szerencsére a helyiség másik oldalán – egy kövér keresztespókot pofozgatott a mancsával, ami minden jel szerint megúszta Frics akkurátus irtását.

Samantha, bármennyire is ellenszenvezett Mrs. Norrisszal, a pókot még kevésbé szívelte, úgyhogy kivételesen a gondnok házikedvencének drukkolt. Ezzel együtt felötlött benne egy nem csekély jelentőséggel bíró kérdés.

– Amúgy miért Mrs. Norrisnak nevezte el?

Frics olyannyira megdöbbent, hogy először abban sem volt biztos, hogy a lány valóban hozzá intézte a kérdést. Még rárivallni is elfelejtett, miszerint nincs beszéd munka közben.

– Ez eszembe jutott már párszor – magyarázta Samantha –, és nem értem, hogy lehet. Mert tudja, én biztos nem tudnék kitalálni ilyen kreatív nevet. Az én baglyomat Bagolynak hívják. A lovamat meg Paripának, képzelje. Magának honnan jutott eszébe a Mrs. Norris? – ráncolta a homlokát.

Hosszú másodpercek kellettek, mire Frics túllendült megrökönyödésén, akkor azonban dülledt szemeit a macskájára szegezte, és egyszerre ellágyult az arckifejezése. Samantha zavart-döbbent fintort vágott, ugyanis sosem látta őt elérzékenyülni, és már-már nevetségesen abszurd látványt nyújtott. Persze senki más nem látta soha, hiszen egyetlen diák sem kérdezett rá ezelőtt Mrs. Norris nevére.

Az ártatlan gyermeki nyíltságnak mégis sikerült olyasfajta emberi érzelmet kicsikarnia a mogorva gondnokból, ami lehetetlennek tűnt: nosztalgia. Ez volt Samantha egyetlen szerencséje, ami miatt választ kaphatott.

Frics bizonytalanul sandított rá.

– Chuck Norris. Mond neked valamit ez a név, kölyök?

– Persze – bólintott meglepetten Samantha. – Ő az az atom mugli pasas, aki mindenkit leüt. A nagyapám nagy rajongója, sokat nézi a filmjeit. Egy-kettőt én is láttam – lelkesedett fel az Artie papával közös emlékein. – A sárkány útjában Bruce Lee legyőzte, de a papa mindig azt mondja, hogy igazából akkor is Chuck Norris a legkirályabb.

– Így is van – biccentett kimérten Frics.

– Nem mondja, hogy maga is odavan érte! – Samantha a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne nevessen hangosan.

Frics nem mondta, de nem is volt rá szükség. Samantha tudta róla, hogy kvibli, így, ha belegondolt, észszerű volt, hogy a mugli világgal kapcsolatban is tájékozódott, mégis olyan komikusnak érezte, hogy a görnyedt hátú, vézna diákok réme titokban bálványozza a híres harcművészt.

– Benne van néha mugli magazinokban – felelte tömören a gondnok. – Mrs. Norris is szereti, kismacskaként mindig azokra az újságokra feküdt, amiken szerepelt a fényképe – hajolt le, hogy megvakargassa a macska állát. Az dorombolással felelt.

– Ó, hát, akkor ezért Mrs. Norris! – csapott a homlokára Samantha. Most, hogy végre megvilágosodott, úgy érezte, felbecsülhetetlen tudás került a birtokába.

Heuréka-öröme azonban hamar elszállt, amikor Frics visszatért szokásos goromba stílusához. Pedig egy pillanatra már azt hitte, összehaverkodtak, és a bennfentes információ révén életre szóló kötelék alakult ki köztük. Hát, kiderült, hogy nem – pedig jólesett eljátszani a gondolattal, hogy ha sikerült volna jóban lennie Friccsel, a jövőben kevesebb következménnyel követhetett volna el kihágásokat. Szép álom volt.

– Erről egy szót se senkinek – rázta az ujját a gondnok fenyegetően –, különben egyenként tépem le a körmeidet!

Samantha megriadva bólintott, és házimanót megszégyenítő sebességgel tért vissza a takarításhoz.

Szombat délután a Bajos Bagázs roxmortsi küldetést teljesített, ugyanis a téli szünet alatt volt Kenneth Towler tizenharmadik születésnapja, és a másodéves griffendélesek utólag szerették volna meglepni osztálytársukat.

A negyedik emeleti tükör mögött eredő titkos alagutat használták, amit Fred, George és Samantha előző évben már kipróbáltak, Lee azonban még nem látta, így most vele is megismertették. A Három Seprű pincéjében bukkantak ki, és a nyakukba vették a varázslófalut.

– Emlékeztek, amikor tavaly ránk üvöltött a Szellemszállásnál a kecskeszaros öregember? – vihorászott George.

Fred felnevetett, Samantha viszont nem szívesen emlékezett vissza az esetre. Ő inkább traumaként élte meg. Akkor horpadt be a Remusnak vett bonbonosdoboz, és akkor látták Ingram professzort a gyanús kobolddal beszélgetni – akiről utóbb kiderült, hogy Ampók a neve. Élénken megmaradtak a fejében a történtek, ahogyan az is örökre az emlékezetébe vésődött, amikor végül Herbert Ingram távozott az élők sorából. Még ha akarta volna, sem tudta volna elfelejteni – azon túl, hogy időnként kénytelen volt igénybe venni a roxforti fiákereket, a kastély ablakából is látott néha egy-két thesztrált a Tiltott Rengeteg felett repülni.

Megborzongott.

– Hé, minden oké? – lökte meg a karját George. – Elég sápadt lettél.

Samantha megrázta magát, és halvány mosollyal nézett a fiúra. Ikrek voltak ugyan Freddel, és az emberek rendszerint összekeverték őket, mert belsőleg is sokban hasonlítottak, ő azonban mostanra pontosan tudta, hogy bizony eltérnek, és hogy mi alapján különböztethetők meg.

Kettőjük közül George volt a figyelmesebb, empatikusabb. Jobban ki volt hegyezve a finomságokra, így mások érzelmeire is. Frednek most sem tűnt fel, hogy Samanthával nem stimmel valami, elmélyülten sztorizgatott Lee-nek a kecskeszaros öregemberről.

Fred valamivel többet szeretett szerepelni és a figyelem középpontjában lenni, így általában elsőként ragadta magához a szót, és vállalta a kezdeményező szerepét. Igaz, ami a bevállalósságot illeti, George sem panaszkodhatott, de Samantha tudta, hogy azért kettőjük közül Fred valamivel bátrabb. Ezzel együtt persze meggondolatlanabb és szertelenebb is.

George egy fokkal óvatosabb volt, képes volt nyugodtabb fejjel, logikusabban gondolkodni, illetve puhatolózni, ha arra volt szükség. Kíváncsi természete révén kaphatóbb volt a lelkizésekre is – akárcsak most –, és Samantha tudta, hogy bármikor rábízhatja bármilyen titkát. George szeretett magyarázni is, így előszeretettel egészítette ki, amiről Fred beszélt.

Utóbbi a némileg energikusabb természetű, pattogósabb személyisége révén gyakrabban tanúsított türelmetlenséget – ez utóbbi tulajdonságával Samantha őszintén tudott azonosulni –, illetve pletykálkodásra való hajlam is jellemezte.

Hasonlóságaik mellett a különbözőségeikben rejlett a titok, ami miatt a két testvér olyan remekül kiegészítette egymást. Ezekre az apróságokra igazán kevesen figyeltek fel, Samantha viszont azon kevesek közé tartozott, akik igenis foglalkoztak azzal, hogy a Weasley ikrek két külön személyiség.

Sok mindent el lehetett mondani róla, többek között, hogy borzasztóan figyelmetlen tudott lenni – aki azonban igazán fontos volt számára, azzal nagyon is foglalkozott. Fred és George pedig a legjobb barátai voltak, még szép, hogy törődött velük.

És ők is törődtek vele – ez George aggódó arcából is kitűnt, ahogyan most ránézett.

– Csak eszembe jutott Ingram – rázta meg magát Samantha.

– Nem akartam felhozni, ne haragudj – kapott észbe George –, de hirtelen eszembe jutott a kecskeszaros öregember, és nem gondoltam bele, hogy rosszul érinthet.

– Nem gáz. Az a bácsi amúgy tényleg vicces volt – felelte Samantha egy fokkal derűsebben.

– Emlékszel, hogy még Dumbledore-ra is hasonlított? – vidította George, sikerrel. A lány szája sarkai egyre feljebb kúsztak.

– Tényleg!

Ezt már el is felejtette, de most beugrott neki. Mire Zonkóhoz értek, már vidáman és felszabadultan galoppozott be a boltba. A varázsbazár tulajdonosa régi törzsvásárlókként és „kedves kollégákként" köszöntötte őket, de sajnos nem tölthették itt minden idejüket, bármennyire is szerették volna.

Sokat tanakodtak, mit vegyenek Kenneth-nek. Végül úgy döntöttek, a Mézesfalásban vásárolnak be, valamint Lee-nek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy beszerezhetnének egy üveg Lángnyelv-whiskyt is.

– Hát, nem tudom – tanakodott George. – Nem hiszem, hogy Madam Rosmerta kiadja nekünk.

Jártak már a Három Seprűben és ittak vajsört, de úgy sejtették, a söntésnő nagyobb alkoholtartalmú italt nem szívesen szolgáltatna kiskorúaknak – főleg nem egy egész üveg whiskyt.

– Nem probléma, ott a Szárnyas Vadkan – vágta rá vidoran Lee. – A bátyám mindig oda járt iszogatni a haverjaival. Azt mondta, olcsóbb, és az öreg kocsmáros simán kiad bármit.

– Tényleg bármit? – képedt el Samantha.

– Elvileg ja. Aztán gondolom, majd kiderül, ha bepróbálkozunk.

Elsétáltak hát az ódon kocsmához, és belestek a rozzant ablakokon. A rozoga asztalok és a pult mellett gyanús alakok ücsörögtek. A legtöbbnek kámzsa vagy másfajta álruha fedte az arcát. Samanthának, Frednek és George-nak azonban nem rajtuk akadt meg a tekintete.

– Baszki, ez a kecskeszaros öregember! – szisszent fel Fred, amikor megpillantotta a csapost. – Kellett nekünk beszélni róla... Most megidéztük.

– Annyira tipikus – csóválta a fejét George.

– Most mi legyen? – pánikolt Samantha. – Mi van, ha ő is felismer minket?

– Beküldjük Lee-t.

– Mi? Nem! – méltatlankodott az említett. – Én be nem megyek egyedül!

Némi gondolkodás után kieszelték, hogy bemennek mind, de inkognitóban. A Zonkónál vett Magifix ragasztóval összetapasztották Samantha és Lee téli köpönyegét az alsó szegélyük mentén, valamint Fredét és George-ét is. Ezáltal hosszabb ruhadarabokat kaptak végeredményül. Az alsó csuklyarészt is hozzáragasztották belülről a szövethez, hogy ne lógjon ki. Samantha gyanította, hogy Madam Malkin vérfagyasztóan sikítana, ha meglátná a meglehetősen rémes végeredményt, de nekik a célra megfelelt.

Ezután következett csak a neheze. Fred felvette az egyik meghosszabbított köpönyeget, és George nyakába ült vele, Samantha pedig ugyanezt a műveletet hajtotta végre Lee-vel. Nem volt könnyű, és még arra is ügyelniük kellett, hogy eligazgassák magukon a köpenyt.

Az első próbálkozásuk kudarcba is fulladt, amikor ugyanis Samantha és Fred meglátták egymást, annyira röhögni kezdtek, hogy lefordultak George és Lee nyakából. Amikor már hozzászoktak valamelyest a szituációhoz – és kellő ideje dideregtek a hóban ahhoz, hogy motiváltabbak legyenek –, és másodjára is sikerült eligazítaniuk magukon a köpenyeket, megállapították, hogy egészen hiteles, magas felnőtteknek tűnnek. Jó, tény, hogy nem lett a legtökéletesebb az álcájuk, de mint az ablakon benézve is látták, annyi fura figura fordult meg a Szárnyas Vadkanban, hogy remélték, senkinek nem szúrnak majd szemet.

A legnagyobb probléma az volt, hogy a „lábaik", George és Lee nem láttak. Végül Samantha és Fred a fejükre húzták a rögtönzött sziámiköpeny felső csuklyáját, és suttogva adták az instrukciót alsó feleiknek, hogy merrefelé menjenek. Tántorogva nyitottak be a kocsmahelyiségbe és lépkedtek a pulthoz, azt a benyomást keltve, mint akik már most sem teljesen szomjasak.

Samanthában egy pillanatra megállt az ütő, a kecskeszaros öregember (azaz a csapos) tekintetében ugyanis gyanakvás ült, ahogy rájuk nézett – és szakasztott olyan mélyreható, égszínkék szemei voltak, mint Dumbledore professzornak. Még a szakálluk is hasonló stílusú volt, bár Samantha megállapította, hogy az igazgatónak jóval fehérebb és hosszabb.

– Bakker, ezek rokonok – szakadt ki belőle egy tompa nyögés. – Tuti, hogy rokonok. Le fogunk bukni!

– Csss, ne majrézz már! – pisszegte le Fred. – Majd én beszélek.

– Jobb is lesz, a te hangod mélyebb – szólalt meg Lee.

Samanthának nem kis erőfeszítésébe telt, hogy fel ne kacagjon, neki ugyanis félvérként leesett, ami Frednek és George-nak nem – miszerint Lee a Bűnvadászok című mugli film ikonikus jelenetére utalt, amiben Bud Spencer és Terence Hill szerepeltek.

– Maradj már csöndben! Emlékeztetnélek, hogy te csak egy láb meg egy segg vagy most – szólt rá a fiúra Fred, mire Samantha csak még erőteljesebben pukkadozott magában. Hát még Lee következő megszólalása után!

– Na, és akkor mi van, ha én, mint segg, pont fingani akarok?

Samantha alig bírt már megmaradni a nyakában, de szerencsére ekkor a csapos megelégelte a sustorgást, és nemes egyszerűséggel nekik szegezte a kérdést:

– Fogyasztanak is valamit az urak, vagy csak itt ácsingóznak? Mert ha...

– Hölgyek! – kérte ki magának Samantha.

– Hogyan? – vonta össze a szemöldökét a kocsmáros.

– Ööö, hoppács.

Természetesen nem gondolta át a megszólalást, csak úgy kibukott belőle. Szerencsére Fred kapcsolt, és kimentette a helyzetből egy gyors improvizációval.

– Igen, igen, mi hölgyek vagyunk! – sipákolt elvékonyított hangon.

Ennyit arról, hogy „a te hangod mélyebb", gondolta Samantha.

– Elnézést – dörmögte zavartan a csapos. – Tudják, a kámzsa...

– Ó, ugyan, semmi baj, kedves uram! – heherészett Fred, fülsértő affektálással. – Ugye megérti, miért takargatjuk a női értékeinket? Veszélyes manapság egy szép fiatal hölgynek, ha...

– Hogyne – vágott közbe a kocsmáros. Szemlátomást roppant kellemetlenül érezte magát. – Okosan is teszik a... hölgyek – vetett rájuk bizalmatlan pillantást, majd körbenézett. A tekintete elsötétült. – Énnálam aztán mindenféle alakok megfordulnak.

Samantha nagyot nyelt. Valóban nem volt bizalomgerjesztő a kocsmatársaság. Egy-két tagnál még kést is látott. Minek az egy mágusnak?

– Mit parancsolnak? – ismételte meg a kérdést a kocsmáros.

– Egy üveg Lángnyelv-whiskyt kérünk szépen! – közölte Fred.

A csapos megütközve nézett rá.

– Jó kis csajos ital, igaz-e? – ütött el egy poént az ál-hölgyike.

A férfi nem fűzött hozzá kommentárt, inkább csak kiszolgálta őket. Gyanakvó tekintete végigkísérte őket, miközben fizettek és kisétáltak az ajtón – habár, ha egy ilyen kétes helyen csapos az ember, könnyen megeshet, hogy mindenkit így méreget.

– Mekkora paraszt ez is, hogy a hölgyek hátsóját bámulja! – méltatlankodott Fred sértett díva módjára, miután az épület oldalában meghúzódva lekászálódtak Samanthával George és Lee hátáról.

– Ugye tudod, hogy már nem kell női hangon beszélned? – meredt rá az ikre.

– Egyébként meg mi voltunk a seggetek, te is mondtad. Szóval max minket bámult George-dzsal. – Lee görnyedezett a röhögéstől. – Csúcs voltált, Fred – pacsizott le vele.

– Köszönöm, uraim. Hálásan köszönöm – hajolt meg a fiú.

– Fogadjunk, hogy anyát próbáltad utánozni – vigyorgott szélesen George.

– Ó, drága fivérem, hát, ezt meg hogy találtad ki?

– Fenébe – nézegette a köpenyeiket –, ezzel most tönkretettük őket. Erre nem gondoltunk.

– Nem lehet szétszedni? – Fred hasztalan húzogatta a Magifixszel összeerősített ruhadarabokat, de csak azt érte el vele, hogy azon a helyen kinyúlt a szövet.

Az ikrek sápadtan néztek össze, és tudták, hogy ugyanarra gondolnak. Ha a szüleik tudomást szereznek erről, ki fogják nyírni őket. Hiszen egyébként is anyagi gondokkal küszködnek, honnan lenne pénzük új téli köpönyegre? Már csak ez hiányzott...

Samanthát éppenséggel más probléma foglalkoztatta.

– Szerintetek rájött a kecskeszaros öregember?

Nem véletlen blokkolt le a kocsmában. Máskor nem riadt volna meg ennyire, de a csapos kísértetiesen hasonlított a Roxfort igazgatójára. Dumbledore professzor közelében pedig mindig az az érzése támadt, mintha az ősz professzor átlátott volna rajta. Ez pedig olykor elég kellemetlen tudott lenni.

– Mi van, ha nem is rokonok, hanem igazából ő maga Dumbledore? – ötlött fel benne a zsigeri balsejtelem.

– Biztos, hogy nem ő Dumbledore – ingatta a fejét Lee.

– Honnan tudod, hogy nem csapos titokban? Szerinted egy ilyen nagy varázsló nem tudja elváltoztatni a külsejét?

– Ne már, Sasha – nyugtatta George –, tuti nem ő az. De ha ennyire aggaszt, kérdezd meg Charlie-t, ő biztos tudja, kicsoda a Szárnyas Vadkan csaposa.

– Meg is kérdezem majd – biccentett elszántan Samantha. Nála az ilyesmi bizony nem volt tréfadolog.

– Úgysem fogunk lebukni – legyintett Fred, aki mostanra végleg feladta a küzdelmet az összeragasztott köpönyegekkel. – Én amondó vagyok, hogy ne fagyoskodjunk, menjünk végre ünnepelni Kenneth-et. Jót fog tenni ez a Lángnyelv-whisky.

Úgy emelte a magasba az üveget,mint valamiféle győzelmi zászlót – nem sejtve még, hogy az alkohol inkább a vesztüket okozza majd.