Samantha komolyan gondolta a Remusnak tett ígéretét, így amikor a Roxfortba visszatérve először adódott alkalom, hogy hármasban beszélhessenek Freddel meg George-dzsal, a fiúk lelkére kötötte, hogy kivételesen tartsák is be.

– Nagyon fontos ez neki – magyarázta. – Tényleg nem mondanám, hogy fogadjunk szót, ha nem Remus ígértette volna meg velem. Ő egy Tekergő, és bízik bennünk – sőt, még segít is. Hallgatnunk kéne rá, nem? – járatta a tekintetét az ikrek között.

– Igazából már így is nyakig benne vagyunk ebben a zűrös ügyben – vont vállat Fred. – Nem lenne tök mindegy?

– Remusnak nem mindegy, mert félt minket – magyarázta konokul Samantha. – És most komolyan, szerintem ebben a dologban igaza van. Mégis mi a szart kezdenénk Ingrammel szemben? – tette fel a kérdést. – Ő egy profi illuzionista, sokkal erősebb nálunk. Láttátok, miket alkotott SVK-órákon, konkrétan a kisujja egy intésével legyőzne minket. És olvastunk a koboldokról is, tudjuk, milyen vérengzésekre képesek. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az, hogy megtudjuk, miben mesterkednek ezek, nekem nem tűnik elég jó indoknak arra, hogy kinyiffantsam magam.

A Weasley ikrek tűnődve meredtek maguk elé.

– Egyetértek – szólalt meg végül George. – Elég közel kerültünk a tűzhöz, de megégetni azért én sem szeretném magam.

– Van benne valami – ismerte el Fred.

– Téged meg amúgy is kicsapással fenyegetett legutóbb McGalagony, ha szerzel még egy stiklit a tanévben – világított rá az ikertestvére. – Lehet, hogy most már kicsit tényleg meg kéne húznunk magunkat.

– Na jó, megbeszéltük – csettintett Fred. – Akkor innentől hagyjuk a fenébe Ingramet.

Samantha megkönnyebbülten pillantott a fiúkra.

– Kösz. Koncentrálhatnánk mondjuk arra, hogy ne bukjak meg bájitaltanból. Ti hogy csináljátok, hogy olyan jól megy?

– Hát, követjük a receptet, meg aztán van, ami érzésből jön még hozzá – vont vállat Fred.

Samantha bután pislogott rá. Ő is igyekezett követni a receptet, de figyelmetlenségből valamit mindig benézett rajta. Fred és George azért elhatározták, hogy megpróbálják menteni a menthetőt, és elérni, hogy barátosnéjuk valahogy átcsusszanjon majd a vizsgán.

Annak ellenére, hogy a kis csapat eleget tett Remus Lupin kérésének, nem sejtették, hogy az illuzionistának más tervei vannak velük.

Pedig május huszonegyedikéig, amikor Daphnénak tartottak meglepetés születésnapi partit, még minden jól alakult. Igaz, az elsősök már izgultak a júniusi vizsgák miatt, de azért még felhőtlenül tudtak ünnepelni.

Aztán beköszöntött május huszonhatodika, és ezzel együtt az idény utolsó kviddicsmeccse, a Griffendél-Hollóhát mérkőzés. Samantháék nagyon drukkoltak a házuk csapatának, de a fényviszonyok sajnos a hollóhátasok térfelének kedveztek. A griffendéleseknek a szemükbe sütött a nap, és Charlie Weasley-t már a meccs első negyedében fejbe találta egy gurkó, amit a Hollóhát egyik szemfüles terelője, Nigel Wroxton küldött rá. Madam Hooch ugyan résen volt és lelassította a fiú esését, de gyengélkedőre kellett vinni és nem folytathatta a meccset.

A Griffendélnek nem volt tartalék fogója, így az egyik hajtónak, Pete Balsallnak kellett átigazolnia a posztra, és eggyel kevesebb játékossal folytatniuk a meccset. Szegény Pete hajtóként mindig szépen megállta a helyét, de fogóként esélye sem volt Jason Samuels ellen, aki életveszélyes manővereket vállalt be. Madam Pomfrey joggal gondolta a fiút őrültnek.

Így történt, hogy abban az évben a Hollóhát lesöpörte a Griffendélt a pályáról, és a kviddicskupa is az ő markukat ütötte. Az oroszlános ház tagjai szomorúan ücsörögtek a lelátón, miközben sor került az ünnepélyes díjátadóra.

– Hát, ez ritka szar volt – kesergett Fred. És a feketeleves még csak ezután jött.

Ő, Samantha és George az elsők között siettek vissza a kastélyba, ugyanis feltett szándékuk volt felmenni a gyengélkedőre, hogy megnézzék, mi van Charlie-val.

A kórteremben már ott találták Billt.

– Hogy van? – léptek aggódva az ágyhoz, ahol a másodszülött Weasley fiú feküdt bekötözött fejjel.

– Megmarad – ismertette a helyzetet Bill. – Szerencsére nem tört be a koponyája, de elájult és valószínűleg agyrázkódást kapott. Pár napig még itt kell maradnia.

Fred megkönnyebbülten sóhajtott.

– Mindig is keményfejű volt, nem?

Samantha, George és Bill halványan elmosolyodtak. Sajnos nem maradhattak sokáig Charlie mellett. Madam Pomfrey hamar elküldte őket, arra hivatkozva, hogy a betegnek nyugalomra van szüksége.

– Megyek, írok anyáéknak – túrt a hajába Bill, amikor kiléptek a gyengélkedőről. – Nem lesznek boldogok a hírtől. A klubhelyiségben találkozunk – intett búcsút az elsősöknek, és a bagolyház felé indult.

Samantha, Fred és George vert seregként ballagtak a Griffendél-torony irányába. A hetedik emeletre vezető lépcsőn azonban belefutottak a lefelé igyekező Ingrambe.

– Jó is, hogy itt vannak – közölte mindenféle köszönés nélkül. – Épp Dumbledore professzortól jövök. Maguk nem tudják véletlen, hová tűnhetett Hagrid?

– A meccsen láttuk utoljára – tárta szét a karját Fred.

– Beszélni akartam vele utána, de nyoma veszett – jelentette a professzor. – A kunyhóját tárva-nyitva találtam, a kutyáját holtan.

– Micsoda?! – Samantha pillanatok alatt olyan sápadt lett, mint Remus, amikor közeledett a telihold. A szédülés kerülgette. – Me-meghalt Agyar?

– Ahogy mondja, Miss Jackson – felelte nyersen Ingram. – Vérben úszva találtam rá. Ha nem hiszik, menjenek és nézzék meg.

Samanthának sírni lett volna kedve. Úgy szerette az aranyos fekete kölyökkutyát. Ugyan, kinek árthatott akár ő, akár Hagrid?

– Meg kell találnunk Hagridot – riadt meg George. – Mi van, ha neki is baja esett?

– Szándékomban áll átfésülni a birtokot, de Dumbledore professzor azt kérte, erősítésképp kerítsem elő hozzá McGalagony tanárnőt és a többi kollégánkat. Mindazonáltal nem árthat a diákok segítsége sem. Menjenek előre, odakint majd csatlakozunk magukhoz.

Samantha sírógörccsel küszködve indult ki a kastélyból Fred és George társaságában. Akik látták őket, minden bizonnyal azt gondolták, a Griffendél veresége miatt vannak ilyen állapotban. A valóság azonban az volt, hogy rettenetesen aggódtak a Roxfort kulcs- és háztájőrzőjéért.

A Jackson lány el sem akart menni a vadőrlakhoz, mert félt szembesülni a brutálisan meggyilkolt Agyar látványával. Fred és George végül meggyőzték, hogy mégiscsak el kellene menniük megnézni, ám hiába, végül nem jutottak el odáig. A parkba érve azon kapták magukat, hogy sűrű szürke köd telepszik rájuk, a következő pillanatban pedig erős kötelek fonódnak a testükre.

Samantha felsikoltott. A ködből Ingram professzor sziluettje vált ki. Határozott léptekkel jött közelebb hozzájuk, és most minden eddiginél ijesztőbbnek tűnt, hogy nem pislogott.

– Sajnálom, hogy félrevezettem magukat – közölte egy cseppnyi sajnálat nélkül –, de szükségem van az együttműködésükre. Ha követik az utasításaimat, nem esik bántódásuk.

– Tudjuk, mire készül! – Samantha igyekezett bátornak tűnni, de a hangja kocsonyaként remegett. – De ne is álmodjon róla, hogy segítünk megépíteni magának az új Halálcsillagot!

– Mit beszél? – hökkent meg Ingram.

A lány ezt beismerő vallomásnak vette.

– Megmondtam, hogy ő a Sith Nagyúr! – nézett ijedten Fredre és George-ra.

– Micsoda? Milyen Nagyúr? – értetlenkedett Ingram. – Összetéveszt Tudjukkivel?

– Szerintem nem ő az – súgta oda George Samanthának.

– Lövése sincs, miről van szó – bólogatott Fred.

– Hát, nekem sincs lövésem! – hisztériázott Samantha. – Mit akar velünk akkor? – kérte számon Ingramet.

– A segítségüket. Nem lesz sok dolguk. Mint mondtam, nem esik bántódásuk, ha velem jönnek – magyarázta tárgyilagosan a varázsló. – Márpedig velem jönnek, mert nincsenek olyan helyzetben, hogy ellenkezzenek. De ha kiáltanak, azonnal elnémítom magukat.

Ingram intett a pálcájával, mire mindhármuk teste megemelkedett a talajtól pár centire. Tehetetlenül lebegtek a sötét varázslatok kivédése professzor nyomában, aki olyan céltudatosan sétált az átláthatatlan ködben, mintha az ott sem lenne. Valószínűleg azért lehetett így, mert ő idézte.

Csobbanás ütötte meg a fülüket, ami arra engedett következtetni, hogy vízhez értek. Samantha két olyan csónakot pillantott meg, amilyennel év elején ők is átszelték a Fekete-tavat – merthogy professzoruk kétségkívül a Roxfort egyetlen állóvizéhez kalauzolta őket.

Ingram bekászálódott az egyik csónakba és maga mellé ültette Samanthát, Fred és George gúzsba kötött testét pedig a másikba irányította. Varázspálcája egy pöccintésével megindította lélekvesztőiket. Azok eltávolodtak a parttól és nyílként hasították vizet.

A három barát kétségbeesetten törte a fejét, hogy mitévők legyenek.

– Hová visz minket? – Végül Frednek volt mersze előreszólni a tanárhoz. Az ő és George csónakja valamivel lemaradva követte Samantháét és Ingramét. – Egyáltalán, mire kellünk magának?

– Ne kérdezősködjön, George Weasley. Eszemben sincs elárulni.

– George én vagyok, nem ő! – fortyant fel méltatlankodva a másik iker.

– Azért illene megkülönböztetnie minket – bólogatott mellette Fred. – Mégis milyen illuzionista maga?

Testvére figyelmeztetően lepisszegte, Ingram azonban rá sem hederített.

– Tisztában vagyok vele, hogy nyomoztak utánam – csóválta a fejét. – Maguk hárman egész tanévben rosszban sántikáltak, és mindig rosszkor voltak rossz helyen. A tavaszi szünet előtt még Roxmortsba is kiszöktek és kihallgatták a magánbeszélgetésem egy részét. Csak tudnám, hogy csinálták. Meglepően találékonyak, ám meglepően ostobák is, tekintve, hogy nyilvánvalóan gyanakodtak rám – különösen az ominózus eset óta –, mégis könnyedén bevették az iménti hagridos mesémet.

– Tehát Hagrid és Agyar jól vannak? – kapta fel a fejét Samantha.

– Kutya bajuk – legyintett Ingram. – De valahogyan ki kellett csalnom magukat a birtokra, és a barátjukat fenyegető veszély nyomós indoknak látszott.

A három elsős szívéről hatalmas kő gördült le. A következő pillanatban azonban mind rémülten felkiáltottak, ugyanis nyolc vaskos csáp tört fel a vízből. Az óriáspolip megneszelte, hogy valami nem stimmel, és mintegy védelmi rendszerként mozgósította magát.

Ingram villámgyorsan reagált és álló helyzetbe tornázta magát a csónakban, ami vészesen megingott.

– Vááá, ne csinálja! – üvöltötte kétségbeesetten Samantha. – Ki fog nyírni minket, belezuhanunk! Én nem tudok úszni, megfulladok!

A sötét varázslatok kivédése tanár azonban meg sem hallotta. A Jackson lány feje fölött az óriáspolip felé irányította a varázspálcáját, és elszántan küzdött a lény acsarkodó csápjai ellen – mindeközben pedig próbálta megvédeni Fred és George himbálózó csónakját is.

Samanthának liftezett a gyomra a vízen való imbolygástól. Nem mert hátranézni, hogy mi történik, így inkább szorosan becsukta a szemét. Amikor azonban a Weasley ikrek kiáltását hallotta, majd egy hatalmas csobbanást, minden félelme ellenére azonnal kipattantak a szemei, és hátrafordította a fejét.

– Fred, George, neee! – visította, ugyanis a fiúk csónakja felborult, ők maguk pedig eltűntek a fekete vízben.

Ingram kilőtt még egy utolsó nagy erejű átkot az óriáspolip felé. Olyan volt, mintha a lényt áramütés érte volna. A csápjai visszacsapódtak a vízbe és bugyborékolva lemerültek.

Még hogy nem Sith, gondolta Samantha. Palpatine császár is pont ilyen villámokat varázsolt.

Ingram gyorsan visszaült Samantha mellé, és meggyorsította a csónakjukat.

– Ne! Mi lesz Freddel és George-dzsal? – pánikolt a lány. – Menjünk vissza értük!

– Nem – felelte Ingram, és nyugtalanul hátrapillantott a vízre. – Még visszajöhet – utalt az óriáspolipra. – Kénytelen leszek beérni egyedül veled.

– SEGÍTSÉ...! – Samantha nem tudta befejezni a kiáltást.

– Megmondtam, hogy elnémítalak. – Ingram mindezt olyan közönyösen mondta neki, mintha csak annyit közölt volna: megmondta, hogy a sarki kisbolt ilyenkor nincs nyitva.

A lány minden víziszonya ellenére elhatározta, hogy akkor sem hagyja magára a legjobb barátait. Jobbra-balra fészkelődött a csónakban, ami ennek eredményeképpen himbálózni kezdett a vízen. A tanár azonban rögtön észrevette, mire készül.

– Meg ne próbáld – szólt rá szigorúan, és ráküldött egy Petrificus totalust.

Samantha tehát sóbálvánnyá dermedve tette meg a hátralévő utat, azon pörögve, hogy a legjobb barátai talán a tóba fulladtak. Talán sohasem látják viszont egymást. Azt kívánta, bárcsak velük jött volna Bill is, és bárcsak ne tett volna kitérőt a bagolyházba. A hetedéves fiú nagyon jól párbajozott, vele még talán lett volna némi esélyük a tanár ellen.

Samantha legnagyobb sajnálatára sikerült kikötniük a tó roxmortsi túlpartján, miután pedig Ingram kimászott a lélekvesztőből, őt is maga mellé lebegtette.

– Hoppanálni fogunk, Miss Jackson – jelentette ki, miközben szorosan megragadta a lányt fogva tartó köteleket. – Amennyiben először csinálja, figyelmeztetem, hogy nem lesz kellemes.

Samanthát az édesanyja életében körülbelül kétszer szállította csak hoppanálva. Mivel Cara nem igazán kedvelte ezt a közlekedési módot, és ötödjére is mindössze egy hajszálon múlt, hogy átment a vizsgán, inkább csak szükséghelyzetben vetemedett a hoppanálási jogosítványa használatára. Egyébként sem szerette az utazással járó kellemetlen érzést, amit Samantha őszintén meg tudott érteni.

Most is olyan volt, mintha a tüdejébe szorult volna a levegő, kívülről pedig össze akarná préselni. Szerencsére nem tartott sokáig, hamar megérkeztek úti céljukhoz.

A sötét kis sikátorban mindössze egy kobold tartózkodott – Samantha felismerte benne azt a példányt, akivel Ingram Roxmortsban találkozott.

– Épp időben. Nem látom magánál a kardot – vakkantotta barátságtalanul a kreolbőrű lény. – A gyerek pedig nem volt az alku része.

Samantha fejében gondolatok százai cikáztak. Tehát az SVK-professzor valamiféle alkut kötött a kobolddal. De mégis milyen kardról beszélnek?

– A B-tervhez kellett folyamodnom – magyarázta Ingram. – Nem találtam a helyén. Dumbledore minden bizonnyal elmozdította. – Olyan ellenségesen mondta ki az igazgató nevét, hogy Samantha hátán végigfutott a hideg. – De megszereztem helyette ezt. – Valamit előhúzott a talárja alól, de a lány, mivel mellette állt, nem látta, mit.

A kobold azonban elégedettnek tűnt.

– Ááh – búgta –, értem már. Szóval ezért hozta magával – mérte végig Samanthát. – Griffendéles, mi?

Ingram bólintott.

– Hármat akartam hozni, hogy valamelyiknél biztosan működjön, de végül útközben változott a helyzet. De biztos vagyok benne, hogy ő is elég lesz.

– Mégis miből gondolja? – kérdezte szkeptikusan a kobold. – Ha téved, annak végzetes következményei lesznek.

– Nagyon jól tudom! – csattant fel Ingram. – Az első perctől kezdve figyeltem a griffendéles gólyákat – folytatta valamivel higgadtabban, de a hangja még mindig remegett az idegességtől. – Őt osztották be elsőként, és talán a legrövidebb idő alatt is.

Samantha most már végképp összezavarodott. Mi a rosseb köze van az egész helyzetnek az ő beosztásához?

– Teszteltem az egész osztályt – mondta a koboldnak Ingram. – Először kíváncsi voltam, fogékonyak-e a fekete mágiára, de mindegyikük elég erősnek mutatkozott, úgyhogy tovább vittem őket bátorságpróbákra. Még év elején kiderítettem a legnagyobb félelmeiket, amikből építkezhettem. Ez a lány és a barátai mutatkoztak a legbátrabbaknak, mindig ők gyűrték le leggyorsabban az akadályokat.

Persze, hiszen hamis félelmeket írtunk a beadandóinkban, ugrott be Samanthának. A francba. Így visszamenőleg már bánta a dolgot, és inkább nézett volna szembe a professzor óráin pókokkal meg fojtogató víztömeggel, mint hogy most itt szobrozzon mellette teljesen lefegyverezve.

Illetve, jutott eszébe, mégsem volt teljesen fegyvertelen, hiszen Ingram olyan gyorsan elkapta őket, hogy még arra sem volt idejük, hogy eszükbe jusson előrántani a pálcájukat. Tehát a kilenc és háromnegyed hüvelykes, pattogós juharfának az egyszarvúszőr maggal valahol ott kellett lapulnia a talárja zsebében. A sóbálványátok miatt esélye sem volt elérni, de egy lehelethalvány reményt mégiscsak gyújtott benne a tudat, hogy vele van a pálcája.

A kobold ravaszkás arccal mustrálta Ingramet.

– Azért a betörés előtt nem ártana tennie egy próbát – kapott a férfi felé, ám az az azonnal visszasüllyesztette a talárja alá a titokzatos valamit, amit az előbb megmutatott neki, és fenyegetően a ráemelte a varázspálcáját.

– Csak nem képzeli, hogy itt és most odaadom magának? – A reszketeg nevetés, amit Ingram kieresztett magából, hátborzongatóan hatott. – Nem, nem, Ampók, ne is álmodjon róla. Nem, amíg nem teljesíti az alku magára eső részét. Nem adok magának esélyt, hogy átvágjon.

A kobold, akit ezek szerint Ampóknak hívtak, különös csillanással a tekintetében nézett a forrongó Ingramre.

– Ahogy óhajtja – mondta végül lassan. – De jól fontolja meg. Ha bejutunk a Gringottsba, onnan nem lesz visszaút.

Gringotts? Betörés? Be akarnak törni a varázsvilág legbiztosabban őrzött bankjába? De miért? És mégis hogyan? Samantha az egészből semmit sem értett.

Hamarosan azonban megtudta, már ami a betörés részét illeti. Ingram mindhármukra valami olyasfajta bűbájt szórt, ami elrejtette őket a figyelő szemek elől, és kiléptek a sikátorból. Mint kiderült, a Foltozott Üst mellett bújtak meg.

Szombat ebédidő lévén jó páran eszegettek a kocsmában, de Ingram és Ampók ügyesen manővereztek az asztalok és az emberek között. Samanthának is korgott már a hasa. Mit nem adott volna érte, ha most a barátaival lakomázhatna a kastélyban, ahelyett, hogy egy gonosz varázsló marionettbábujaként mozog! Mert azok után, hogy Ingram meglopta Dumbledore-t, elrabolta őket Freddel és George-dzsal, lepaktált egy kobolddal és épp betörni készült a Gringottsba, nem is volt kérdés, hogy gonosznak titulálta magában.

Az Abszol úton viszont nem sokan kószáltak délidőben, így Ingram, Ampók és Samantha különösebb nehézségek nélkül jutottak el a Gringotts fehér márványépületéig.

A bejáratnál szokás szerint két őrkobold strázsált, egy-egy biztonsági szenzorral a kezükben.

– Észre fogják venni, ha elmegyünk mellettük – suttogta Ingramnek Ampók. – Remélem, el tudja hitetni velük, hogy az érzékelő csak meghibásodott.

– Ne sértegessen – vágott vissza a professzor.

A férfi speciális bűbája olyasfajta burkot vont köréjük, amin belül ők hárman még látták egymást, de a külvilág számára rejtve maradtak. A bank lépcsője felé araszoltak. Miközben elslisszoltak az őrkoboldok mellett, Ingram konfúziós bűbájt szórt rájuk, így miután a szenzorok bejeleztek, csak a fejüket vakargatták.

Az épületbe lépve Ampók vette át az irányítást, és átvezette Ingramet a tágas bejárati csarnokon. Ahogyan Samantha lebegve követte őket, úgy érezte magát, mint egy léggömb. Egy jókora darab, nevetséges léggömb, akit nem mellesleg bármikor kipukkaszthatnak.

A koboldok többsége tette a dolgát, aranyat számolgattak, drágakövet méricskéltek, számvetéseket végeztek. Mivel éppen nem tartózkodott ügyfél a bankban, nem egy lény épp szünetet tartott és az ebédjét fogyasztotta.

Ampók szerzett nekik egy csillét, amibe mindhárman belefértek. A vastag falú fémszerkezet nagyot csikordult, amikor elindult.

– Nincs sok időnk – közölte a kobold, miközben a szédítő sebességgel száguldó járművet irányítgatta. Szemlátomást pontosan tudta, merre tart. – Ha észreveszik, hogy hiányzik egy csille, utána fognak nézni.

– Hamar lerendezzük – felelte kurtán Ingram. – Nekem nem kell magyaráznia a kevés időről.

– Pontosan hány napja is...? – kíváncsiskodott Ampók.

– Egy – fojtotta belé a szót Ingram. – Ez az utolsó esélyem.

A hangja tompa volt, ami megrémítette Samanthát. Mi lehet ilyen sürgető neki? Talán csak képzelte, de Ingram mintha rettegett volna valamitől. Cara Jackson jó emberismerő volt, és mindig azt mondta a lányának, hogy ha valaki fél, azt érezni lehet a levegőben.

A lány nem tudta volna megmondani pontosan, mióta kocsikáztak, de miután áthaladtak egy föld alatti szakadék felett, a csilléjük egyszer csak nagy zökkenéssel lefékezett. A hétszáztizenhármas számú széfhez érkeztek.

– Nyissa ki, Ampók – szólalt meg türelmetlenül Ingram. Az arcára mohó izgatottsággal vegyes megkönnyebbülés ült ki. Már a célegyenesben jártak.

– Előbb mutassa a kardot – fordult szembe vele a kobold.

Ingram hosszú másodpercekig farkasszemet nézett vele. Pislogás nélkül ugyan előnyben volt, de végül mégiscsak ő volt az, aki megtörte a csendet.

– Ám legyen.

Pálcája néhány intése nyomán elvágta a Samanthát fogva tartó köteleket, és levette róla a sóbálványátkot meg a némítóbűbájt is. A következő mozdulattal a szakadék pereme felé taszította, és hozzávágta a talárja alól előrántott... régi rongydarabot? Legalábbis ahogy Samantha elnézte a lába előtt heverő piszkos valamit, erre következtetett.

– Vedd fel, Jackson – parancsolta Ingram.

– Maga begolyózott! – fakadt ki Samantha.

Pálcát rántott, de hamar kiderült, hogy meggondolatlanság volt. A sötét varázslatok kivédése tanár egy pillanat alatt elintézte egy Capitulatusszal, és félredobta a földre a lány utolsó fegyverét.

– Tedd, amit mondtam! – dörrent rá durván a férfi.

Samantha nagyot nyelt. Mivel szó szerint egy szakadék szélén egyensúlyozott, nem volt olyan helyzetben, hogy ellenkezzen, így hát engedelmesen lehajolt, hogy felvegye a földről a rongykupacot. Vagy mit.

Nem, nem is rongykupac, konstatálta döbbenten. Ahogy kiegyengette az anyagot, vette észre, hogy az nem más, mint egy viharvert varázslósüveg. Méghozzá nem is akármilyen.

– Ez a Teszlek Süveg – állapította meg a lány Ingramre nézve. Döbbenetében egy pillanatra még félni is elfelejtett.

– Vedd fel – utasította a professzor.

Ez nevetséges, gondolta Samantha. Hisz már egyszer beosztották. Egyáltalán nem akarta ezt az egészet. Mire föl ez a cécó? Mindenesetre úgy gondolta, abból nem történhet katasztrófa, ha még egyszer a fejére húzza.

Ezúttal azonban nem történt semmi, hiába várt feszülten mind Ampók, mind Ingram. Samanthának fogalma sem volt, mire várnak, de abban a pillanatban teljesen hülyének gondolta őket.

– Talán, ha egy kicsit szorongatottabb helyzetbe kerül... – Ingram egy egyszerű testlebegtető bűbájjal a szakadék fölé kormányozta Samanthát.

A lány a fejéhez kapott, hogy le ne essen róla a süveg, és közben elkövette azt a hibát, hogy lenézett. A szakadék olyan mély volt, hogy le sem látott az aljáig, odalentről azonban mintha tompa morgást hallott volna. Talán sárkány, futott át az agyán. Nem éppen úgy tervezte, hogy az első találkozása kedvenc tűzokádó fenevadjaival egyben az utolsó is lesz.

De sárkány volt vagy sem, a lény hangját pillanatokon belül elnyomta az ő szívbemarkoló sikolya. Csak arra tudott gondolni, hogy Ingram hazudott neki azzal kapcsolatban, hogy nem esik bántódása, ahogyan korábban hazudott Hagridról meg Agyarról is. Hiszen most ő maga lebegtette a szakadék fölé.

Meg fog halni, érezte. Pillanatokon belül belezuhan a mély szakadékba és összetöri magát, vagy pedig a sárkány falja fel. Így ér hát véget Samantha Jackson élete. Megöli egy őrült tanára, aztán majd a barátai meg a rokonai sírhatnak utána.

Miközben a sikolya visszhangot vert a falakról, eszébe jutott az édesanyja, és a szívét minden eddiginél hidegebb kétségbeesés járta át. Mihez fog kezdeni nélküle Cara? Biztos nagyon kiborul majd. Hiszen nem elég, hogy elveszítette a férjét, most még a lánya is csatlakozik hozzá.

Samanthának rettenetesen fájt elképzelni, hogy az eset után az ő tüneményes édesanyja lehet, hogy soha többé nem fog tudni mosolyogni. Abban a pillanatban ez a gondolat még a saját halálánál is jobban elkeserítette. Felzokogott. Érezte, ahogy az arca felforrósodik a rajta végigfolyó könnypataktól.

– Azt hiszem, mégiscsak rosszul választott, professzor úr – csendült fel egy epés hang. – Nézze már meg, hogy be van szarva szerencsétlen.

Ampók volt, a kobold, szavait pedig egyértelműen Ingramhez intézte. A férfi dühödten tett felé egy félfordulatot. Természetesen vele mozdult a pálcás keze is, aminek következtében a lebegtető varázslat irányt változtatott.

Samantha teste visszalendült a szakadék széle felé, és nagy csattanással a csilléjüknek ütközött. A lány kapkodva megragadta a fémdoboz peremét. Ott lógott rajta, izzadó tenyérrel, és azon ügyködött, hogy valahogy feltornázza magát.

Ingram és Ampók minden jel szerint semmit sem vettek észre, túlságosan lekötötte őket a kettejük között kibontakozó konfliktus.

– Akkor is kinyitja nekem azt a rohadt széfet! – kelt ki magából Ingram.

Samantha amennyire tudott, kikukucskált a súlyos csille mögül. A sötét varázslatok kivédése tanár immár a koboldot tartotta sakkban a pálcájával, és a széf felé terelte őt.

A lány végre talált támasztékot az egyik lábának – nagy nehezen rá tudott lépni a sínre. Remegő tagokkal felhúzta magát a fémfalon, erőt vett magán és átlendült felette. Pofával előre esett a biztonságot nyújtó csillébe, amelynek következtében több helyen is felhorzsolódott a bőre – mégis, soha nem érezte még annyira, hogy él, mint abban a pillanatban.

Kifújta a levegőt, és amint tudott, felült. Épp szemtanúja lehetett, ahogyan Ampók kajánul mosolyog Ingram professzorra.

– Sajnálom, de nincs jogosultságom hozzá. Csak a bankban dolgozó koboldok képesek kinyitni a széfeket. Engem pedig, mint tudja, elbocsátottak. Hisz épp azért alkudtam meg magával, hogy visszajuthassak az állásomba.

– Maga átvágott, Ampók! – hördült fel Ingram. – Az óvintézkedéseim ellenére is mindvégig az orromnál fogva vezetett! Kihasználta, hogy én... – csuklott el a hangja.

Samantha nem akarta elhinni, hogy a férfi sírással küszködik.

– Gazember! – bődült fel Ingram, és sebzett vad módjára esett neki a koboldnak.

Ampók félrelendült az átok elől, de Samantha tudta, hogy fegyvertelenül nem húzza sokáig.

Ösztönösen ugrott ki a csilléből. Esze ágában sem volt végignézni, ahogyan a bomlott elméjű sötét varázslatok kivédése tanára éktelen dühében kinyírja a varázslényt.

– Gyerünk... gyerünk már... – mantrázta magában kétségbeesetten, miközben tekintetével a pálcáját kereste. Elgurult a földön, amikor Ingram eldobta, ott kellett lennie valahol.

Most igazán jól jött volna neki egy kis segítség. Meg akarta menteni Ampókot, hiszen tulajdonképpen a kobold is megmentette az ő életét, még akkor is, ha nem szándékosan vonta magára Ingram figyelmét. Mégis, ha nem teszi, lehet, hogy ő, Samantha a szakadékba zuhant volna. Úgy érezte, tartozik Ampóknak. Harcolnia kell érte. Csak egy kis segítség...

Harc. Segítség. Koppanás. Egy súlyos tárgy ütközött Samantha fejének.

– Mi a...?

Az ütés erejétől a lány csillagokat látott. Megtántorodott és elhasalt a földön. A Teszlek Süveg, ami csodával határos módon egészen addig a fején maradt, most lerepült róla.

Esése következtében Samantha ajkai felrepedtek, és vér fémes ízét érezte, azonban pillanatnyilag ez cseppet sem érdekelte. Hitetlenkedve konstatálta, hogy megtalálta a pálcáját – épp az orra előtt hevert.

Gyorsan megmarkolta a bal kezével, majd félreköpte a szájában összegyűlt vért, egyenesen egy csillogó kardra. Kard?

Kard. Samantha szeme nem káprázott. Tényleg egy díszes kard hevert a porban. Ahogy a pengéjére pillantott, a saját acélkék tekintete tükröződött vissza. De hogy a manóba került ez ide?

Nem gondolkodott sokáig, szabad kezével megragadta a fegyver markolatát, és felugrott a földről. A szerencsétlenkedése alatt Ingram professzor sarokba szorította a koboldot.

– Megfizetsz, te kis mocsok – sziszegte. – Ha én is, hát te is.

Samantha nem várta meg, hogy átkozzon.

– Hé, Ampók! – kiáltotta.

Minden egy másodperc alatt történt. Mire Ingram és a kobold a hang forrása felé kapták a fejüket, a lány már elindította a földön a kardot.

Samantha Jacksonnak ugyan számtalan hibája volt, de becsületére legyen mondva, célozni egész jól tudott. Az édesanyja – aki maga tanította őt kviddicsezni – úgy mérte fel annak idején, hogy lánya a hajtói poszton állja meg a helyét legjobban. És most bebizonyosodott, hogy igaza volt.

Samantha ellökte a kardot, az pedig elcsusszant Ingram professzor mellett, és Ampóktól egy karnyújtásnyira ütközött a falba. Gól.

Ingram egy szempillantás alatt reagált, és átkozni készült, a kobold azonban ugyanolyan gyorsan kapta maga elé a pengét. A varázslat csóvája nekiütközött, és Samantha arra számított, hogy visszapattan róla, de helyette a fegyver furcsa, bluggyanó hang kíséretében magába cuppantotta az átkot.

A lány eltátotta a száját.

– Koboldezüst! – Ampók hegyes fogai kivillantak, ahogy a penge mögül szélesen vigyorgott Ingramre. – Magába szív mindent, ami erősíti – állt talpra, és maga elé tartott karddal nézett szembe a varázslóval. – De azt kevesen tudják, hogyan használják ki ezt a tulajdonságát.

Valami furcsát kiáltott, amit Samantha nem értett, és mint rájött, valószínűleg azért nem, mert a koboldok nyelvén, halandzsul hangzott el. A következő pillanatban ismét jött a bluggyanó hang, és a penge olyan erővel lökte vissza Ingramre a saját átkát, hogy a férfi alig tudta lereagálni.

Hiába mozdult védekezésre, az átok eltalálta a varázspálcáját és ripityára törte azt.

– Ne! – üvöltött fel reményveszetten Ingram.

Ebben a pillanatban közeledő csikorgás ütötte meg a fülüket. Csillezaj – de olyan hangos, hogy Samantha biztos volt benne, hogy egynél jóval több robog feléjük.

– A kard csak alibi volt – szólalt meg Ampók, Ingramre nézve. – Mit gondol, mit értem volna el vele, ha odaadom a társaimnak? Kinevettek volna, ha ezzel akarom visszaszerezni az állásomat. Albus Dumbledore sohasem hagyná, hogy nálunk maradjon. – A kobold arcára ennél a mondatnál árnyék ereszkedett. – Máshogy fogok visszajutni a Gringottsba, Herbert Ingram. Mindjárt maga is meglátja. Itt jönnek már a társaim.

Ingram minden ízében remegett.

– Szólt nekik – állapította meg.

– Úgy van – vigyorodott el Ampók. – Tudtak az egész akcióról, és hajlandók voltak adni nekem még egy esélyt, ha bizonyítom, hogy méltó vagyok rá. Most pedig bizonyítottam. Képes vagyok a Gringotts védelmére. Visszafogadnak.

Herbert Ingram elhátrált a koboldtól.

– Elárult Flamel... elárult Dumbledre... és most még maga is, Ampók – susogta színtelen hangon.

– Professzor úr, vigyá... – Samantha szólni akart neki, hogy a nagy hátrálásban vészesen közeledik a szakadék széléhez, és ha így folyatja, le fog esni, Ingram azonban rá sem hederített. Megsemmisülten meredt maga elé, miközben megvetette a lábát a sziklaperemen.

– Átkozottak – motyogta remegő ajkakkal, majd olyat tett, ami Samanthát azután még évekig kísértette rémálmaiban. Amikor tudatosult benne, mit is mondott, hisztérikus vihogásban tört ki. – Átkozottak, igen. – Ingram teste egyszerre vibrált a nevetéstől és a zokogástól. Teljesen kifordult magából. – Ezt kívánom maguknak – nézett Ampók szemébe, miközben a csillekerekek zaja egyre közelebbről hallatszott. – Mondja meg Dumbledore-nak meg Flamelnek is. Legyenek átkozottak mindannyian. Csak úgy, mint én.

Azzal kitárta a karjait, és háttal a szakadékba zuhant.