Nem is indulhatott borzalmasabban a napom mint október kilencedikén. Nem elég, hogy órákig tartó kutakodás után sem találtunk Billel semmit ami a szívhez volt köthető, a nővérek úgy döntöttek, hogy újabb páros feladatot rónnak a nyakunkba és ezúttal bizony nem kegyelmeztek nekem: szinte a képembe vigyorogva nyomták partnerképp a kezembe Adrian Hawthornet. De nem én voltam az egyetlen, akinek nem tetszett ez a párosítás, mert úgy tűnt, a fiú sem rajongott túlzottan az én jelenlétemért. Mondjuk az elmúlt napok fényében nem is tudtam csodálkozni ezen: olyannyira undok voltam vele, amennyire csak tudtam. Gondolkodtam rajta, hogy inkább stratégiát váltok és nem gyötröm őt tovább, de az igazság az volt, hogy nem tudtam volna levegőnek nézni őt - ahhoz túlságosan intenzív része volt az életemnek, ha akartam sem tudtam volna elkerülni, mert ha nem is láttam Beverly közelében, Billel való szövetségemnek hála biztosan összefutottam volna vele. Így semmi értelme sem lett volna kerülgetni a forró kását.

Szerencsére a feladat látszólag nem bizonyult bonyolultnak: rúnajeleket kellett megfejtenünk, s a belőlük kiolvasott helyszíneken meg kellett keresnünk kis, elrejtett cetliket, amelyek újabb kis, elrejtett cetlikhez vezettek. De akármennyire tűnt a feladat pofonegyszerűnek, a kivitelezése már nehezebben ment mint azt vártam volna - legalábbis nekem, hiszen Adriannek úgy tűnt, ment ez mint a karikacsapás. A jelek fejtegetése az első fél órában feszülten, de legalább beszédmentesen telt. Mire sikerült nekem megfejtenem az első két rúnát, addigra Adrian általában végzett és már indulhattunk is tovább. Bíztam benne, ha így folytatjuk, mi kapjuk a bónusz pontokat aznap, bár rettenetesen zavart az, hogy ezúttal nem ért semmit a feladatokhoz való, csekély kontribúcióm.

- Padlás - olvasta ki a következő szót Adrian, s amint meghallottam a helyszínt, elkapott az ideg. Szerencsére ezúttal a kandalló közelébe sem kellett mennünk, mivel a cetli a szekrény alján meglapulva várt ránk, de azért megjegyeztem magamnak, hogy talán mégis jobb lenne egy megfelelőbb búvóhelyet találni a doboznak - így túlságosan könnyen meg lehetett volna találni.

- Feltehetek neked egy kérdést? - törte meg a csendet Adrian hamarosan, miközben a matracon ücsörögve fejtegettük a következő rúnát. Én csak felvont szemöldökkel pillantottam rá, egyetlen szót sem szólva, amit ő egy igenként vett tudomásul. - Többször is elhagyta a szádat valami olyasmi, hogy nem emlékezhetek arra, hogy miért utálsz és hogy eljátszottam a bizalmadat. Mondd el nekem Riley, teljesen őszintén: kitörölték a memóriámat, nem igaz?

Ha lehet, csak még félszegebben pillantottam fel rá, s ismét meg sem kellett szólalnom, ő máris megértette egyetlen pillantásomból, hogy beletrafált a közepébe. Szomorú mosollyal kezdte el húzogatni a pulcsija ujját, még sosem láttam őt ennyire zavarodottnak, leszámítva azokat a pillanatokat, amikor minden erőmmel elkezdtem taszítani őt magamtól. De ez a zavarodottság most más volt, kicsit furcsább, kicsit merevebb, kicsit ijedtebb. A tudatom fel sem fogta először, hogy Adrian mennyire rettenetes módon izgulhatott amiatt, hogy a feltételezései önmagáról igazak voltak. Nem hallgatthattam el az igazságot. Ezek után már nem.

- Nem kertelek, Adrian, tényleg van egy kis múltunk. Nem ismerlek hosszú ideje és nem is töltöttünk soha túlságosan sok időt együtt, de amit igen, az jelentős módon rányomta a bélyegét arra, hogy miért viselkedem most így veled. Meg kell értened, hogy mindent amit teszek, a saját érdekem és mentális egészségem miatt teszek. Lehet, hogy megváltoztál, de nem tudok rád ártatlanként tekinteni. Azok fényében amit velem műveltél, talán soha nem is fogok tudni - vallottam be, majd igyekeztem újra beletemetkezni a rúnák világába, de Adrian nem engedte meg nekem.

- Csak kérlek, azt ne mondd, hogy együtt voltunk és megcsaltalak vagy bármilyen módon összetörtem a szívedet, mert az nagyon rosszul esne, én nem vagyok ilyen! - kezdett el bugyuta röhécseléssel mentegetőzni, mire dühösen fújtattam rá, de az égővörös arcot mégis inkább a kínos feltételezése okozta.

- Fenéket! - tiltakoztam azonnal, bár szó ami szó, a nőcsábász múltja is szoros lapja volt annak a paklinak, amiért haragudtam Adrianre. Főleg az a csók, amit a temetőben kaptam tőle, miközben apa sírjánál lelkizni próbált velem. Azt nagyon aljas, nagyon gerinctelen és meggondolatlan húzásnak tartottam a részéről, igaz, ahhoz képest enyhe volt, ami utána következett. - Sokkal rosszabbat tettél, ilyesmiért nem törlik senki memóriáját. De nem akarom felbolygatni ezt az egészet, mert attól félek, hogy ez nem lenne jó hatással se rám, se rád. Csak... gondolj arra, hogy ezzel új ajtók nyíltak meg előtted, egy fényesebb jövő, remény az újrakezdésre. Jó úton haladsz, én a helyedben elengedném a múlton való rágódást és megragadnám a jövő adta lehetőségeket. De te döntesz! - emeltem fel védekezőn a kezem, majd felolvastam neki a megfejtett papírost: - Pince!

Egyrészt örültem annak, hogy sikerült megfejtenem végre nekem is egy cetlit, másrészt pedig megnyugtatott a tudat, hogy végre lezárhatjuk ezt a témát. Adrian hallgatott, szokatlan módon csend volt, olyannyira, hogy néha a lépteit sem hallottam rendesen, sokkal inkább úgy tetszett, mintha egy árnyék követett volna. Ám amikor végre leértünk a dohos, az Antarktiszt is megszégyenítő hűvös pincesorba, még egyszer, utoljára felemlegette a témát. 

- Igazad van, jobb elengedni ezt. Csak remélem nincs semmi közöm sem a feketemágiához. Ha valamit, na azt sosem bocsájtanám meg magamnak, ha ezzel kísérleteztem volna! - borzongott meg, miközben felkapcsolta a telefonja lámpáját, hogy jobban lássuk merre megyünk. Már-már meg is toppantam a szavainak hallatára, de félő lett volna, hogy azonnal elárulom magam, így inkább egy másik oldalról közelítettem meg a kérdést.

- Miért?

- Mert a feketemágia veszélyes mulatság - válaszolta szinte azonnal. - Megmérgezi az ember szívét, megtölti a lelkét bosszúval és iszonyattal. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám azt, hogy rabul ejtse őt a feketemágia világa. Az végzetes katasztrófákhoz vezetne. 

Egyszerre rémisztett meg és nyűgözött le Adrian hatalmas lexikális tudása. Hiába törölték az emlékeit, ezzel elvéve tudatának és tudatalattijának egy negyedét, minden amit a varázsvilágról és annak legapróbb részleteiről tudott, ott élt még a fejében. Ezzel is bebizonyította, hogy bár én voltam a hős megmentője a történetnek, ő mégis bármiben könnyűszerrel legyőzhetett volna. Hiába ment a harc és nem voltam utolsó sem ha a mágiáról volt szó, Adrian tudásával nem vetekedhettem, s bármennyire is nehezemre esett, ezt mégis képes voltam értékelni a személyiségében. Meg is lepődtem rajta, hogy volt egy olyan tulajdonsága, amit őszintén kedvelni és elismerni tudtam, a múltjának fényében is.

A rúnafejtés utolsó cetlijén a nővérek felirat szerepelt, így a pince után az összes megfejtett cetlit a két nőhöz vittük, akik meg is adták nekünk a bónuszpontokat. Ám amikor Adriannel tőlük hallótávolságra kerültünk, nem tudtam megállni, hogy ne bombázzam meg őt újabb kérdésekkel, így a pavilonba invitáltam őt, hogy folytassuk a beszélgetést.

- Ha azt mondom, hogy a tettednek fikarcnyi köze sem volt a fekete mágiához, akkor elárulod nekem, hogy miket tudsz róla? - tettem fel rejtélyesen a kérdést.

- A fekete mágiáról? - vonta össze a szemöldökét, erősen méregetve. - Miért?

Felsóhajtottam a kérdés hallatán, mert egyáltalán nem volt kedvem magyarázkodni, de az igazságot sem mondhattam el. Szóval egyetlen dolgot tehettem, ami nem vonta magába egyiket sem: növelnem kellett Adrian egóját.

- Az az igazság, hogy rettenetesen szégyellem, de semmit sem tudok a mágiának ezen ágazatáról - túrtam bele a hajamba elkeseredetten. - Ne aggódj, eszemben sincs kísérletezni vele, csak tudni szeretnék róla néhány érdekességet: hogyan terjedt el, milyen károkat okozhat, vannak-e tipikus eszközei? Ilyesmiket! - csavargattam a tincseimet játékosan. Adrian sokáig meredt rám, mint aki erősen megkérdőjelezte az őszinteségemet, ám végül úgy tűnt, az ördögi tervem bevállt: a fiú beszélni kezdett.

- Oké, mesélek, de csak mert jó napomon kaptál el és szokatlan módon felengedtél ma a közelemben, amit nagyra értékelek! - tette a kezét teátrálisan a szívére, ami egy irritált szemforgatást eredményezett a részemről, amit nevetve vett tudomásul. - Oké, oké, belekezdek! Szóval, hogy kik terjesztették el és hogyan? Egy szó mint száz: hataloméhes varázslók! Igen, a tipikus rosszfiúk, akik utálták követni a szabályokat, úgy vélték, a kezükbe kell venniük az irányítást. Igaz, a fekete mágia nem volt elég erős a tiszta mágia ellen soha sem, de még így is maradtak legyőzhetetlen, sejtelmes ágazatai. Tudtad például, hogy ősi rituálé volt az, hogy a sötét varázslók szívét haláluk után egy urnába helyezték, külön a többi szervétől és minden más testrészétől? Ha engem kérdezel, ez baromi hátborzongató!

- Ez teljesen komoly? - esett le az állam a döbbenettől, amint realizáltam, hogy Adrian pontosan azt az információt osztotta meg velem, amire szükségem volt: a dobozban lapuló szív tehát nem egy akármilyen lényhez tartozott, hanem egy mágushoz.

- Bizony - bólintott a fiú. - Légszigetelt helyre kellett helyezni ezeket, hogy a sötétségtől csöpögő szívük ne tegyen kárt a környezetükben élőknek. Szerintem ez badarság, de úgy tartották, hogy a fekete mágia elsősorban nem is az elmét támadja meg, hanem sokkal inkább a szívet. És ha annak befeketítette minden apró zugát, onnan már nincs menekvés, az illető velejéig gonoszként kerül ki a játszmából. Beteges gondolatok, de annál izgalmasabbak! - kulcsolta össze a kezeit maga előtt, s biztos voltam benne, hogy én is izgalmasnak találnám ezeket a tényeket, ha történetesen nem lett volna éppen közöm hozzájuk.

- Mégis miért pont a szívet? - csúszott ki a számon a kérdés, mire a fiú megvakarta az állát.

- Az őseink úgy tartották, hogy a mágiával rendelkező lények testének legvitálisabb része a szívük - magyarázott, erősen gesztikulálva. - Azt rebesgették, hogy ez a szerv képes volt beszippantani mások mágiáját, de a hatalmas, újonnan szerzett erő gyakran végzett is tulajdonosával és ha ez megtörtént, ha egy ilyen sebzett, mágiával teli szív ennyi erőt tudott nyerni másokból, akkor bizony az is módjában állt az embernek, hogy a magába szippantott erőt felhasználva a szív egykori tulajdonosát ismét feltámassza. Csak gondolj bele mégis milyen ijesztő lenne, ha egy ilyen ember visszakerülne az életbe. De én a helyedben nem aggódnék: minden ehhez hasonló, légszigetelt szívet a Varázstanács őriz, azt hiszem talán pont ott, ahol a törölt emlékeket is tárolják, ha már erről is szót ejtettünk ma. Ha akarod, szívesen mesélek erről is, bár ezen a téren hiányos még a tudásom, a régiségek sokkal jobban foglalkoztatnak! - csapta össze a tenyerét, teljesen beleélve magát, de ahelyett, hogy buzgón tovább kérdezősködtem volna, mert igenis érdekeltek volna más részletek is a varázsvilágról, inkább újra kételkedni kezdtem Adrian szavában: nem lehetett igaz, hogy véletlenül árulta el nekem pont azokat a dolgokat, amikre a leginkább voltam kíváncsi. Ilyen szerencsés véletlent még az univerzum legszebb csillagállása sem hozhatott össze.

- Honnan tudsz te ezekről? - tettem fel végül a kérdést, hogy ne kezdjek el ismét feleslegesen vádakozni.

- Az egyetemről. Történésznek készülök, Riley, csak a harmadévet nem kezdtem még el, valamiért befagyasztottam az évemet, csak már nem emlékszem a pontos okra, biztos a memóriatörlés áldozata lett ez is - vakarta meg a homlokát tűnödve. Kicsit kiakasztott a tény, hogy én és Adrian majdnem egy egyetemen kötöttünk ki - jómagam is sokáig a történelemkarra készültem -, de inkább csillapítani próbáltam a heves szívverésemet. Csak az kellett volna még, hogy ott is elviseljem a látványát!

- Szóval te valami középkori cuccra vagy szakosodva? - tettem fel az utolsó kérdésem.

- Történetesen és konkréten a boszorkányüldözésekre és a boszorkányperekre, igen - bólintott. - Ebből készülöm írni a szakdolgozatomat.

- Értelek - köszörültem meg a torkomat, tudomásul véve a szavait, majd felálltam a padról. - Köszönöm az idődet, de most már megyek. Legyen szép... estéd! - köszöntem el, még magamat is meglepve ezzel, s már indultam is volna, de megállított.

- Hé! - szólított meg, mire felé kaptam a tekintetem. - Jól esik tudni azt, hogy most már jóban vagyunk! - mosolyodott el gyengéden, mintha ez a beszélgetés mentesítette volna őt minden olyan szörnyűség alól, amit ellenem tett, de ezzel nem hogy szimpátiát, hanem csak még nagyobb ellenszenvet váltott ki belőlem. Le kellett törölnöm azt a vigyort a képéről.

- Én a helyedben nem bíznám el magam. Ma kedvesebb voltam veled, pedig nem ezt érdemelnéd - húztam el a számat keserűen, majd hátat fordítottam neki, s igyekeztem minél hamarabb elhúzni a csíkot a helyszínről. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a sietségemet nem is igazán Adrian váltotta ki belőlem, hanem sokkal inkább mindaz, amit a fekete mágiáról és a sötét szívről mondott. Nem tőle riadtam meg, hanem csak minél hamarabb el akartam érni Billt és elmesélni neki ezt az őrületet. Akkor is, ha a legfelfoghatatlanabb, legszörnyűbb érzések kerítettek hatalmába ezzel kapcsolatosan.

-----

Borzongós szép éjjelt kívánok mindenkinek! (Már ha fent van-e még valaki egyáltalán :D)

Igen, megint csúsztam egyet, de sajnos ismét nem úgy alakult a napom ahogy elterveztem, ennek ellenére nagyon igyekszem javítani a teljesítményemet, talán hétfőig újra vissza tudom majd terelni a történetet a rendes medrébe. Addig is egy kérdést: mit gondoltok Adrian meséléséről, szerintetek mennyire kellene Rileynak megbíznia a szavában?