Bill a kandalló mellett szendergett, kezében ott lapult a fekete színű, gyönyös doboz. Kicsit tovább húzódott a nővéreknek való segítségnyújtás, mint azt vártam volna, így éjszaka három óra körül sikerült csak felkecmeregnem a padlásra. Egyrészt hálás voltam azért, hogy Bill kitartóan megvárt és inkább elaludt a padláson, mintsem visszatért volna a szobájába, másrészt viszont bűntudatom volt, hogy ilyen sokáig várattam magamra és még csak időm sem volt szólni neki, hogy késni fogok. Egy pár másodpercig még elnéztem, ahogyan egyenletesen lélegzik, mellkasa fel-le mozdulva, mert nem láttam őt ennyire békésnek, ennyire gondtalannak mióta megismertem. Ez volt az első, hogy Bill Lancaster nem aggódott, félt vagy bujdosott volna. Nem akartam elrontani az egyetlen olyan pillanatot az életéből, amikor kissé ő is megnyugodhatott. Ám nem volt más választásom, a dobozt fel kellett nyitnunk, s úgy éreztem, most már ő is tartozott nekem egy magyarázattal arra nézve, hogy mi volt ez a szív és miért kutakodtunk annyira görcsösen utána, hogy kihez tartozott és miért okozhatott volna visszafordíthatatlan károkat a varázslótársadalom számára. Válaszokra volt szükségem. És ezeket a válaszokat csak tőle kaphattam meg.

A vállát kezdtem el rázogatni, finoman suttogva a nevét közben. A fiú megrázkódott álmában. Nehezen nyitotta ki a szemét, hunyorított keveset, dörzsölte az említett területet. Aztán a tekintetünk összetalálkozott és megnyugodni látszott. Elmosolyodott.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondta elégedetten, majd ásított egy hatalmasat. Megint átjárt a bűntudat, mert szegény itt fagyoskodhatott fent egész végig, s most még az álmot is elriasztottam a szeméből.

- Ne haragudj, hogy ennyit késtem, de a nővérek a segítségemet kérték és eddig tartott a dolog. Rémesek voltak! - borzongtam meg, a fiú pedig érdeklődve tekintett rám. Tényleg nem éreztem magam valami kellemesen a nővéreknek való segítségnyújtás után, leginkább azért, mert pakolászás közben csak még ellenszenvesebbek lettek számomra, mint azelőtt bármikor.

- Mit tettek? 

Megforgattam a szemeimet, készen arra, hogy visszagondoljak a felettébb hányingerkeltő viselkedésükre.

- Próbálták tisztára mosni a nevüket Beverly állapotával kapcsolatosan, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy ezért állítottak meg pont engem. Úgy tettem, mintha megértő lennék és elfogadnám a magyarázkodásukat, de egy szavukat sem hittem el, túl negédesek voltak, túl elkeseredettek. Gyanúsak és azok is maradnak addig, ameddig be nem bizonyosodik az ártatlanságuk - zártam le a témát, majd a dobozra böktem. - Kinyitottad már?

- Nem - rázta a fejét a fiú kelletlenül, s láttam rajta, hogy igazat beszélt. - Féltem egyedül, szóval inkább megvártalak.

- Túl ártatlan vagy ehhez a világhoz - csipkedtem meg az arcát játékosan, majd amikor a doboz kinyílt és a szív ismét élénken, vörösen dobogott odabent, ráadásul hallani is lehetett hogyan ver egyet-egyet másodpercenként, mélyen Bill szemébe néztem. - El kell mondanod mi ez, Bill - suttogtam, mire a fiú lesütötte a szemeit. Összecsukta a dobozt, a kandalló kéményébe rejtve azt, majd súlyosan felsóhajtott.

- Jobb lesz, ha leülsz - húzódott félre, hogy elférhessek mellette a padlón, mire helyet foglaltam és le sem vettem róla a szemem. - Emlékszel, amikor felismertem Adrian nyakán a memóriatörlés jeleit, ugye? - nézett rám, az ujjaival játszadozva, mire ijedten bólintottam. Azt hiszem, ösztönösen volt az az első gondolatom, hogy összejátszik Adriannel és már a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben. De kiderült, hogy tévedtem. Hatalmasat. - Nos... nehéz erről beszélnem bárkinek, te vagy az első akinek megnyílok erről, szóval... - köszörülte meg a torkát, majd egy utolsó nagy sóhaj után végre kibökte, amit szeretett volna. - Azért ismertem a jelet, mert a szüleimnek is van ilyene. Törölték az emlékeiket - nézett fel rám, szomorú mosollyal. - A szüleim börtönben vannak, rácsok mögött, már lassan két éve.

A szám elé kaptam a kezem, mert mindenre fel voltam készülve, csak erre a vallomásra nem. Bill, aki ténylegesen az egyik legártatlanabb, legnyájasabb embernek látszott... éppen az ő szülei voltak rácsok mögött? Súlyos lehetett a rájuk kiszabott vád, ha őket a memóriatörlés után is rácsok mögött tartották, nem úgy, mint Adriant. Ami azt jelentette, hogy ha Adrian csak majdnem ölt, akkor Bill szülei...

- Ők nem voltak gyilkosok, Riley - világosított fel, mintha rájött volna a gondolataimra, de úgy sejtem, az arcomra minden rá volt írva már, nehéz lett volna nem megfejteni. - Annál sokkal rosszabbat tettek.

- Megkínoztak valakit? - kérdeztem, aggodalmasan összehúzva a ráncokat a homlokomon. Nem tudtam mi lehetett rosszabb a gyilkosságnál, de mivel Adrian még mindig élénken ficákolt a tudatomban, eszembe jutottak a szadista hajlamai. Talán ha ténylegesen, rendesen megkínzott volna, akkor most ő is a rácsok mögött csücsülne. Vagy a villamosszékben.

- Nem - rázta meg a fejét a fiú. - Megpróbáltak újraéleszteni valakit. Valakit, aki ősidők óta el van már temetve. Okkal.

Beleborzogtam a szavaiba, mert újra eszembe jutott az Árny. Először azt hittem, Bill azt mondja majd, hogy őt akarták újraéleszteni, de az Árny soha nem is volt halott. Nem lehetett elpusztítani, csupán visszatartani, elzárni. Nem az Árny kellett nekik. Pedig azt hittem, annál rosszabb dolog nem is létezett.

- Kicsodát? - kezdtem el az ajkamat rágcsálni gondterhelten.

- Nem mondtak nevet sosem. Sőt, azt sem, hogy ember lenne - vallotta be Bill. - Csak annyit tudok, hogy egy nagyhatalmú lényről van szó, aki kegyetlenül pusztította és mészárolta az éjszaka lényeit évszázadokkal ezelőtt, valamikor a középkorban, amikor a brutalitás még mindennapos volt. Mindegyiket, amelyiket csak érte.

- Mint Voldemort? - vontam fel a szemöldökömet, mire a fiú bólintott.

- Hasonlóan, igen - felelte. - De míg Voldemort úgy akart legyőzhetetlen lenni, hogy szétszaggatta a lelkét a halálos áldozatainak hála, addig ez a lény lemészárolta őket és állítólag a vérüket itta, sőt, meg is fürdött bennük, azért hogy megkapja az erejüket. Örökké akart élni. És örökké uralni akarta a halandók és halhatatlanok világát. 

Ha eddig nem járt át rendesen a pánik és a félelem, most már biztos voltam benne, hogy nem fogok már elaludni aznap. Ilyen szörnyű dolgot régen hallottam már, s olyannyira kiakasztott, hogy nemcsak hogy rosszul lettem, de már-már fizikailag is éreztem a vér fémes szagát, ahogyan a lelki szemeim előtt kirajzolódott ez a jelenet. 

- Miért akarták feléleszteni ezt a lényt? - a kérdés szinte alig jött ki a torkomon.

- Sosem mondták el - felelte Bill. - Túlságosan közhelyes lenne tőlem ha azt mondanám, hogy hatalomra szerettek volna lépni, mert egyáltalán nem úgy ismertem őket, mint akik ilyesmire vetemednének. De az eset után már abban sem vagyok biztos, hogy ismertem őket valaha is igazán - vallotta be, majd lesütötte a szemét és szipogott egyet.

- Annyira sajnálom, Bill - fogtam meg a vállát, finoman megsimogatva azt. - Nem kellene ilyesmiért szenvedned, ezt senki sem érdemli meg. Senki sem érdemli azt, hogy így csalódjon valakiben, akiben megbízott, akit szeretett... Egyedül vagy azóta?

- Nem - felelte, a fejét rázva. - Én és az öcsém, Timothy a nagynénénkkel élünk. Sajnos ő súlyos tüdőbetegségben szenved, amire egyelőre nem találtunk hatásos gyógymódot. Nem akartam eljönni, de az öcsém nagyon erősködött. Azt mondta, így véget tudok vetni a szüleink ármánykodásának és talán a Boszorkánynővérek segíteni tudnak majd a nagynénémen. Ezért vagyok itt, Riley. El kell pusztítanom ezt a szívet. El kell, mert...

- Ahhoz a lényhez tartozik, akit a szüleid fel akartak éleszteni - előztem meg őt, mielőtt kimondhatta volna.

- Ezt hagyták rám, mielőtt törölték volna a memóriájukat - karolta át a testét vacogva a fiú. - Még a törlés előtt kérték, hogy utoljára beszélhessenek velem. Azt mondták nekem, hogy meg kell találnom a szívet, s azt is elárulták, hogy ide rejtették el, a Manchard Abbey labirintusába és hogy be kell fejeznem a munkát, amit ők elkezdtek. De eszem ágában sincs ezt az ádáz őrületet folytatni, Riley. El akarom pusztítani ezt a szívet. Látni sem akarom többé, mert csak arra emlékeztet, hogy miatta veszítettem el a szüleimet. És hogy a világkép, amivel egész életemben éltem, miatta dőlt össze teljesen, végérvényesen!

Szomorúan szorítottam magamhoz a fiú vacogó testét. A lelkem nem bírta tovább hallgatni a hangjából áradó szomorúságot, látni a tekintetében csillogó könnyeket. Bill Lancaster ennél sokkal jobbat érdemelt. De helyette itt szenvedett kutyául, azokért a bűnökért, amiket nem is ő követett el, azokért a bűnökért vezekelt, amit a saját vére tett. És aminek itt és most ő itta meg a levét. De azt még hihetetlenebb volt látni, hogy képes volt józanul mérlegelni és nem engedni annak, hogy hatással legyen rá az, hogy a szerettei művelték mindezeket: akaratában állt kijavítani az általuk okozott hibát. Tisztára akarta mosni azt, amit még tisztára tudott. Fordított esetben nem voltam benne biztos, hogy én képes lettem volna-e a szeretteim ellen fordulni.

- Nagyon bátor vagy, Bill! - suttogtam a fülébe. - De a szívhez jobb ha nem nyúlunk, még a végén történne velünk valami - figyelmeztettem. - Utána kell néznünk, hogy hogyan lehet elpusztítani vagy ha egyáltalán lehet-e! - érveltem. - Mert ha olyan mint az Árny, akivel nekem kellett megküzdenem, jobb lesz, ha elzárjuk egy biztos helyre, valahová ahol sosem találják majd meg.

- Igen, igazad van - értett egyet, a könnyeit törölgetve az arcáról. - Biztos, hogy húzódik mögötte valami trükk, mert a szüleimet teljesen a hatalmába kerítette. Túl sokat kérdezősködtek róla, túl gyanússá váltak és így jelentette be őket egy aggódó ismerősünk, akit a Varázstanács most ünnepelt sztárnak vél, mágikus oknyomozóvá fokozták és tönkretette az egész életemet. Megpróbált bezáratni minket is Timothyval, de átcsúsztunk az igazságszérum tesztjén, így nem árthatott nekünk. Mi tényleg nem tudtuk mi folyik a háttérben, pedig igazán rájöhettünk volna.

- Nem a ti hibátok volt - próbáltam megnyugtatni őt. - Nem tudtátok volna megállítani ezt az őrületet.

- Tudom, tudom - bólogatott hevesen. - De néha azt kívánom, bárcsak figyelmesebb lettem volna!

- Befejezzük ezt az őrületet, megígérem! - szorítottam meg a kezét szomorú mosollyal.

És így is gondoltam. Készen álltam a tűzbe tenni a kezem Billért.

-----

Borzongós szép délutánt kívánok nektek!

Igen, ez a rész most kicsit rövidebb lett a többinél, de csupán azért, mert nem az akción volt a hangsúly. A szokásos kérdezősködéssel érkezem: Kinek mi a véleménye Bill vallomásáról?

Köszönöm szépen a türelmeteket, nemsokára bepótolom az elmaradást! :)