Furcsa volt Beverly nélkül menni órára. A lány még gyengélkedett a rosszul elkészített bájital hatása miatt, így úgy láttuk a legjobbnak, ha nem jött be a tanórákra, s majd az én jegyzeteimből bepótolja az aznap tanultakat. Kétóránként ébredtem meg éjszaka, hogy csekkoljam az állapotát, de szerencsére egy kis orrvérzésen kívül nem esett komolyabb baja a lánynak, így nyugodtan hagyhattam őt pihenni erre a napra nézve. Amikor beértem a tanterembe egyedül Felicity volt bent, aki amint megpillantott engem, aggodalmas szemekkel, szinte suttogva kérdezte meg:

- Hogy van?

Én csak egy apró bólintással jeleztem felé, hogy minden a legnagyobb rendben volt Beverlyvel, ő pedig egy biccentéssel válaszolt és vissza is fordult a könyvéhez. Ha nem is lettünk puszipajtások, ezzel a gesztussal legalább már kiderült, hogy Felicityben létezett empátia és nem volt az a megtörhetetlen jégkirálynő, akinek addig hittem. A szokásos padomban foglaltam helyet, felkészülve arra, hogy egyedül kell majd ücsörögnöm, amikor egy váratlan vendég huppant le mellém a székre. Adrian mosolygott rám kissé félszegen, kissé vádlón, mire automatikusan arrébb toltam a székemet tőle.

- Ne csináld már folyton ezt! - nézett rám, kérlelő tekintettel. - Beszéljük meg!

- Nincs mit beszélnem veled - szóltam rá kissé erélyesebben, mint kellett volna, de egyszerűen ösztönszerűen jött az, hogy egy bunkó dög legyek vele. Még véletlenül sem szerettem volna, hogy egy kis kedvesség vagy megértés szoruljon a hangomba.

- De igen. Nem futhatsz örökké előlem ezzel az ellenséges viselkedéssel. Úgy legalábbis nem, hogy magyarázatot sem adsz rá. Miért bánt téged ennyire a létezésem? És miért utalgatsz folyton úgy a dolgokra, mintha lenne valami, amiről én nem tudok? Időutazó vagy? Esetleg valami szeánsz? Jós?

- Dehogy vagyok az! - sepertem el a felém érkező vádakat. 

- Hát akkor? - vonta fel a szemöldökét kérdőn. Időközben Colby is megérkezett és én abban reménykedtem, hogy majd átcuccolhatok hozzá, de legnagyobb sajnálatomra és döbbenetemre Felicity mellett foglalt helyet. Így nem szabadulhattam Adriantől.

- Figyelj, én nem tartozom neked semmivel sem. Már látom, hogy amúgy is keményen megbűnhődtél a tetteidért, úgyhogy minek kínoználak én is tovább? - nyitottam ki a varázskönyvemet az utolsó oldalak egyikére, hogy úgy tegyek, mintha keresnék valamit benne.

- Nem értem mire célzol ezzel - vakarta meg gondterhelten a homlokát. - Találkoztunk már valaha és én nem emlékszem rá? Akkor sértettelek meg? Mert hidd el, Riley, bármit tettem, nagyon sajnálom. De tényleg. Utálok embereket megbántani, szóval ha veled ezt tettem... kérlek, bocsáss meg érte!

Az arcára pillantottam, mert már a hangja is elég meggyőző volt, de ami igazán nagyot ütött a mellkasomnak, az a tekintete volt: színtiszta megbánást láttam a szemében, a gyilkosságra törekvő Adrian teljes ellentétét, s már-már azon voltam, hogy kinyissam a számat és rákiáltsak, hogy azonnal hagyja abba ezt, hogy fogalma sincs róla, hogy amit velem tett, amit Eddievel tett, amit Alexával tett, amit mindannyiunkkal tett az nem oldható meg egy puszta bocsánatkéréssel. Az egy és egyedül úgy oldódhatott meg, ha őt rácsok mögött látom, nem pedig idekint, a kezeit mosva.

- Ez micsoda? Egy varázsige? - mutatott rá hirtelen a könyvem utolsó lapjára, mire meglepetten néztem le én is rá. Úgy tűnt, a saját kézírásommal volt belevésve valami, pedig nem emlékeztem rá, hogy ezt mikor csinálhattam. Egy furcsa, versszerű valami volt, amitől deja vu érzésem lett: hogyan lehetett ismerős számomra valami olyasmi, amit még sosem láttam?

Mi lehet az, mit elrejtett a múlt?

Hová kanyargós csigalépcsőkön vezet el az út?Ködben úszó indák, s vad rózsatövisek közöttOtt őrzöm annak titkát, mi akkor belém költözött.Vér, korom, füst - halál és kárhozat:Nincs és soha nem is létezett ennél jobb változat.Széjjel szórt szilánkokon lépkedem csendesen,S egy alak tűnik fel a színen, ki felém int kedvesen.Nem ismerem arcát, s mégis oly ismerős:Ő lehet az, kiről jövendöltek: a rendíthetetlen hős?Rohanok felé, mert többé nem lesz már ilyen.S három szót zeng az ajkam: Ments meg, Caspian!

- Caspian - mondtam ki suttogva a nevet, abban reménykedve, hogy így talán eszembe jut majd, miről is lehet szó, de helyette valami még furcsább kerített hatalmába: egyszerre rázott ki a hideg de öntött el egy olyan szintű melegség is belül, hogy rendesen megijedtem tőle. Szóval inkább becsuktam a könyvet, s mivel végre valahára Bill is beesett az ajtón, kaptam az alkalmon és átcsörtetve a padok között - Felicity és Colby értetlen pillantása által követve -, leültem Bill mellé, így Adrian egyedül maradt.

- Mi történt itt? - kérdezte Bill, amint meglátta, hogy kicsit nehezebben veszem a levegőt.

- Semmi különös csak... kicsit furcsán érzem magam - vallottam be, majd jobban magamhoz szorítottam az Árnyak Könyvét. Úgy éreztem, volt valami a levegőben, valami a háttérben, amiről megfeledkezdtem. 

Mi van akkor, ha az én memóriámat is törölték?

🎃🎃🎃

- Bill, megnézed, hogy van-e az Adrianéhez hasonló seb a tarkómon? - sepertem félre rézvörös hajam, amikor délután már jócskán bent voltunk a labirintusban. Bill mögém lépett, figyelmesen tanulmányozva az említett területet, majd hümmögni kezdett.

- Nem, nincs itt semmi! - rázta meg a fejét, mire megnyugodva fújtam ki a levegőt, mert akkor tényleg csak egy fura deja vu érzés volt az egész, semmi több. - Biztosan jól érzed magad? Olyan furcsán viselkedsz ma - nézett végig rajtam a fiú, én pedig bólintottam.

- Remekül vagyok, csak egy kicsit... stresszes - kerültem ki a választ, majd állammal előre böktem. - Keressük meg azt a dobozt!

- Keressük!

Arra számítottunk, hogy a dobozt sokkal könnyebben találjuk majd meg nappal, de hatalmasat tévedtünk: úgy tűnt, hogy míg az éjszakában simán eligzódtunk, addig a fényben már nem volt ez ennyire egyszerű. Hiába volt nálunk a térkép, ha az utat egyikünknek sem sikerült megjegyeznie.

- Erre tértünk utána! - bizonygattam, amikor egy elágazáshoz értünk.

- Szerintem meg arra! - mutatott a másik irányba Bill, mire gondterhelten felsóhajtottam.

- Ez így nem lesz jó! - húztam el a szám csalódottan. - Talán a hang az oka...

- Igazad lehet - bólintotta a fiú, majd váratlanul hozzám lépett, megfogta a kezem és becsukta a szemét.

- Mit csinálsz? - próbáltam meg kikapni a kezemet, de ő nem eresztett el.

- Csukd be a szemed, Riley és képzeld magad elé a hangot. Ha megszólal, indulj el ösztönösen felé. Azért fogom a kezed, mert aznap éjjel is húztál magad után, talán így könnyebb lesz majd visszaemlékezni! - magyarázta, s őszintén szólva, elég pöpec és működőképes dolognak tartottam a mondandóját. Szóval becsuktam a szemem, s egy mély levegővétel után megpróbáltam felidézni az aznap esti hangokat. Be kell vallanom, nehezen indult az egész. Sose csináltam még ilyet és biztos voltam benne, hogy ez csak a filmekben működött vagy ha az ember be volt hozzá szívva. Ám mivel Bill kitartóan állta a sarat és velem ellentétben erősen koncentrált, úgy döntöttem, az ő kedvéért megpróbálom még egyszer, legrosszabb esetben max nem sikerülhet, de így sem volt veszett az ügy. Szóval ismét becsuktam a szemem és próbáltam felidézni magam előtt, hogy mi is történt aznap éjjel:

Követtük a kijelölt utat.

Hűvös volt.

Mindenütt koromsötét, csak a telefon kijelzője világított haloványan.

Aztán beljebb értünk és a levegő fojtogatóvá vált.

Az érzés, hogy ezernyi szempár követ bennünket...

Borzongás.

A hangok.

Egyre erősebb suttogások.

Bill izzadó tenyere az enyémben.

Torz, már-már sipákoló hang.

- Riley! - kiáltott rám Bill, s ezzel véget is vetett a transzba esett állapotomnak. Pislogva nyitottam ki a szemem és azt kellett realizálnom, hogy megcsináltam: ott voltunk a mellékfolyosón a bemélyedésben. És ott volt a gyöngyös doboz is meglapulva a sövény alatt, amit ezúttal is Bill nyitott ki. Ám a látvány egyáltalán nem volt már olyan félelemkeltő, mint az előző előző napon: a szív, amely vörösen, intenzíven és szabadon hallhatóan dobogott aznap éjjel, ma már kiszáradtnak és élettelennek tetszett.

- Mi a fene történhetett? - suttogtam, majd én is leguggoltam Bill mellé, hogy szemügyre vegyem a szervet.

- Azt hiszem csak éjjel lép működésbe - kezdett el morfondírozni a fiú, majd becsukta a dobozt, s a hátán hordott, üres táskába gyömöszölte azt.

- Mit művelsz? - kérdeztem értetlenül.

- Jobb ötletnek tartom azt, ha felvisszük a padlásra és ott elrejtjük. Ha neked is jó, ma éjjel ellenőrizhetjük, hogy még dobog-e - nézett fel rám, acélkék szemeivel, én pedig rögtön beleegyeztem.

- Igazad van, nem lenne biztonságos ide folyamatosan kijönni. Találkozzunk éjszaka a padláson!

🎃🎃🎃

- Nem! - szaladt ki a számon az első gondolat, amint a szobámba érve Adriant pillantottam meg, vidáman nevetgélve és teázva Beverlyvel. Úgy felment bennem a pumpa, hogy még az ajtót is becsaptam magam után belépéskor. - Ide figyelj, Adrian...

- Na nem, te figyelj ide rám! - rázta meg a fejét határozottan, miközben felállt Beverly ágyáról, hogy szembeszálljon velem. - Fogalmam sincs, hogy mi a problémád velem, de elegem van az akadékoskodásodból. Nem is ismersz, fogalmad sincs a múltamról vagy arról, hogy ki vagyok és mit tartok szem előtt az életben. Szóval légyszives, fogd vissza magad, mert nem megyek sehová és ezt el kell fogadnod. A barátommal akarok lenni és úgy hiszem, neki is kellemes a társaságom, vagy tévedek, Bev?

- N-nem tévedsz - mosolydott el a lány, fülig pirulva. Megtörtént hát, amitől féltem: Adrian az ellenállhatatlan sármjával megint bevonzott valakit a bűvkörébe, nekem meg már nem volt hatásköröm ahhoz, hogy megállítsam. - Barátok vagyunk?

- Persze - bólintott Adrian, majd újra felém fordult. - Egy Szövetség vagyunk, mindannyian barátok kellene hogy lennünk.

- Még nem vagyunk egy Szövetség, emlékeztetni szeretnélek rá, hogy a vérszerződést még nem ejtettük meg - vágtam vissza azonnal, s még hozzá akartam tenni valami frappánsat is ahhoz az elméletéhez, hogy semmit sem tudok róla vagy a múltjáról, de nem volt kedvem egy újabb vitához.

- Az még nem zárja ki, hogy adj nekem egy esélyt - nézett mélyen a szemembe, de ezzel csak annyit ért el, hogy elfintorodjak.

- Azt a vonatot már régen lekésted - jelentettem ki. - Most pedig ha megbocsájtotok, elmegyek hányni, mert ezt nem bírom elviselni. Sajnálom, Bev, tényleg. De te ezt nem értheted, Adrian nem az, akinek látszik és sajnos ezt ő sem tudja magáról...

- Te meg miről beszélsz, Riley? - nézett rám a lány szomorú és értetlen arckifejezéssel, de én csak leintettem, majd percekkel később már a szobán kívül voltam, s egyenesen az előcsarnok felé vettem az irányt, mivel úgy emlékeztem, hogy arra láttam Colbyt. Mindenhol jobb volt, csak a szobában ne kelljen lennem ezzel a gyilkos fickóval. 

Hamar le is értem az előcsarnokba, s épp egy pillanatra néztem ki a pavilonra, amikor hirtelen megtorpantam. A pavilon mögött, közvetlenül a labirintus bejáratánál egy hosszú, vörös hajú nő állt, fehér ruhában és mezítláb, egyenesen a Manchard Abbey ablakait fürkészve. Azt nem tudtam, hogy meglátott-e engem, de elég furcsának tűnt, ahogyan hirtelen elmosolyodott, s másodpercek alatt belibbent a labirintus bejáratán, eltűnve a szemem elől. Pislogtam néhányat, de a kíváncsiságom és a gyanúm így is győzelmet arattak felettem, s már készültem is rohanni újra ki, a hátsó udvarra, amikor valaki megállított.

- Riley, egy pillanat! - hangzott fel Dorothea nővér hangja a folyosón, én pedig kelletlenül és félszegen fordultam hátra. - Megérkezett néhány kellék a következő tananyaghoz, amiket jó lenne a holnapi óra előtt szétválogatni. Megkérhetlek, hogy segíts nekem és Amethystnek? - nézett rám kérlelve, s bármennyire is nem akaródzott nekem segíteni a múltkoriak után, mégis rábólintottam a dologra.

A vörös hajú nőt viszont egyetlen percre sem öltem ki az emlékezetemből.

-----

Borzongós szép délutánt kívánok mindenkinek!

Sajnálom a csúszást, de tegnap váratlan családi összejövetelen kellett részt vennem ami miatt nem állt módomban befejezni a részt, ma pedig egy elég elkeserítő napom volt és kicsit össze kellett kapnom az energiáimat, hogy újra belelendüljek az írásba. Benne van a pakliban, hogy emiatt a mára szánt rész is csúszik majd, de hamarosan utolérem magam és egyenesbe hozom a dolgokat. Addig is a szokásos kérdés: Mit gondoltok, miért lehetett egy szív abban a dobozban? Na és ki lehetett az a nő, akit Riley látott bemenni a labirintusba?