Amikor reggel ismét elmaradt a tanóránk azért, hogy egy újabb, őrült páros feladatban kelljen részt vennünk, az istenekhez imádkoztam egy jó partnerért. Igaz, Adriant leszámítva bárkinek örültem volna, s nagyobb is volt rá az esély, hogy ne vele kerüljek össze, de ugyanakkor csökkenhetett a leendő partnereim száma, amely azt jelentette, hogy a sorsom elkerülhetetlen volt: egyszer ígyis-úgyis cimborálnom kellett vele, ez nem is volt kérdés. De úgy tűnt, az istenek aznap a pártomat fogták és megkíméltek az Adriantől való szenvedéstől és fájdalomtól, mert a nővérek úgy döntöttek, hogy Billel kellett lennem, ami éppen kapóra jött, tekintve, hogy volt mit átbeszélnünk a tegnapiakkal kapcsolatosan, vagy legalábbis együtt kihevernünk a sokkot, amit az okozott. Mivel a legutolsó óránkon bájitalkeverésről tanultunk, a nővérek azt a feladatot szabták ki nekünk, hogy menjünk le Waterfordba és elsősorban keressük meg azt az aprócska, elrejtett varázsboltot, ami több, mint kétszáz éve volt már működésben, s onnan szerezzük be az alapanyagokat ahhoz a bájitalhoz, amely lehetővé teszi, hogy az ember állattá változzon. Ennek a feladatnak nagyon örültem, hiszen a tegnapiak közül ez volt az, amely a legjobban tetszett: a bájital nem csak hogy állattá változtatott, hanem egyenesen a lélekállatoddá, s ha megszereztük az alapanyagokat, el kellett készítenünk és meg kellett innunk a bájitalt. Rendkívüli izgalom kapott el ettől, hiszen nagyon kíváncsi voltam a saját lélekállatomra, ráadásul a tegnap is sikerült megfőznöm a bájitalt, bár kipróbálni nem volt lehetőségem. Úgy hittem, ez a feladat menni fog.

Indulás előtt szövetkabátot és csizmát húztam, mivel egy rendkívül szeles és szemergélő, esős napot kaptunk el, maga Bill is sárga esőkabátban, kapucnival a fején botorkált mellettem, remegő kezét zsebre dugva. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a hidegtől, a félelemtől vagy pedig valamiféle betegség miatt remegett mindig ennyire, de támaszképpen belekaroltam, hogy érezze a törődést, ő pedig zavarba jött, de nem taszított el magától. Előttünk Felicity és Beverly haladtak, egy szót sem váltva egymással, mögöttünk pedig Adrian és Colby vitatkoztak valamin, de nem ellenségesen, hanem inkább olyan eszmecserésen, ha fogalmazhatok így. Nem is lehetett volna nagyszerűbb párost összehozni erre a feladatra, mint őket kettejüket: Colby egy bájitalzseni volt, kétség sem fért hozzá, hogy ők fogják a legjobban és a leghamarabb teljesíteni a feladatot, s bármennyire is gyűlöltem Adriant, tudtam, hogy őt is remek bájitaltan érzékkel áldotta meg a sors, hiszen tavaly többször is főzött nekünk néhányat, csodáltam is, hogy nem valami méreg által próbálta megölni Edwardot, de a szadista énjéhez ez valóban egy gyenge húzás lett volna: Adriannek látnia kellett, ahogy Eddie lassan, szenvedve hal meg. Minden percét kiélvezte volna.

- Tudtál aludni valamennyit? - szólított meg Bill, kizökkentve a gondolataimból. Szokásához híven halkan beszélt, de örültem, hogy legalább nem csendben telt az utunk.

- Furcsa mód igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem rázott meg a dolog, amit felfedeztünk - feleltem, majd felnéztem a fiúra. - Mi volt ez az egész, Bill?

A fiú csak félszegen a fejét rázta.

- Ne itt beszéljünk erről, bárki meghallhat bennünket. Majd mindent elmagyarázok a maga idejében, de előbb vissza kell térnünk a dobozhoz, lehetőleg akkor, amikor világos van. Meg kell még győzödnőm valamiről!

- Mondjuk holnap délután? Ha túléljük a varázstárgyak órát! - kuncogtam, de valójában kíváncsi voltam rá, hogy tesznek-e majd említést az Árnyak Könyvéről. Tudtommal csak egyetlen egy példány létezett ebből a könyvből, a sajátom, amely már generációk óta a családom tulajdona volt, s amely abban a pillanatban is odafent lapult, a szekrényem legmélyén, egy halom pulcsi alatt.

- Legyen a holnap - biccentett aprót a fiú, majd kedvesen rám mosolygott. - Köszönöm, hogy segítesz nekem, még így látatlanban is - hálálkodott. - Kevesen tették volna ezt meg!

Kissé hangosabban nevettem el magam, mint kellett volna, mivel Beverly hátra fordult és kérdőn vonta fel a szemöldökét. Én csak intettem neki egyet, mire aztán mosolyogva rázta meg a fejét és visszafordult az út felé.

- Vonzom a veszélyt, Bill. Vonzom - bizonygattam, szorosabban bújva hozzá. - Szerintem ezért is vagyok itt. A tehetségem, amiről a nővérek beszéltek első nap az az, hogy rejtélyes kalamajkákba keverem magam és túlságosan könnyen megbízom emberekben - sóhajtottam fel, majd összeszűkítettem a szemem. - Volt már részem csalódásban, remélem te nem leszel az! - fenyegetőztem játékosan, mire ismét előcsikartam belőle egy mosolyt.

- Nem vagyok veszélyes és a légynek sem tudok ártani. De komolyan, nem láttad mennyire féltem bemenni a labirintusba is? - nevetett. - Szerintem még mindig nem merészkedtem volna be, ha tegnap nem jöttél volna velem. És még így is vissza akartam térni, miután meghallottam azokat a hangokat! - borzongott meg, s nekem is borsódzni kezdett a hátam a visszaemlékezéstől.

- Van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon sötét dologban volt részünk - suttogtam.

- Nem tévedsz - felelte a fiú azonnal -, de erről majd beszélünk nemsokára. Különben meg azt hittem, azért vagy itt, mert te küzdöttél meg az Árnnyal 2017-ben. Vagy tévedek?

A fejemet ráztam.

- Nem tévedsz, biztosan ez az oka. De ha lehet, ne hozzuk fel ezt többé, elég sok bajt okozott már nekem.

- Ezt meg hogy érted?

Állammal az előttünk haladó Felicity felé böktem.

- Ő nem díjazta annyira, sőt, nagyon csúnyán elhordott mindennek miatta. Különben sem szeretem, ha felhozzák, számomra nem volt egy jó élmény. Vagy legalábbis egy szempontból nem.

- És mi volt a jó szempont? - érdeklődött.

Elmosolyodtam ebbe belegondolva.

- Azalatt az egy hónap alatt ismertem meg a számomra legfontosabb embereket: egy rejtélyes vámpírt, akit a partneremnek nevezhetek, egy romantikus lelkű szellemet, aki már visszatért az életbe és mindenkinek a bátyámként mutatom be, meg egy kívül morcos, belül csupaszív klánvezért, aki nélkül már el sem tudom képzelni az életemet. Oh, a legjobbat kihagytam: a mentoloscukor-imádó Halált! - néztem rá, várva a reakcióját és azt is kaptam, amire számítottam: Bill furcsán meredt rám, mintha rosszul hallott volna.

- Mármint... szó szerint a...

- Szó szerint! - bólintottam, mire a fiú tátott szájjal, elismerően rázta meg a fejét.

- Hihetetlen vagy! - sóhajtott fel.

- Köszönöm, mondták már - húztam ki magam büszkén, majd mindketten nevetve szaporáztuk meg a lépteinket. 

🎃🎃🎃

Úgy tűnt, nem csak én vagyok jó kereső: Billt is ugyanolyan tehetséggel áldott meg a sors, mint engem. Bár jó fél órába beletelt, ameddig minden sarkon és minden eldugott, rövid sikátoron végighaladtunk, Bill végül ráérzett a dolog varázsára és rájött, hogy a boltocska amit kerestünk egy hídszerű alagútban volt elrejtve, egy szabadulószoba és egy földalatti bár között. Magát a bárt megjegyeztem magamnak, az izgalmas börtönkoncepciója miatt, s mert az ír kávém kipróbálása még mindig váratott magára. A varázsbolt egyébként nagyon apró volt, alig három személy fért el benne, s amikor készültünk belépni, éppen akkor vonult ki két megpakolt szatyor társaságában Colby és Adrian, előbbi büszkén vigyorogva ránk.

- Majdnem, Addington, jobb, ha szeded a lábad! - csipkelődött velem, mire szórakozottan néztem rá.

- Tudtommal ehhez a bájitalhoz nem kell olyan sok dolog, szóval mit rejtegettek ebben a két telepakolt szatyorban? - vontam őket kérdőre, de legnagyobb bosszúságomra Adriantől kaptam meg a választ.

- Rájöttünk, hogy mindketten nagyon rajongunk a bájitalkészítés művészetéhez, szóval  holnap önszorgalomból megpróbálunk együtt elkészíteni majd párat, ha gondoljátok, ti is részt vehettek majd benne! - invitált bennünket meg, látszólag már elfeledve a tegnapi kis incidensünket, de még így sem néztem rá, helyette Colbyra tekintettem, kérdőn. A kigyúrt srác csak alig láthatóan a fejét rázta és ebből megértettem, hogy majd később beszélni fogunk róla. Szerencsére Bill megmentette a helyzetet.

- Köszönjük, de Rileyval már van tervünk holnapra, nektek viszont sok sikert!

- Köszi! - biccentett hálásan Adrian, majd ő és Colby el is siettek, hogy minél hamarabb visszaérjenek a Manchard Abbeybe. Az én kezem már a kilincsen volt, amikor Bill finoman a vállamra helyezte a kezét és megállított. 

- Ismered már korábbról Adriant, nem igaz? - tette fel a váratlan kérdést, mire zavarodott arccal fordultam felé. - Ok nélkül nem lettél volna ennyire indulatos vele a tegnap. És folyamatosan kerülöd a pillantását. Ismerted őt, mielőtt kitörölték volna a memóriáját, ugye?

- Tud róla? - ült ki teljes pánik az arcomra.

- Nem hiszem. Vagy hát nem tudom, nem beszélt róla, csak láttam a jelet és onnan gondolom.

- Milyen jelet?

- A tarkója környékén, közvetlenül a haja alatt - világosított fel, gesztikulálva. - Láttam már ilyet korábban, innen tudom, hogy a memóriatörlés következményei. Nem tapintható az "áldozatok" számára, viszont szabad szemmel látható. Az, akin rajta van, általában nem tudja meg, hogy elveszítette az emlékei egy részét, kivéve ha valahogyan meglátja a sebet vagy valaki tájékoztatja róla.

Súlyosan sóhajtottam fel, de nem tudtam eldönteni, hogy a megkönnnyebbüléstől vagy inkább az aggodalomtól.

- Minél többet tudok meg a varázsvilágról, annál világosabbá válik számomra, hogy semmit sem tudok róla - jegyeztem meg, elhúzva a számat. - Adriant pedig valóban ismerem, de ez egy hosszú történet, talán majd egyszer elmesélem - tettem hozzá, s hogy lezárjam a témát, végre valahára benyitottam a boltba.

A varázsbolt tulajdonosa - egy alacsony, vígkedélyű, idős asszonyság - rendkívül kedves volt velünk. Beszereztük a bájitalunkhoz a varázsport, a lengyökeret, a denevérvirágot és a kökörcsinszirmot, illetve kaptunk tőle egy jótanácsot is: a denevérvirágot ne egész szirmokba tegyük bele a főzetbe, hanem apróra vágva és összemorzsolva. Megköszöntük a segítségét, majd siettünk is vissza az iskolába. Az egyik sarkon bele is botlottunk a dühös, vörös arcú, láthatóan civakodó Beverly-Felicity párosba, akiket szövetségesbeli szolidaritásból útba is igazítottunk. Beverly megköszönte a segítségünket, Felicity viszont fújtatva sietett el, meg sem várva a társát. Megforgattam a szemeimet, sok sikert kívánva a szobatársamnak, majd haladtunk is tovább Billel. Reméltem, hogy nem felejtettünk ki semmit sem a főzetből.

🎃🎃🎃

- Baleset volt, esküszöm! - suttogta Felicity ijedt, tágra nyílt szemekkel, miután Beverly megkapta az ellenszerét és az inasok félig ájult állapotban szállították el őt a szobánkba. Mindannyiunkat sokkoltak a hirtelen jött történések, látszólag maguk a nővérek sem voltak felkészülve rá és... muszáj lesz elismernem most az egyszer, de... ha Adrian nem kapcsolt volna időben, félő volt, hogy Beverly nem élte volna meg a holnapot.

- Valaki szabotálni próbált bennünket, ebben biztos vagyok, én sosem hibázom! - hisztizett, s olyannyira durva volt az egész, hogy Bill inkább hátrébb húzódott, kikerülve a sok, ingerült energiát. Nekem is kedvem lett volna visszavonulni, de meg akartam tudni az igazságot: valóban egy baleset volt vagy a lánynak csúszott félre valami?

Amikor visszatértünk a Manchard Abbeybe, Colby és Adrian végeztek már a feladattal. Míg előbbi egy aranyos kis mormotaként végezte, addig az utóbbi egy róka képében tetszelgett és akármennyire is szép állat volt, a ravaszsága tökéletesen talált hozzá, bár ha őszinte akartam lenni, arra számítottam, hogy Adrian kígyó lesz majd. Voltak még meglepetések. Ami engem és Billt illetett, nekünk is sikerült megoldani a feladatot, én pedig végre megtudhattam, hogy a lélekállatom a macska, s őszintén örültem ennek, jobbat nem is kaphattam volna, ami pedig Billt illeti, a pingvint kapta lélekállatként. Ugyan plusz pont már nem járt nekünk, annak örültünk, hogy legalább a bájitalt sikerült elkészítenünk, nekünk ennyi is épp elég volt a képességeink visszaigazolásához. Ezért sem hittük el, amikor Beverly megitta a sajátját, és a torkát markolászva, sikítva esett össze, elveszítve az eszméletét. Felicity csak azért úszta meg, mert ő nem itta meg a sajátját egyből.

- Felicity, nyugodj meg, nem kell vádaskodni! - csitítgatta Amethyst nővér. - Én magam voltam az őrszem, senki sem nyúlt a főzetetekhez!

- Nem lehet, hogy én hibáztam! Nem lehet! - rázta a fejét magatehetetlenül, mire Colby odasétált hozzá, finoman elvette a kezéből a főzetet, majd beleszagolt a tartalmába.

- Kimaradt a lengyökér - suttogta, egyenesen a lány szemébe nézve, aki alig láthatóan, hitetlenül tátotta el a száját, majd úgy tűnt, hogy a tekintete teljesen üveges lett. Azonnal fogta magát és kirohant a teremből, hogy még véletlenül se láthassuk a jégkirálynőt megtörni, mi pedig mindannyian ijedten néztünk utána, Colby kivételével, aki lesütve a szemeit, bánatosan helyezte az asztalra az üvegcsét, egy mélyet sóhajtva, majd ő maga is elhagyta a termet.

Düh járta át a testemet, őszinte tiszta düh. Nem Felicityre haragudtam, hiszen nem tehetett róla, hogy figyelmetlen volt, ilyesmi bárkivel megtörténhetett. Helyette a nővérekre voltam iszonyatosan pipa, akik már megint csak fesztelenül végignézték az egészet, ahelyett, hogy cselekedtek volna. Feldúltan indultam meg feléjük, készen álltam csomóstól kitépkedni a hajukat.

- Ez a ti hibátok! - szinte köptem feléjük a szavakat, Billnek kellett visszatartania ahhoz, hogy nekik ne ugorjak. Ilyen mértékű dühöt már régen nem éreztem, képes lettem volna a szemüket is kikaparni amiatt, hogy ilyen megtörténhetett. - Ha odafigyeltetek, láthattátok, hogy elrontják a bájitalt, végignéztétek, miért nem szóltatok közbe? - kiabáltam oda nekik, mire ők csak meghökkenve, teátrálisan kaptak a szívükhöz. Ezen a ponton már teljesen biztos voltam valamiben: a nővérekben nem kellett és nem is volt szabad megbízni. Hogy szándékosan szabotáltak-e minket vagy csak a legegyügyübb egyedei voltak a varázslótársadalomnak, az még számomra is hatalmas kérdés volt.

- Riley, ezek súlyos vádak! - kiáltott vissza rám Dorothea. - Biztos vagy benne, hogy élni akarsz ezzel? A mi hibáztatásunkkal?

- Minden tisztelettel, de Rileyval kell egyetértenem! - kelt a védelmemre Adrian, előre lépve egy lépést. Őszintén meglepett ezzel a gesztussal, s valahol a szívem mélyén jól is esett, hogy valaki más is felszólalt az igazságtalansággal szemben és megvédte a szavamat, de azt kívántam, bárcsak ne Adrian lett volna ez a személty. - Veszélybe sodortátok egy diákotok életét, Beverly meg is halhatott volna, ha nem készítettem volna el villámgyorsan azt az ellenszert. Én! Én készítettem el és nem ti, pedig ti vagytok a tanárok, a bölcsek, a felsőbbrendűek, nektek kellett volna készen állni az ilyen eshetőségekre, nektek kellett volna közbelépni! - szólt rájuk erélyesen, s nem tudtam mást tenni, mint minden szavával egyetérteni. A sok rossz érzés közül végre egyszer úgy tekintettem Adrianre, hogy nem éreztem teljes mértékű gyűlöletet iránta.

A nővérek viszont megsértődtek. Nem szóltak egy szót sem, de láthatóan felhúzták az orrukat és pökkhendi tartással vonultak ki a szobából, mintha mi sem történt volna. Ennek hatására Bill végre eleresztett, én pedig lassan fújtam ki a bent tartott, indulatos levegőt.

- Fel kellene jelentenünk őket - suttogta a szőkeség. 

- Egyetértek - bólintottam. - Felelőtlenek!

- Maximálisan - értett egyet Adrian is. - De több bizonyíték kell ennél.

- És ez nem elég ami most történt? - tártam szét a karomat dühösen.

- És ugyan ki hinne nekünk? - dörzsölte meg Adrian gondterhelten a homlokát. - Még a végén ránk kennék az egészet. Rajta kell kapnunk őket, ha legközelebb lesz ilyen. Kézzel fogható bizonyíték kell rá.

Billre pillantottam, aki csak egy aprót bólintott, így nekem is be kellett látnom, hogy Adriannek igaza volt.

- Azt hiszem, én most visszavonulok a szobámba. Beverlynek szüksége van valakire! - szabadkoztam.

- Veled tartok, aggódom miatta! - jelentette ki Adrian, de én csak dühösen néztem felé.

- Te abba a szobába be nem teszed a lábad! - figyelmeztettem, ami persze nem tetszett neki.

- Emlékeztetnélek arra, hogy én mentettem meg az életét! Jogom van látni őt! - állt ki teljes mellszélességgel az állítása mellett, de én sem hagytam annyiban a dolgot.

- Én pedig emlékeztetnélek arra, hogy hálás vagyok ezért, de ettől még mindig nem változott a véleményem rólad. Mindig gyanús maradsz nekem, Adrian. Mindig. És soha nem leszek képes bízni benned! - vetettem neki oda mindent, majd hátat fordítottam neki és megindultam a kijárat felé.

- DE HÁT MI A FENÉÉRT GYŰLÖLSZ ENGEM ENNYIRE? MIT TETTEM ELLENED, RILEY? MIT TETTEM? - ordítozott utánam, s ez volt az első alkalom, hogy ennyire hangosnak, ennyire indulatosnak láttam őt. Kétségbeesettnek hangzott. Ezzel pedig egy új oldalát mutatta be.

Adrian már nem volt a régi önmaga, ez bebizonyosodott.

De ennek ellenére tartottam magam a kijelentésemhez: nem tudtam bízni benne. 

------

Borzongós szép estét mindenkinek!

Hát igen, ebben a részben is volt pár meglepő dolog. Mit szóltok Felicityék baklövéséhez? Na és a nővérek figyelmetlenségéhez? Mit gondoltok, Adrian érdekből segített Beverlynek vagy tényleg azt akarta, hogy épségben legyen?

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvassa a történetet, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik nektek! :)