Egy gombóccal a torkomban kezdtem el kopogtatni Bill szobájának ajtaján, még a reggeli és a tanórák kezdete előtt. Azt még nem tudtam, hogy mégis hogyan és milyen eszközök által fogom kérdőre vonni őt, de abban már teljesen biztos voltam, hogy addig nem nyugszom meg, ameddig ki nem derítem az igazságot. Igen, ha úgy vesszük, akkor egyáltalán nem volt semmi jogom beleszólni abba, hogy a fiú mit tett vagy épp nem tett, hiszen semmi közöm sem volt hozzá, de mivel nem először tűnt fel a furcsa, zavart viselkedése, attól féltem, hogy ártó szándékai lehetnek a Szövetségre, de legfőképpen a Boszorkánynővérek Társaságára nézve. Noha nem mintha adósa lettem volna a nővéreknek - épp ellenkezőleg, hiszen ők voltak azok, akik minden próbálkozásomat és figyelmeztetésemet semmibe vették ezidáig -, de nem akartam bajt saját magamnak és a többieknek, bár itt is relatív volt, hogy közülük pontosan kinek.

Már amikor résnyire nyílt az ajtó, akkor tudtam, hogy mekkora meggondolatlanságot követtem el: az le sem esett nekem, hogy Bill, akárcsak én magam, nem egyedül lakik, s a félelemtől összeszorult szívemet rendesen megviselte, amikor a szőke fiú helyett Adrian nyitott ajtót. A fiú persze meglepődött a látványomon és én sem tudtam elrejteni a kölcsönös érzéseimet. Egy ideig szemeztünk egymással, de ő végül megtörte a csendet.

- Igen? - szólalt meg türelmes, lágy hangon, éppen úgy, amikor először elegyedtem szóba vele egy évvel korábban. Szemöldökét is apró ívben megemelte, s szemeivel tetőtől talpig végigpásztázott, amitől felfordult a gyomrom.

- Billt keresem - köszörültem meg a torkom, elpillantva róla, a szoba hátsó sarkába tekintve, ahol az ágyon ücsörgő szőke fiú meglepetten állt fel a kívánságom hallatára.

- Engem? - kérdezte halkan, s mivel Adrian időközben félreállt, hogy a benti fiúnak rálátása legyen rám, egy bólintással tudtam jelezni neki, hogy jól hallotta amit hallott. 

- Négyszemközt! - tettem hozzá, egy csúnya, féloldalas pillantást küldve Adrian felé, aki jómaga is ráncba húzta a homlokát. Volt egy olyan érzésem, hogy nem tűrte tovább az arrogáns, tartozkodó viselkedésemet.

- Bill, elküldöm, ha szeretnéd, nem kell vele kettesben maradnod - fordult a szobatársa felé, de az szerencsére csak határozottan megrázta a fejét.

- Köszi Ade, de nem szükséges, megleszek. Fáradj beljebb, Riley! - kérte, mire én egy utolsó, győzelemittas pillantást küldtem Adrian felé, majd besétáltam, egyenesen a szobájuk közepébe, amely talán annyiban különbözött a miénktől, hogy sötétebb volt odabent és tele volt könyvekkel.

- Reggelizni leszek, ha szükség van rám - biztosította Adrian Billt, mire a fiú csak biccentve vette tudomásul a szavait, a magas fiú pedig végre valahára halló- és látótávolságon kívülre került ezzel. 

A szoba közepén ácsorogtam, egyik lábamról a másikra állva kínomban. De nem csak én feszengtem, hanem a fiú is, aki újra helyet foglalt az ágyán, s még véletlenül sem szeretett volna a szemembe nézni, minduntalan csak a cipőjét figyelte, kerülve a tekintetemet.

- Ne haragudj, hogy csak így rád törtem. Tudom, hogy még nem beszéltünk egymással, de van valami, ami nyugtalanít veled kapcsolatban és szerettem volna, ha beszélnénk róla, még mielőtt hamis konklúziókat vonnék le - vallottam be, s még én magam is meglepődtem, hogy mennyire diplomatikusan sikerült megfogalmaznom a mondandómat. Persze a fiú egy pillanatra riadtá vált, mintha ténylegesen valami megbocsájthatatlan bűnt követett volna el, egy tizedmásodpercre fel is bátorkodott pillantani rám, de aztán az ujjait kezdte el egyenként ropogtatni, mint aki tényleg titkolt valamit. Bingó!

Sóhajtva foglaltam helyet mellette az ágyon. Arra számítottam, hogy kooperatívabb lesz vagy hogy legalább rákérdez arra, hogy miről beszélek, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Bill nem volt egy ennyire erős ember lelkileg, s úgy gondolta, azzal, hogy "rajtakaptam őt", mindennek vége szakadt. Azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy az egész élete lepörgött a szeme előtt.

- Kétszer is láttalak a labirintus körül kutakodni, tegnap meg tegnapelőtt is - folytattam végül, látva, hogy tőle nem remélhetek túlságosan sok segítséget. - Nem akarlak azzal vádolni, hogy rosszban sántikálsz vagy hogy veszélyt jelentenél a Szövetségre, ezért is jöttem ide hozzád. Kérlek mondd azt, hogy csak félreértettem mindent és nem vagy egy rossz ember! - néztem felé könyörögve, s észrevettem, hogy a kezei úgy remegtek, hogy a térdei közé kellett szorítania őket. Aztán végre valahára felém kapta a tekintetét, amelyből aggodalom sugárzott, s nagy izgalmában még nyelt is egy hatalmasat. Valamire rátapintottam, ebben már akkor biztos voltam. De sejtelmem sem volt arról, hogy mekkora lavinát indítottam el vele.

- Könyörgöm, ne beszélj róla senkinek! - kérte kétségbeesetten, végre megszólalva. - Ez olyasvalami, amit nem értenének meg. Főleg ők nem, főleg itt - kezdett el rohamos tempóban levegőért kapkodni, én pedig megpróbáltam lecsitítani őt, több-kevesebb sikerrel.

- Hé Bill, Bill nyugalom! Hogy érted azt, hogy nem értenék meg? A nővérekre gondolsz?

A fiú heves bólintásba kezdett, majd pislogott párat, ezzel próbálva visszafojtani a könnyeit.

- Ez nem olyasmi, ami veszélyt jelentene rátok. Ez egy személyes problémám, valami, amit görcsösen meg kell keresnem!

- Ez egy tárgy? 

- Egyfajta szempontból az, igen - bólintott. - Ennél többet nem mondhatok mert... mert ennek egyedül csak akkor lesz teljes mértékben jelentősége, ha amit keresek, valóban létezik. Én lennék a legboldogabb, ha csak átverés lenne és nem volna semmi még csak ehhez fogható sem, de valahol a gyomromban érzem, hogy nem tévedek és nem hazudtak nekem. És ha ez a dolog valódi, akkor jobb, ha minél hamarabb megtalálom és elpusztítom. Még mielőtt komoly károkat okozna, végérvényes, visszafordíthatatlan károkat.

Miközben beszélt, valami furcsa, ismerős bizsergés járta át a testem. Egy olyasfajta borzongás, mint amit akkor éreztem, amikor az Árnnyal kellett szembenéznem, egy olyan gyomorforgató félelem, mint amikor Adrian az életemet készülte elvenni. Az, ahogyan Bill beszélt, rendkívüli sötétséget hordozott magában, érezhető mélységet és súlyosságot, valamit, ami egy végzetes titoknak számított. És ez a fiú, aki olyan törékenynek és ártatlannak látszott, éppen ez a fiú kellett megküzdjön ezekkel a gondolatokkal. Magamra emlékeztetett, teljes mértékben magamra, még abból az időszakból, amikor a vállamat nyomta a világ sorsának terhe, abból az időszakból, amikor azt sem tudtam, hogy ki vagyok és mit kellene tennem. És tudtam, hogy ennél az érzésnél, ennél az elveszettségnél semmi sem volt rosszabb.

- És ez a dolog... bent van a labirintusban? - tettem fel a kérdést.

- Valahol bent a labirintusban vagy annak a közvetlen környezetében, igen - felelte. - De körülötte nincs, ebben már teljesen biztos vagyok, a belsejébe viszont még nem szedtem össze a bátorságomat bemenni. Attól félek, hogy eltévedek és nem találok ki belőle többé.

Aprót bólintottam, megértve az aggályát, bár én voltam annyira elvetemült, hogy gondolkodás nélkül besétáltam oda, úgy, hogy ötletem sem volt merre megyek vagy hogy egyáltalán hogyan juthatok ki onnan.

- Van egy ötletem! - jelentettem ki, csillogó szemekkel. - Azt hiszem tudom, hogyan juthatnánk be anélkül, hogy eltévednénk - bizonygattam, mire a fiú furcsán kezdett el méregetni.

- Juthatnánk? Mármint... mi ketten?

- Ühüm - mosolyodtam el. - Segítek megkeresni neked ezt a dolgot és ha valóban létezik és olyan veszélyes, mint ahogyan te is mondod, együtt elpusztítjuk. Senki sem fog tudni róla így, én pedig nem foglak bemártani. Tudom milyen olyan helyzetben lenni, amikor nem te irányítod a sorsodat, hanem az irányít téged. Azt hiszem, most már van egy valódi szövetségesed - böktem oldalba játékosan, mire ő szégyenlős félmosollyal fordult el tőlem.

- Túlságosan megértő vagy - suttogta. 

- És nem bízol bennem - feleltem keserűen, mire ő visszanézett rám.

- De ha okot adsz rá, talán ez megváltozhat - nézett mélyen a szemembe, én pedig lassan bólintottam.

- Rendben. Bebizonyítom. Ma este, sötétedéskor. Találkozzunk odafent, a padláson! - nyújtottam felé a jobbomat, ő pedig kezet rázott velem.

- Így legyen!

🎃🎃🎃

- Felfuvalkodott liba - suttogta oda nekem Beverly, amikor órák után vele és Colbyval körmöltük a házi feladatunkat a pavilonban, Felicity pedig csak éppen fél szemmel ránk pillantva haladt el mellettünk. Egész nap a bájitalkeverés fortélyait tanulmányoztuk és gyakoroltuk, ami szerencsére jól ment, hiszen már volt szerencsém, vagy inkább pechem, elkészíteni néhány főzetet, főleg Edward tavalyi kondiciói miatt. Ezek a bájitalok viszont sokkal komplexebbek voltak és nagyobb odafigyelést igényeltek, ezért is kértük Beverlyvel a szakértő, Colby segítségét.

- Ezt most miért mondtad? - vonta fel a szemöldökét Colby kérdőn. 

- Mert ez az elkényesztetett hercegnő tegnap keresztbe tett Rileynak, azt hazudva, hogy mindent ő csinált, holott Rileynak ugyanolyan mértékű volt a hozzájárulása a kulcsok kereséséhez, sőt, talán még nagyobb is! - fújtatott a lány, megigazítva a bársonybarna szemébe lógó tincseit. - Nem vagyok az előítéletes típus, Colby, de ez a lány már a legeleje óta nem volt szimpatikus, tegnap pedig jól be is bizonyította a gyanúmat.

A fiú elfintorodott ennek hallatán.

- Ezt nem vártam volna azért tőled, még csak nem is ismered. Legalább adnál neki egy esélyt! - vetette oda félig dühösen, félig javaslón, mire óvatosan kezdtem el méregetni őt. Lassan már mindenki kezett megőrülni körülöttem, nagyon meglepődtem volna, ha kiderül Colbyról, hogy nem az a rendes srác akinek megismertem.

- Na és te? Te mennyire ismered? - tette karba a kezeit Beverly. - Ez a lány bántotta Rileyt és te a védelmére kelsz, még ennek ellenére is. Én nem tudnék egy ilyen ember felé közeledni!

- Oh, igen? Akkor Adrianért miért vagy annyira oda? Ő is bántotta Rileyt, nem is keveset! - kelt Colby támadó üzemmódba, én pedig hevesen dobogó szívvel, elkerekedett szemekkel néztem rá, nem is annyira a kirohanása miatt, hanem sokkal inkább amiatt, amit az imént mondott. - Ne nézz így rám, utánanéztem, tudom, mi az igazság. Rettenetesen sajnálom, hogy itt kell látnod őt! - suttogta, mire Beverly is azonnal felém fordult.

- Riley, mégis miről beszél Colby? - kérdezte aggodalmasan. - Mikor bántott Adrian? Igaz ez? Mert ha igen, feljelenthetjük a nővéreknek, nem számít, hogy...

- Dehogy igaz, Bev, Colby csak Felicityt próbálja védeni! - tértem ki hevesen a válaszadás alól, de míg Beverly megnyugodni látszott, Colby csalódottan rázta meg a fejét. - És őszintén, igaza van. Nem ismerjük eléggé ezt a lányt, nem kéne egy rossz élmény miatt buta következtetéseket levonnunk, nemde? - szedtem össze gyorsan a papírjaimat, már-már összegyűrve, a táskámba gyömöszölve őket.

- Most meg hová mész? - kérdezte Beverly, mire csak gyorsan a vállamra kaptam a táskámat.

- Megfulladok itt, egyedül kell lennem! - feleltem, mert ez az egész, amit Colby ilyen váratlan hidegzuhanyként rám zúdított, pánikrohamként telepedett a mellkasomra. Nem gondoltam volna, hogy valaha valakinek sikerül kiderítenie az igazságot, de Colbynak egyetlen egy napba sem telt bele. Nem akartam, hogy mindenki tudjon róla, mi történt velem. De amit még ennél jobban sem szerettem volna, az az volt, hogy Beverly megtudja és szembesítse Adriant mindezzel. Annak katasztrófális következményei lehettek volna, ezen pedig nem álltam készen újra keresztülesni. Remegve és botlandozva hagytam el a pavilont, rég voltam ennyire teljesen ideg. A Manchard Abbey minden volt, csak jó nem a mentális egészségemre nézve, s nem vágytam semmi másra abban a pillanatban, mint magamhoz ölelni Haydent és elveszni a karjaiban. Napok óta nem üzentem haza, azóta nem, mióta megérkeztem ide, tudtam, hogy sürgősen fel kellene hívnom őt. Főleg így, hogy már lassan nem bírtam tovább idegekkel.

- Riley! - ragadta meg a vállamat Colby, megállítva valahol a főbejárat és a nyugati szárny között az udvaron. Gesztenyebarna szeme megbánással volt teli. Tudtam, hogy nem akart megsérteni vagy felkavarni, de nem is tagadhattam le, hogy sikerült neki. - Sajnálom, nem kellett volna ennyire vadul reagálnom, főleg nem Beverlyvel szemben, de nem tűröm az indokolatlan vádakozást.

- Nincs semmi baj, Colby - próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerült, így inkább újra nekiindultam volna, de elállta az utamat.

- Miért titkolod, hogy mi történt veled és Adriannel? Az az ember egy valóságos szörnyeteg, azonnal szólnunk kellene a nővéreknek!

- Már megtettem! - tártam szét a kezemet csalódottan. - Megtettem, de magasról leszarták! - szaladt ki a számon egy káromkodás, mire Colby szomorúan lesütötte a szemeit. - Tudnak róla, de nem érdekli őket. Nem tudom, te hogyan derítetted ki, de kérlek, ne hozd fel többé. Amit Adrian tett, vagy legalábbis tenni akart az valóban gyomorforgató, de nem emlékszik már semmire sem, törölték a memóriáját, legalábbis erről az eseményről. Még csak az kéne, hogy szembesítve legyen a régi önmagával és visszatérjen a bosszú útjára. Ennek nem tehetem ki újra a bátyámat, Edwardot. Megérdemli, hogy életben maradjon, eleget volt már halott!

Tudtam, hogy Colbynak valószínűleg fogalma sem lehetett arról, hogy mit hordtam össze neki, de nem volt sem kedvem, sem erőm magyarázkodni. Az pedig, hogy Edwardot a bátyámnak hívtam, jobban esett a szívemnek hangosan kimondva, mint azt gondoltam volna. Őt is fel kellett hívnom. Sürgősen. 

- Megértettem, nem nyaggatlak többé ezzel - bólintott aprót. - Oh, és Riley! - szólt utánam, amikor ismét menni készülten. Félszegen néztem fel rá, s ajkain egy óvatos mosolyt láttam megbújni. - Rajta fogom tartani én is a szemem, ezt megígérem!

Én is elmosolyodtam, s hálásan biccentettem felé. Visszakaptam a karmától: ha én tudtam egy titkot Billről, úgy volt korrekt, ha rólam is tudott valaki valamit. És semmi sem tett nyugodtabbá, mint az, hogy Colby tudta ezt és nem valaki más. Szerettem Beverlyt, de ő már első pillantás óta odáig volt Adrianért, s talán el sem hitte volna a róla hallottakat. Ellenben Colby józanul gondolkodott, s sokat elmondott róla az, hogy biztosította tegnap, hogy Adrian ne jöhessen a közelembe, s elhitte nekem, hogy nem viselkednék ennyire furcsán, ha valóban nem lenne problémám a fiúval. Ha valakiben, hát Colbyban már maximálisan megbíztam. 

Abban reménykedtem, hogy a ma este után Billről is elmondhatom majd ugyanezt.

🎃🎃🎃

- Riley? - bukkant fel a szőke hajzuhatagú srác a padlás bejáratánál, látszólag kissé megszeppenve, önmagához híven.

- Itt vagyok! - suttogtam felé a rozettaszerű-ablak elől, majd intettem neki, hogy jöjjön mellém. A fiú oda is sietett hozzám, én pedig állammal az ablak felé böktem. - Innen látszik az egész labirintus, már csak azt kellene kisilabizálni, melyik a helyes út! - mondtam neki, mire a fiú rögtön a zsebébe nyúlt, előkapva a telefonját.

- Talán így könnyebb lesz! - mondta, majd lőtt néhány képet a labirintusról, aztán helyet foglalt az ablak melletti ágyon és rajzolgatni kezdett az újdonsült térképünkre. - Ehhez mit szólsz? - mutatta fel a végeredményt, én pedig gyorsan végigszkenneltem azt a szememmel.

- Okésnak tűnik - bólintottam, majd aggodalmasan néztem ki a labirintusba. - Bevállaljuk most? - kérdeztem. - Vaksötétben kellene végigcsinálnunk, fénnyel észrevesznek és kérdőre vonnak majd bennünket. Mit szólsz? - fordultam vissza hozzá, az alsó ajkamat harapdálva, s Bill el is gondolkodott rajta egy pillanatra.

- Csináljuk! - bólintott rá végül. - Minél előbb találjuk meg, annál hamarabb előzzük meg a bajt.

- Vagy nyugszunk bele, ha nem lesz igaz - tettem hozzá, s mindenféle további nélkül elindultunk le, a hátsó bejárathoz. Ám a lejutás nem volt olyan könnyű, mint ahogyan vártuk: az inasok és a szobalányok jöttek és mentek folyamatosan, mintha a Manchard Abbey minimum egy nagyon híres, forgalmas hotel lett volna, holott alig nyolc ember tartózkodott az épületben vendégként. Ám ajtótól ajtóig bujkálva végül lejutottunk valahogy, s vadul dobogó szívvel tapadtunk neki a labirintus sövényoldalának. - Jól vagy? - fordultam Bill felé, aki csak úgy kapkodta a levegőt. Nem is csodáltam, hogy nagyon félt, az én szívem is majd' kiugrott az izgalomtól.

- Megvagyok - felelte végül. - Te jól vagy?

Aprót bólintottam, majd ösztönösen a kezemet nyújtottam a fiú felé. Ő csak összezavarodva nézett rám, de elfogadta végül a kezem, s így vonultunk be együtt a labirintusba. Bill lehúzta a telefonján a fényerőt, majd egy-egy utolsó, mélyről jövő sóhajt követően, nekiveselkedtünk az általa megrajzolt útnak. Nem mondom, hogy könnyű volt a hidegben, majdnem teljes sötétségben botorkálni egy olyan helyen, amit nem is ismertünk rendesen, de minél beljebb és beljebb merészkedtünk a labirintusban, annál fojtogatóbbá és nehezebbé vált a levegő, mintha már várta volna az érkezésünket - mintha valami, a mély sötétben meglapulva arra várt volna, hogy valaki végre bemerészkedjen felderíteni azt. 

És aztán meghallottuk.

Meghallottuk azt a kéjes, libabőrkeltő suttogást, amely egyre magasabbá, egyre torzabbá vált, ahogyan a sövényt tapogattuk végig a szabad kezünkkel, egyre közelebb és közelebb érve a labirintus közepéhez. Aztán a suttogás egyre hangosab lett, mintha minden irányból földöntúli lények huhogtak volna ránk, arra várva, hogy lecsapjanak. Éreztem a tenyeremen Bill izzadó tenyerét, s el tudtam képzelni mennyire düböröghetett a vére és minden idegszála odabent a testében. Tudtam, hogy kettőnk közül nekem kell bátrabbnak lennem, így csak megszorítottam a kezét, s arra húztam, amerre a leghangosabbak voltak a hangok: nem a labirintus közepébe, hanem egy alig látható, rövidke, eldugott folyosóra. És alighogy ezt a pontot elértük, a hangok elhallgattak, Bill pedig hirtelen átesett valamin, egyenesen a földre zuhanva.

- Bill! - térdeltem le azonnal mellé, megbizonyosodva arról, hogy nem esett bántódása.

- Riley? - nézett fel rám a fiú, kezében tartva valami sötétet és négyzetalakút. Rögtön előkaptam a telefonomat és megvilágítottam azt: Bill egy dobozt tartott a kezében, egy fekete színű, oldalán gyönyös dobozt. 

- Tedd le - kértem, ő pedig eleget is tett ennek. Visszahelyezte a dobozt a földre, majd kérdőn pillantott fel rám. 

- Kinyitom - suttogta. - Állj hátrébb! Ha baj történne, velem történjen és ne veled. Így is sokat tettél már értem! 

Hallgattam rá és felálltam, hátrébb húzodva egy kicsikét. De nem azért tettem, hogy nekem ne essen bántodásom, hanem azért, hogy közbelépjek, ha vele történne valami. Ám alighogy a fiú kinyitotta a dobozt, nem az várt ránk, amire számítottunk: nem támadott ránk semmi és senki és nem bújt belénk halálos, fenyegető átok. De helyette irdatlan bűz csapta meg az orrunkat, Bill ijedten tepert hátra a doboztól, én pedig ugyanilyen riadtan figyeltem a doboz tartalmát. Mindent el tudtam képzelni, ami benne lehet, csak azt nem, amit tényleg találtunk. De az, hogy megtaláltuk, bebizonyította, hogy Billnek mindvégig igaza volt. 

És hogy valami olyat készültünk elpusztítani, aminek nem voltunk tisztában a hatalmával.

-----

Borzongós szép estét kívánok mindenkinek!

Hogy a Seven című filmet idézzem: "MI VAN A DOBOZBAN? MI VAN A DOBOZBAN?" :)) Hát az, hogy mi van a dobozban egy kissé várat még magára, de nyugodtan letehetitek a voksotokat, hogy szerintetek Bill és Riley mire bukkantak. Apropó Bill: mi a véleményetek róla így elsőre? Na és Colby gesztusáról?

Holnap újra vár titeket egy rész, remélem maradtok a további izgalmakra is!

U.I.: Van egy Spotify lista is a történethez, a linket hozzá a komment szekcióban találjátok, de hogy kyrakovacs módszerével éljek, ha ezt a fotót beszkennelitek, így is megtalálhatjátok Spotifyon. Kellemes zenehallgatást kívánok nektek! :)