Hajnalban felébredni kellemetlenebb volt bárminél, amit eddig megéltem a Manchard Abbeyben. Az éjszaka folyamán természetesen egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, mivel újra meg újra lepörgettem magam előtt az Adriannel való találkozásomat a labirintusban. Az összes lehetséges ember közül, aki odabent lehetett volna, pont őt kellett odavetnie a sorsnak, mintha direkt gúnyt akartak volna űzni belőlem a lentiek vagy a fentiek. Ki tudja már melyikük gyűlölt ennyire? De nem csak én ébredtem hajnalban, hanem Beverly is, amikor egy inas kezdett el vadul kopogtatni a szobánk ajtaján. A lány ijedten dörzsölgette a szemét és én is megrettenve vettem tudomásul az éppen lezajló eseményeket, s mivel Beverly nem mert megmoccanni, én voltam az, aki végül ajtót nyitott a jövevénynek.

- Addington kisasszony, Winnford kisasszony, elnézést kérek a korai zavarásért! - nézett ránk bocsánatkérőn az inas. Abban a három napban, amióta ezen a helyen voltam, mindig ő volt az, aki engem kísért, már-már kezdtem hozzászokni a fekete, összenőtt szemöldökéhez, horgas orrához és marcona testtartásához, nem mellesleg a férfinek olyan élénksárga szemei voltak, mint egy macskának és erről akaratomon kívül is mindig Pumpkint, a cicusomat juttatta eszembe. 

- Baj van? - tette fel a kérdést helyettem Beverly, az ágyból cincogva.

- Nincs baj, csak kezdetét veszi az első, izgalmas próbatételük. Kérem, legyenek lent tíz percen belül, a nővérek már várnak magukra! - hadarta el egy szusszra a kérést, majd a válaszomra mit sem várva, gyorsan elhagyta a folyosót. Félszegen csuktam be az ajtót, majd a szekrényemhez siettem, hogy valami ruhákat kapjak gyorsan magamra. Szerettem a szobánkat egyébként: hatalmas volt, akár egy nagy, kosztümös filmekbeli szalon, egy gyémántokból kirakott csillár lógott le a rendkívül magas plafonról, s az ágyaink is stílusosak és rendezettek voltak, akár egy hercegi lakosztályban.

- Szerinted mi fog történni? - tette fel a kérdést Beverly kissé megilletődve, miközben ő maga is kiszállt az ágyból, hogy elkészüljön.

- Ötletem sincs - vontam vállat, mert már tényleg nem tudtam, mire számíthatok ettől a helytől. Alig néhány napja voltam a Manchard Abbeyben, de az már minden gondolatomat felülmúlta, a lehető legrosszabb értelemben, Colbyt és Beverlyt leszámítva persze, akik felvillanyozták a napjaimat. De egyre jobban hiányzott Mistburry Hill, anyával, nagyival és a barátaimmal. Úgy éreztem, inkább átok volt Írországban lenni, mint áldás. - De már mindent kinézek ebből a helyből! - tettem hozzá, majd besiettem a fürdőszobába. Miután Beverly is elkészült, álmosan botorkáltunk le a földszintre, ahol útba is igazítottak minket a tantermünkhöz. Odabent egyedül csak Colby ücsörgött, akinek az arca egyből felderült, ahogy megpillantott bennünket.

- Helló, idegenek! - szalutált vidáman, majd leugrott a pad tetejéről amin eddig pihent és odasietett elénk. - Készen álltok a halálra? - tette fel a kérdést eltorzított, dörmögő hangon, viccesen hadonászva közben, amin én nagyot nevettem, Beverly viszont nem volt ennyire elragadtatva tőle.

- Ez nem vicces Colby, mi van, ha tényleg csőbe húztak bennünket és valami halálos feladattal kell szembenéznünk? Mi van ha meg kell ölnünk egy kisbabát? Vagy egy kisbaba öl majd meg bennünket? - fogta a fejét riadtan, én és Colby pedig alig tudtuk visszafogni a nevetésünket.

- Miért kellene megölnünk egy kisbabát? - tette fel a fiú a kérdést, mire Beverly türelmetlenül felsóhajtott.

- Nem tudom, Colby, lehet egy ártatlan vérére lesz szükségünk ahhoz, hogy életelixírt készítsünk vagy halhatatlanná tegyünk valakit! - tette karba a kezeit a lány, s látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolta a dolgot.

- Érdekes ötlet, de az életelixírhez nem kell egyetlen ártatlan vére sem! - kuncogott valaki a bejárat felől, mire mindannyian a hang irányába fordultunk. A terembe éppen ekkor sietett be Adrian, nyomában a szőke sráccal, akinek még mindig képtelen voltam felidézni a nevét. A gyomrom megint felfordult Adrian látványára és ösztönösen Colby mögé húzódtam, aki kérdőn pillantott rám, de én csak a fejemet ráztam, hogy ez nem tömegtéma. A fiú végül bólintott és még jobban elém állt, hősiesen eltakarva előlem az ellenségemet, amiért mélységes és hatalmas hálát éreztem iránta. 

- Oh, igen? - kérdezett vissza szégyenlősen Beverly, a füle mögé seperve egy tincset. Már akkor éreztem, hogy ez egy nagyon rossz jel és hogy a lány el sem tudta képzelni, hogy ez a srác még mennyi bajt okozhat neki a jövőben. 

- Bizony. Az életelixírhez főnixkönnyre van szükség. Az gyógyít és rehidratál, így a helyes alapanyagokkal összekeverve az embernek módjában áll elixírt készíteni belőle - bizonygatta Adrian, mire Colby rögtön közbeszólt.

- Azt azért ne feledjük el, hogy nem létezik tartós életelixír. Az embernek félévente újra meg újra el kell készítenie ahhoz, hogy fenntartsa az állapotát. És még soha, senkinek nem sikerült olyan sok ideig húznia, hogy halhatatlanná váljon tőle, vagy én legalábbis nem tudok róla. Sokaknak fogalma sincs arról, hogy a szédító vadóc önmagában ártalmatlan, ám amikor az ember főnixkönnyel keveri, hű lesz a nevéhez és erős mellékhatásként szédülést, esetenként hallucinációkat is okozhat! - magyarázta a vérprofi gyógyszerésznövendék, s olyan jó érzés volt, hogy valakinek végre sikerült leteremtenie Adriant, aki sok ideig csak meredt Colbyra, de aztán elismerően nyújtotta felé a kezét.

- Igazad van, barátom, teljesen kimentek a fejemből ezek a részletek! - mondta, s bár Colby először gyanúsan méregette őt - gondolom miattam és a hirtelen jött ijedtségem miatt az irányába -, végül mégis kezet rázott vele. Mindeközben a szőke srác csak csendesen tördelte a kezét Adrian mögött, nekem pedig rögtön eszembe jutott erről, hogy az éjjel őt is ott láttam a labirintus bejáratánál. De hogy mit akart és mit keresett ott, azt sehogy sem tudtam megfejteni.

Nemsokára az utolsó delikvensünk is megérkezett Felicity személyében, ezúttal a magassarkút mellőzve és helyette bokacsizmával belibbenve a terembe. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden tekintetet magára vonzott, a szeméhez passzoló, hosszú, égkék maxiruhájával, gyönyökkel díszített bőrdzsekiével és erős, füstös sminkjével. Még nekem is elakadt a lélegzetem attól, hogy mennyire kifogástalanul festett. Persze ő ezúttal is csak hűvösen és kimérten viselkedett, nem üdvözölt senkit sem, s még jó fél méterrel arrébb is húzódott, hogy ne kelljen együttlennie a társasággal. Kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a helyzet, mert nem elég, hogy a szőke srác úgy viselkedett, mintha valamit erősen titkolna és hogy teljes mértékben undorodtam Adrian Hawthorne minden mozdulatától, még ez a lány is úgy viselkedett, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt. Nem tudom miért, de a személyisége egy az egyben Max korai hozzám való viszonyulásához emlékeztetett, amikor még ostoba boszorkányként definiált engem és minden álma az volt, hogy szabotáljon és megalázzon. Sőt, ha jobban belegondoltam a körülményekbe, mindegyikük hasonlított egy-egy barátomra. Colby tiszta Edward volt, Beverly Abbyt juttatta eszembe, Felicity Maxet testesítette meg, s kizárásos alapon a szőke srác volt Hayden. Legalábbis az a Hayden, aki magánakvaló volt még a megismerkedésünk elején és akit különc viselkedése miatt mindenki rendkívül gyanúsnak talált. Adriant viszont senkihez sem tudtam volna hasonlítani. Tom sokat fenyegetőzött, de még ő sem volt annyira elvetemült mint a fiú, annak ellenére, hogy maga volt a Halál.

- Oh, mind itt vagytok, nagyszerű! - csapta össze a tenyerét Dorothea, miközben Amethysttel kéz a kézben sétáltak be a szobába. Mindketten egyforma, csillagokkal díszitett, csillogó pulóvert viseltek és olyan energikusnak tűntek így hajnalok hajnalán, hogy megirigyeltem tőlük ezt a lelkesedést. - Adrian, William, kérlek, lépjetek előlre! - sürgette őket a raszta nő, mire Adrian és a szőke srác elhaladtak mellettem és Colby mellett, egyenesen a két nő felé.

- Csak Bill, kérem - szólalt meg a Williamként megszólított szőke srác, mire Dorothea bólintott.

- Rendben, Bill! Beverly, Colby, gyertek ti is ide! - kérte őket, mire azok gyorsan összenéztek és oda is sétáltak. - Riley, Felicity, kizárásos alapon ti egymás partnerei lesztek a mai napon!

Gyorsan Felicity felé kaptam a tekintetemet, aki csak lenézően emelte meg a szemöldökét az irányomba. Adrian után nem tudtam, hogy jöhet még rosszabb, de Felicity tekintete vitte a pálmát. És akkor még csak nem is szóltunk egymáshoz!

- Mindannyiótoknak az lesz a feladata, hogy keressetek meg egy Nap és egy Hold alakú kulcsot, valahol elrejtve az épületben. Az a páros vagy párosok, akiknek sikerül teljesítenie a feladatot, plusz pontot kapnak a bizonyítványukba. Az, hogy hány pontot gyűjtötök össze a következő néhány hét során, nagy fontossággal bír majd az év végi megmérettetésen, aminek körülményeit még titkolni fogjuk egy kicsit. A feladatnak akkor lesz vége, ha mindkét kulcs megkerült. Nincs kitétel, bármit felforgathattok az épületben, persze csak azzal a feltétellel, ha utána össze is szeditek. Tempo fugit, az idő rohan, szóval hajrá, hajrá, hajrá! - kezdett el tapsolni, s még csak egy pillantást sem tudtam vetni a többiekre, Felicity máris kisietett a teremből. Persze nem téveszthettem szem elől őt, így én is gyorsan a nyomába szegődtem.

- Van már ötleted, hogy hol kereshetnénk? - szóltam utána, igyekezve beszélgetést kezdeményezni vele, de a lány nemcsak hogy nem fordult felém, de ha lehet, még jobban meszaporázta a lépteit. Nem tudtam, hogy mire számított, de engem nem rázhatott le ilyen könnyen, már futólépésben követtem őt, s meg is előztem azért, hogy végre szembekerülhessek vele. Ekkor a lány végre megtorpant, ám olyan fojtott düh csillogott a szemében, hogy rendesen megijedtem tőled. - Nem tudom, hallottad-e mit kérdeztem az előbb, de akkor megis...

- Csak feleslegesen jártatod a szádat - közölte velem szemrebbenés nélkül. - Csak maradj itt lent, sétálj egyet a kertben vagy tégy amit akarsz, én majd megkeresem a kulcsot! - vetette oda nekem, majd indult volna tovább, de ismét elé léptem.

- Ez egy páros feladat, Felicity - közöltem vele. - Nem fogok és nem is tudnék téblábolni, jó kereső vagyok! - bizonygattam, de válaszul csak egy fintort kaptam.

- Nem vagy több egy mitugrálsz hátramozdítónál. Szóval félre az utamból, Riley, mert ez itt nem a vidéki csűrhe ahonnan jöttél, itt komoly tétekről van szó. Lehet, hogy otthon butuska módra ugrabugrálhattál, de ez nem fog itt menni, anyukám! - csettintett egyet az ujjával, akár a tipikus gonosz csajok a filmekből, majd ismét felvette a hűvös arcát és elsétált mellettem. Nem hagyhattam ezt annyiban.

- Már megbocsáss, de mi is a problémád velem? - vontam kérdőre, követve őt. A kérdésemre csak teátrálisan felhorkant, akár egy királynő.

- Az a problémám, hogy azt hiszed, akkora hős vagy, pedig felhívom a figyelmed rá: nem vagy az! Igen, persze, értem én, hogy mindannyiunk életét megmentetted, hálás köszönet érte, tényleg, de a te lemezed itt és most járt le. Itt nem te vagy a próféciabeli kiválasztott. Ez nem a kisvárosi lány története, most a nagyvárosi lány ideje jött el!

- Ohohó, csak nem magadra célzol? - szaladt ki a számon a szkeptikus feltételezés, de ezzel legalább végre elértem, hogy rám figyeljen. Szemei szikrát szórtak, homlokán dühös erek dúdorodtak ki, s meg mertem volna esküdni rá, hogy kicsi kellett neki ahhoz, hogy a torkomnak ugorjon.

- De igen, pontosan magamra célzom. Tudom, hogy én is ugyanúgy megmenthettem volna a világot, sőt, kétszer jobban tettem volna azt. Csak fogadd el, hogy a tizenöt perc hírneved már két évvel ezelőtt lecsengett, vége azoknak az időknek, amikor Riley Addington előtt hajlongott a nép! - fújtatott.

- Sosem hajlongott senki előttem - javítottam ki, mert ez volt az igazság. Nem vertem nagy dobra a dolgot, s gyűlöltem is, ha bárki felhozta, erre Felicity még jól belém is törölte a lábát ezzel a témával. - Most pedig ha megbocsájtasz, én a padlással fogom kezdeni. Ha akarod, követsz, ha nem, akkor sok sikert. De figyelmeztetlek: ha megtaláltam azt a francos kulcsot, learatom a babérokat és nem fog érdekelni, hogy te mit gondolsz erről. Ha te így viszonyulsz hozzám, én is így fogok! - dobtam az arcába a gondolataimat, majd a pislogó, döbbent reakcióját látva csak fogtam magam és elsiettem, egyenesen a lépcsők irányába.

Feldúlt voltam és rettenetesen dühös. Még akkor sem fájt ennyire az, hogy ismeretlenül ítélkeztek felettem, amikor Max vagy Tom tették ezt, két évvel korábban. Igaz, előbbinek inkább a fajtámmal volt problémája, utóbbi pedig erősen kételkedett a képességeimben, ez a lány viszont egy valóságos ördögfajzat volt mellettük, hiszen valótlannál valótlanabb dolgokat hajított rám, mintha minimum ő lett volna az angol királynő és legalább hét évnyi barátságot tudhattunk a hátunk mögött, ami alapján már jól ismert volna. Ha túl akartam élni ezen a helyen, nem hagyhattam, hogy eltapossanak.

Már jócskán a padlás közelében jártam, amikor meghallottam magam mögött a lépteit. Őszintén meglepett, hogy követett, de még azért sem fordultam hátra. Semmi kedvem nem volt a fintorgó képét látni. A padlásajtót varázslat segítségével könnyen kinyitottam, majd felcaplattam a pókhálótól ellepett, poros csigalépcsőkön, Felicityvel a nyomomban. A lány egy mukkot sem szólt, de biztos voltam benne, hogy nem a hitelesre sikerült kis produkcióm miatt tartott végül velem, hanem mert hajtotta őt a versenyszellem, a görcsös akarat, hogy felülkerekedjen rajtam. És úgy véltem, hajlandó volt minden követ megmozgatni a céljának elérése érdekében.

- Baromi hideg van itt! - szisszent fel végül a lány, amint végre teljesen felértünk a padlásszobába, amely a vártnál sokkal hatalmasabb volt. Míg egyik felében dobozok és egyéb kacatok foglaltak helyet, a helyiség másik fele úgy nézett ki, akár egy elhagyatott lakosztály: egy molyrágta matrac feküdt egy kopott vaságy tetején, rajta egy kibelezett tollpárnával. Az ágy mellett egy aprócska komód foglalt helyet, mondhatni egy koboldméretű, amelyen egy régi típusú ébresztőóra és egy fél pár fehér csipkekesztyű pihent. Mindezt megvilágította egy rozettára hasonlító, színesre pingált hatalmas ablak, melyből tökéletesen rá lehetett látni a hátsó udvarra, közvetlenül a labirintusra, s innen végre felderíthetővé vált annak a közepe is. Az egyik sarokban egy hiányzó ajtajú, ütött-kopott szekrény gubbasztott, de talán ami a legfurcsább volt, az a közvetlen közelében lévő, faragott kandalló volt.

- Nem csodálom, itt nincs fűtés! - jegyeztem meg halkan, s én magam is a karjaimat kezdtem el súrolni, hogy bemelegedjek kicsit. Olyannyira hideg volt, hogy  még az ember lehelletét is látni lehetett. - Van ötleted, hol keressük? - fordultam végre hátra hozzá, mire ő vállat vont.

- Keresd magadnak, én pedig magamnak. Aki hamarabb megtalálja, azé a dicsőség! - felelte, majd míg ő az ágy irányába sietett, addig én a kacatok között kezdtem el kutakodni. Ameddig kibontottam két hatalmas dobozt és átnéztem a tartalmukat - régi fotókon és elsárgult, 20. század eleji stílusú ruhák kivételével semmit sem találtam -, addig Felicity a falakat és a padlót kopogtatta, annak a reményében, hogy a kulcsot valahol itt találjuk majd meg. Ám ahogyan én, úgy ő sem járt sikerrel.

- Gyere inkább és segíts! - néztem hátra rá, mert még temérdek doboz várakozott arra, hogy végre ezer év után kibontsák őket. Persze Felicitynek egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy a segítségemre siessen.

- Ostoba vagy, biztos, hogy nem olyan helyre fogják elrejteni - jelentette ki nyugodt hangon. - Egy nagyon egyértelmű helyre tették szerintem, ami valószínűleg majd kiüti a szemünket, de mi csak akkor fogjuk észre venni, ha odafigyelünk a részletekre. És ez a hely egyértelműen nem itt van! - tárta szét a karját türelmetlenül, mire feltápászkodtam a földről és leporoltam a nadrágomat.

- Jól van, Hisztéria Nagyasszonyság, akkor mégis hová menjünk? - tettem karba a kezeimet türelmetlenül, mire ő csak felhúzta az orrát.

- Az nem érdekel, hogy te hová mész, de én egy percet sem ülök itt tovább! - szögezte le, s nekiveselkedett ismét a lépcsőknek. Már-már én is elindultam volna utána, teljesen feladva a padlás átkutatását, amikor végre szöget ütött a fejemben Felicity mondata: egy egyértelmű hely, ami kiüti a szemünket. Azonnal a kandalló felé fordultam, amelynek törtfehér színe és faragott szobrocskái már a belépéskor is furcsa, vonzó és megmagyarázhatatlan hatással bírtak rám.

- Felicity! - kiáltottam a lány nevét. - Felicity, gyere vissza, azt hiszem megtaláltam!

Bár nem számítottam rá, hogy a lány majd meghallja a kiáltásomat, vagy hogy egyáltalán elhiszi, hogy igazat beszélek, igencsak nagyot néztem, amikor Felicity visszatért a padlásra. Én addigra már a kandalló porában térdeltem, s kezemmel a kéménybe próbáltam nyúlkálni, hogy hátha találok oda beakasztva egy kulcsot.

- Na? - sürgetett a lány türelmetlenül.

- Várj csak, azt hiszem van itt valami! - ragadtam meg egy vékony, hideg tapintású valamit a kezemmel, ami két tégla közé volt szorítva. Óvatosan kihúztam a tárgyat, majd a fény felé vittem, hogy megvizsgáljam. Majdnem felzokogtam örömömben: a kezemben tartottam a Holdas kulcsot! - Megcsináltuk! - kiáltottam nevetve, Felicity felé tartva a kulcsot. A lány ki akarta kapni azt a kezemből, de mivel nem bíztam benne, nem engedtem neki meg, hogy ilyen könnyen elhappolja tőlem a sikert. Ezt persze a lány aztán azzal hálálta meg, hogy miután visszavittük a nővéreknek a kulcsot - a Naposat Adrian és Bill találta meg a kinti szökőkútban -, azzal kezdett el hencegni, hogy mindent ő csinált egyedül és én csak annyival járultam hozzá a feladat beteljesítéséhez, hogy kivettem helyette a kulcsot a koszos kéményből. A lány ezzel nem csak csúnyán megpróbált megalázni, de úgy is állított be, mintha életképtelen lettem volna. Próbáltam elmagyarázni a nővéreknek, hogy nem minden történt úgy, ahogyan azt Felicity beállította, de ők végig sem hallgattak, csak megadták mindkettőnknek a bónusz pontot és utunkra eresztettek. Így már másodjára lettem dühös ugyanezen a napon, s ahelyett, hogy a frusztrációmat szegény Beverlyn vezessem le, inkább visszatértem a padlásra, hogy megnyugodhassak kicsit. Az ablak elé ültem le, a labirintust nézegetve, amikor is egy ismerős, talpig feketébe öltözött alakot pillantott meg a szemem: Bill már megint ott settenkedett a labirintus környékén, de furcsa mód nem merészkedett be oda, csupán a sövény legszélére térdelt le, látszólag nagyon keresve valamit. Összeszűkítettem a szememet erre a rendkívül furcsa szituációra, s szinte éreztem, hogy már másodjára kaptam el rosszban sántikálni őt.

Így egyetlen egy dolgot tehettem csupán: fel kellett keresnem őt és kiderítenem, hogy milyen bűnbe mártotta a kezét!

-----

Borzongós szép estét/éjszakát nektek!

Igen, éppen éjfélkor sikerült most posztolni, mivel a rész hosszabbra sikerült, mint terveztem, meg a vasárnapom is elég keszekuszára alakult, de itt is volnánk. Mit szóltok Felicity karakteréhez, mennyire szimpatikus így első látásra? És arról mi a véleményetek, hogy Riley szembesíteni készül Billt azzal, hogy többször is látta őt már furcsán viselkedni?

Holnap majd kiderül! :D