A tudat, hogy ismét pengeélen táncoltam a Halállal feldolgozhatatlan volt. Olyannyira, hogy amikor Tom megjelent a szobában, megragadva az arcomat, sietősen mellém guggolva, az agyam fel sem fogta mi történik. Olyan volt, mintha a nemlétező éterben forgolódtam volna csupán, mintha az életet már előre kiszipolyozták volna belőlem.

- Mit művelsz, Riley? - kérdezte értetlenül. Először láttam őt aggódni igazi félelemmel, először láttam az arcát ennyire cudarnak. Mintha egy egész világ dőlt volna össze benne. - Fel kell kelned! - utasított, mintha ez lett volna a világ legegyszerűbb dolga.

- Nem megy, moccanni sem bírok! - hangom a sírás határát súrolta, szememből a feladás kétségbeejtő fénye csillogott.

- Nem most kell meghalnod. És nem most fogsz meghalni, szedd össze magad! - indítványozta.

- Oldozz el és akkor talán meg tudom tenni - kértem, de Tom csak a fejét rázta.

- Nem lehet, nem vagyok valójában itt. 

- Hogy?

- Nem vagyok itt, Riley. Álmodsz - felelte a férfi, megigazítva a zakóját. - Tudod te hányan képesek megidézni álmukban a halált? Rettenetesen kevesen. De te most ezt teszed, az agyad még a bekövetkező elmúlás előtt beleprojektál engem az agyadba. 

Meredten pislogtam rá, nem teljesen értve a szavait.

- És ez mit jelent? - tettem fel a kérdést.

Tom elengedte az arcomat, majd felállt mellőlem.

- Azt, hogy visszafojtod a potenciálodat. Visszaszorítod, ahogyan a gát a vizet. A Halált megidézni így csak három ember volt képes egész életében: Candance Manchard, Silvester Vladimirov és Maximus Mowry, mindhárman különböző okokból. Te vagy a negyedik ilyen személy. Táplálkozz a sötétségből, Riley. Ne félj tőle! Mert a sötétség nem csupán az ismeretlen kikövezett útja, hanem a lehetőség mellékutcája is. Élj vele! - fordult el tőlem, az ajtó felé sietve.

- Tom, várj már, mit jelent ez az egész? Mit akartál ezzel mondani? Tom, könyörgöm, ne hagyj magamra! - kezdtem el zokogni magatehetetlenül, a nevét sikítva. - Tom!!!

- Táplálkozz a sötétségből, Riley! - torpant meg az ajtóban, de már nem nézett vissza rám. - Táplálkozz a sötétségből!

Hörögve ébredtem meg másodpercekkel később, levegő után kapkodva. A mellkasom szúrt a fájdalomtól, a fejem szablyaként hasogatott, s a teremben olyan sötétség volt, hogy még az orromig sem láttam. Az egyedüli amit éreztem az az üstben fővő, pokoli bűz volt, ami közvetlenül a szoba másik sarkából jött, teljesen elárasztva az egész helyiséget. Hogy ezzel a módszerrel akartak megölni vagy csak tényleg azért volt bent, hogy legyengítsen még számomra is kérdéses volt, de mindenképpen megtette a hatását, az undor és a halálfélelem keserű egyvelegét éreztem lefolyni a nyelőcsövemen. Okádni tudtam volna tőle, s az, hogy sötétségbe borították a termet, még rátett egy lapáttal a hangulatomra. A halál küszöbén állva, a nyakadban érezve a halandóság hűvös fuvallatát... ezúttal újszerűbb volt mint a korábbi két alkalommal. Sem az Árny legyőzése, sem Adrian merénylete nem töltött el olyan rettegett érzésekkel mint ez az eset. Ez már túlságosan profi szint volt, túlságosan egyedi módon kivitelezett.

Táplálkozz a sötétségből...

Meg mertem volna esküdni rá, hogy ez nem az emlékem volt, hanem egy suttogó hang a sötétség mélyéből. Próbáltam a szememmel kutakodni a forrás után, de a feketeségen és a füstön kívül semmit sem láttam. Nem láthattam.

Táplálkozz a sötétségből...

Fogaim villámgyorsasággal harapdálták a halott bőrt az ajkamról, vér tódult rá az ízlelőbimbóimra, torkom már száraz volt a sok nyeléstől, úgy éreztem, nem is kell már bejönniük a nővéreknek befejezni amit elkezdtek: a kétségbeesés előbb fog végezni velem.

Riley, ébredj!

A vér mintha patakzott volna a számból, a fémes íz egyre intenzívebben lepte el a szájüregemet, mintha már nem is a saját véremet nyeltem volna, hanem valaki másét. Így végződne az életem? Így ölik ki belőlem a lelket? De ha ez a test megfullad, hasztalanná válik. Már semmit sem értettem, logikátlan volt az egész. Ha a testem kellett nekik, akkor a vért nem kellett volna...

- Baszki! - kiáltottam fel hangosan, szájüregem bugyborékolt a vértől, de a realizáció bunkósbotként ütött fejbe. A vér nem az imposztor nővérek, de még csak nem is Kandake műve volt, ahogyan a kavargó üst sem tehetett róla. Húsom és vérem vagy... A hangok nem véletlenül jelezték felém Tom szavait, hiszen Kandakéval is megbeszéltük már: a sötét mágiájának egy része ott csörgedezett az én ereimben is! Az egyetlen kiút ezáltal nem más volt, mint ebből a sötétségből táplálkozni: a félelemből, a kétségbeesésből és a tényleges sötétségből. A nővéreknek fogalma sem volt, mekkora szívességet tettek nekem azzal, hogy sötétbe borították a szobát - teret adtak az elfojtott képességemnek, hogy a színre lépjen. 

Összehúztam a lábamat, összeszorítottam a szememet és próbáltam kizárni az elmémből minden kusza gondolatot. A remegésemre koncentráltam, az orrfacsaró bűzre ami az üstből áradt, a füstre és a sötétre, a vérre, ami a számból fröcsögött, a hangokra, amik a fülembe suttogtak. A testemet egy ismeretlen erő kezdte el betölteni, az izomszálaim izzottak a hirtelen jött, sötét feszültségtől, a szemem égett az azt átjáró, furcsa szúrásoktól, de éreztem, mindenemmel éreztem, hogy ez valami olyan, ami semmihez sem volt fogható. Egy olyan egyedi erő, amelyet mintha csak és kizárólag rám szabtak volna, valami, amire életemben nem gondoltam, hogy egyszer büszke lehetek.

Amikor a szoba szétrobbant körülöttem, az üst ripityára tört és a belőle áradó bűz köddé vált, mint a kádból a forró pára és az ujjaimban éreztem bizseregni a bosszúvágyat és a halált, olyan volt, mintha a világ összes ereje az én vénáimban áradt volna szét. Éreztem, hogy erősen világít a szemem, akár egy macskáé, egy töklámpásé, egy kísérteté az éjszakában. Az egész mágusvilágot a kezemben tartottam és amikor felegyenesedtem, a kényszerzubbony vízesésként zúdult le rólam: újra szabad voltam.

- Mi a fészkes fene törté... NE! - kiáltott fel Amethyst, s arcára szörnyűlködés ült ki, amint megjelent a folyosó végén, elborzadva nézve rám. Szeme elkerekedett, a lába reszketett, s látszott rajta, hogy egyáltalán nem számolt azzal, hogy magamtól kijutok majd. Sőt, még azzal sem, hogy ilyen áron. Meg mertem volna kockáztatni, hogy erről az egészről még Kandake sem tudott semmit. Nem tudhatott, hiszen ő a sötétséget kemény áron kapta meg. Én viszont ezzel együtt születtem. - DOROTH... - kiáltotta volna Amethyst, de elég volt csupán dühösen néznem rá és előre tartanom a kezemet, a nő máris a folyosó végi falnak esett, s mivel a nyaka fojtogatásával foglalatoskodtam, levegő után kapkodott. Nem akartam megölni őt, távol állt ez tőlem, csupán annyit szerettem volna, ha elájul és kijuthatok a helyről, ahová fogolyként zártak be.

- Lassan a testtel, Riley! - kiáltotta mögülem Dorothea, s csak hajszál híján múlott, hogy eltaláljon az átka. Elengedtem Amethystet, aki köhögve kezdett el a padlón fetrengeni, miközben én a másik nő felé fordultam.

- Nem, lassan a testtel, Dorothea! - figyelmeztettem, majd ezúttal mindkét kezemet használva röpítettem el őt a folyosó másik felébe, így a két nő a két végletben küszödött. Újra Amethyst felé fordultam, akaratlanul is, úgy éreztem gyötörni akartam őt tovább, hogy nem voltam ezzel megelégedve. A nő persze újra levegőért kezdett el kapkodni, a könnyek kibuggyantak a szemén, s tekintetében ugyanazt a páni félelmet láttam, mint amit én is éreztem a kényszerzubbonyban. A reménytelenségét.

- Riley, vigyázz! - kiáltott fel valaki mögöttem, majd egy erős kar ragadott meg és húzott félre a becsapódás előtt. A hang Adrianhez tartozott, a kéz viszont Haydenhez, aki az utolsó pillanatban húzott engem félre Dorothea újabb átka alól.

- Hayden, Adrian! - kiáltottam fel szinte sírva, amint a szerelmem a folyosó falához húzott és a keze közé fogta az arcomat.

- Hallottunk egy irdatlan nagy robbanást és tudtuk, hogy te leszel az! - simított végig az arcomon gyengéden.

- Jó nagy rumlit csináltam ide, nem igaz? - mosolyodtam el.

- Bizony - bólintott Hayden, egy apró puszit nyomva a homlokomra. - De ezt majd megbeszéljük később, ne hagyjuk magára Adriant! - intett a fejével, majd a fiú nyomába eredt.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jóban lettetek! - kuncogtam utána szaladva.

- Hosszú sztori! - sóhajtotta Hayden, majd Adrian mögé érve ő maga is felvett egy harcpoziciót, noha erre semmi szükség sem volt: Amethyst ki volt ütve, szinte teljesen, az én ereimből eltűnt a sötét mágia, s megint úgy éreztem magam, mintha egy más ember lennék. A sötét energia teljesen eltűntette belőlem az emberi oldalamat, vagy hát egy részét biztosan.

- Riley, pusztító voltál itt, szó szerint! - nevetett fel Adrian, aki egy védőburkot vont körénk, hogy megvédjen bennünket Dorothea mániákus, hangos átokzáporától. Tiszta vicc volt ez az egész.

- Ne tudd meg, milyen áron - próbáltam meg vicces hangon hozzátenni ezt az infót, de nem válogathattam meg jól a szavaimat, mivel mindkét fiú egyszerre sandított rám.

- Bántottak? - kérdezett rá azonnal Hayden.

- Kényszerzubbonyban tartottak egy szobában. Aztán megjelent nekem Kandake szelleme és... Kandake! - kiáltottam fel elborzadva, elkerekedett szemekkel. Sehol sem láttam a nőt, sem pedig a dobozt a szívvel. Szinte azonnal elkapott a pánik és kétségbeesetten böktem meg Adrian vállát. - Nyisd meg a búrát! - kértem, mire a fiú összevonta a szemöldökét.

- Megőrültél? Nem látod mit művel ez az ámokfutó? - utalt a dühöngő Dorotheára.

- Ha nem engedsz most ki, Kandake kezeskedik róla, hogy újra eltűntesse azt a szívet. Meg kell állítanom!

- Veled megyek! - ragadta meg a kezem Hayden, de el kellett utasítanom a hősies ajánlatát.

- Nem lehet, ezt egyedül kell elintéznem. Ne félts, tudom már hogyan tudok hatni rá. Később töviről-hegyire elmesélek nektek mindent, csak engedjétek, hogy végigcsináljam. Tíz percre lesz szükségem! - néztem mélyen Hayden szemébe, aki még egy gyors puszit nyomott a halántékomra, majd villámgyorsan el is eresztett.

- Tíz perc múlva megyek utánad! - jelentette ki, majd Adrian felé biccentett, aki egy kisebb lyukat nyitott nekem a búrában, amiből egyszerre kiugortam és futásnak eredtem, Amethyst ájult testének irányába.

- Ezt nem fogod megúszni, Riley, Kandake örökké kísérteni fog érte! - ordította utánam Dorothea.

- Akkor nem, ha én kísértem meg előbb őt! - kiáltottam vissza, s kihasználva pillanatnyi zavarát, berohantam a sarkon, egyenesen végig a sötét, szűk folyosókon. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, a nővérek sosem vittek el sehová: a Manchard Abbey pincerendszerében voltunk, ezért hallhatta Hayden és Adrian is a robbanást.

- Riley! - kiáltott utánam egy ismerős hang egy másik folyosófordulóban, s felém a csapat többi tagját láttam rohanni: Colbyt, Bevet, Billt és Felicityt, akik egyszerre ugrottak a nyakamba.

- Jól vagy? Bántottak? - kérdezte Felicity aggodalmasan.

- Jól vagyok, később mindent megmagyarázok, de most sietnem kell, meg kell találnom Kandakét és a dobozt. Menjetek, segítsetek Haydennek és Adriannek, Dorotheánál teljesen elmentek otthonról! - figyelmeztettem őket, s mindannyian, Bill kivételével el is rohantak arra, amerre én jöttem.

- Én veled tartok! - jelentette ki a szőke fiú határozottan.

- Nem lehet, Bill - ráztam meg a fejemet.

- Az a doboz az én történetem része is, ketten kell elpusztítanunk. Nem kell ezt egyedül végigcsinálnod! - bólintott határozottan, s meg sem várva a válaszomat futásnak eredt.

- Csak könyörgöm, ne gyűlölj majd meg! - készítettem fel előre a legrosszabbra.

- Ezt most hogy érted? - kérdezte a fiú, miközben a következő fordulóhoz értünk.

- Kandake leszármazottja vagyok! - mondtam ki egy szuszra, mire Bill azonnal megtorpant, így én a hátának rohantam.

- Ennyire durva, hogy...

- Nem! Vagyis igen, de nem emiatt torpantam meg. Ezt nézd! - mutatott előre, a folyosó közepére, ahol ott árválkodott a szíves doboz, szinte odavetve a padlóra, mintha valaki sietősen hajította volna le oda. Biztos voltam benne, hogy a nővérek éppen a rituálét akarták megkezdeni és felém tartottak vele, amikor felrobbantottam a kócerájt, utána válhattak ketté, más-más irányból megközelítve a folyosót.

Alig tettem egy lépést a doboz felé, a szemközti falból máris előbukkant Kandake, dühösen, vérben forgó szemekkel, ijesztő, velőtrázó ábrázattal. Olyan volt, mintha a bolondok házából szabadult volna, mintha nem is én viseltem volna a kényszerzubbonyt néhány perccel korábban, hanem ő. Félelmetes hatást keltett. És tudtam, mit akart elérni vele.

- Várj meg a fal mögött - álltam oda Bill elé. 

- De...

- Csak akkor gyere elő, amikor szólok! - néztem rá a fiúra szigorúan, s szerencsére sikerült hamar megértetnem vele, hogy ez az egész most nem volt játék és mese. Amint Bill eltűnt a látótérből, rögtön határozott léptekkel indultam el Kandake irányába, s ő is villámgyorsan kezdett el suhanni felém. Félúton találkoztunk össze, közvetlenül a doboznál, álltam a kígyó tekintetét, mintha az életem múlott volna rajta.

- Tévedsz, ha azt hiszed, győztél - húzta félelmetes mosolyra az ajkát. - Ezzel még nincs vége a játszmánknak. Tönkre foglak tenni! - csillogott a szeme az elszántságtól és az elhatározástól. De már nem tudott megfélemlíteni. Azok után, hogy tudtam mire vagyok képes, már nem volt felettem hatalma. Szellemként legalábbis semmi esetre sem.

- Tévedsz, ha azt hiszed, félek tőled - jelentettem ki higgadtan, egy percre sem megszakítva a szemkontaktust. - Azt a vonatot már lekésted. Köszi a tippet a származásomról, hasznos volt.

De a nő mosolya egyre csak szélesedett.

- És mit gondolsz? Hogy most megválthatod a világot? Édes szívem, a feketemágia mindig is egy részed marad, valami, amit már sosem tudsz kiírtani magadból. Ez számodra nem erény, hanem csak átok lesz. Most, hogy már aktívan munkálkodik benned, többé nem fogod tudni leállítani. Mindig ott lesz a sarkadban, emlékeztetve arra, hogy mire vagy képes!

- Azt hiszem, vállalni fogom ezt a kockázatot! - hajoltam le, hogy a kezembe vehessem a dobozt. - Akármit mondhatsz nekem Kandake, fenyegetőzhetsz bárhogyan, most végleg magadnak ástad meg azt a sírt. Ez a doboz soha többé nem fog illetéktelen kezekbe kerülni. Te pedig a Pokol legmélyebb bugyrában fogsz továbbra is rohadni. Szép utat, add át üdvözletemet a Sátánnak! - mosolyogtam a képébe elszántan, mire egy csapásra ráfagyott a mosoly az arcára. Dühös ráncokba borult a homloka, haja még a szokásosnál is élénkebben égett, s szempillantások alatt suhant át rajtam, ami ugyan nem volt egy kellemes élmény, de nem is igazán hatott meg, Kandake szellemteste nem árthatott nekem. A nő olyan gyorsan tűnt el a szemem elől, amilyen gyorsan csak megjelent. És biztos voltam benne, hogy ideig-óráig nem is bukkan majd elő.

- Bill - szólítottam meg a fiút, aki szinte azonnal kisétált a fal mögül, szomorú szemekkel nézve rám. Én csak mosolyogva nyújtottam felé a dobozt. - Ez téged illet! - bólintottam lassan. Büszke voltam magamra, büszke, hogy szembe tudtam nézni a világ egyik leghatalmasabb sötét úrnőjével, minden félelem nélkül.

- Szerintem át is fogom adni Felicity apukájának. A Nagytanácsban jó helye lesz - biccentett a fiú egy aprót, majd gyorsan végigmért. - Akkor... vége?

- Vége - nyugtáztam szinte sóhajtva, pedig közel sem éreztem azt, hogy teljesen vége lenne mindennek. Én és Kandake egy nemzetség voltunk: ha én nem adtam fel könnyen, biztos voltam benne, hogy ő sem fogja és hogy talán egyszer vissza fog térni majd. De azért megengedtem magamnak, hogy örüljek a siker miatt. Véget értek a megpróbáltatásaink. Egyelőre.

🎃🎃🎃

- Most, hogy mindent letisztáztunk, nekem már csak egyetlen egy kérésem lenne - mosolyodtam el halványan. - Szeretném egyszer s mindenkorra lezárni a dolgot: megkérem azt, aki nem adta a vérét a Szövetségnek az urnába a próbatételek előtt, az most vallja be, vagy hallgasson örökre! 

Rögtön felemeltem a kezem, készen állva arra, hogy megvalljam a régóta tartogatott bűnömet, de meglepetten kellett észrevennem, hogy nem én voltam az egyedüli: mindenki egytől egyig felemelte a kezét. Hihetetlen volt.

- Na ne bassz! - röhögött fel Colby egyből.

- Hát ez tényleg muris! - kuncogott Beverly is, a szája elé emelve a kezét. - A gyanússág miatt nem tettétek, ugye?

Mindannyian egy emberként bólintottunk.

- Hát, azt hiszem ez az igazi Szövetség, nem igaz? - vakarta meg a tarkóját Adrian nevetve.

- De még mennyire! - értett egyet Bill is. - El sem hiszem, hogy már vége!

- Én sem - húzta szomorkás mosolyra a száját Felicity. - El sem hiszem, hogy ezt mondom, de... hiányozni fogtok, srácok. Úgy érzem, a gorombaságom ellenére sikerült egy életreszóló barátságot kötnöm veletek, amiért nem győzök hálás lenni, szóval köszönöm, de tényleg, baromira! - érzékenyült el, mire Beverly rögtön átölelte őt.

- Azért még ne búcsúzkodjunk, ott van este a buli! - érveltem, hiszen ránk fért egy igazi, kiadós parti, egy búcsúbuli, mielőtt újra szétszéledtünk volna.

- Már alig várom! - csapta össze a tenyerét Colby izgatottan, majd Felicity kíséretében el is indultak elkészülni, őt pedig hamarosan Bill és Bev is követték, utóbbi még egyszer, utoljára visszanézett Adrianre, mielőtt magunkra hagyott volna bennünket.

- Nem tudtátok rendezni a dolgokat, nem igaz? - fordultam a fiú felé kérdőn, mire ő csak halványan elmosolyodott.

- De igazából igen. Leültünk beszélgetni úgy egy órával ezelőtt. Barátságban váltunk el.

- Sajnálom...

Ám a fiú csak legyintett.

- Így lesz a legjobb. Beverly olyat érdemel, akinek a lelkiismerete és az előélete is tiszta, velem sosem tudna teljesen boldog lenni. Nekem pedig előbb magamat kell újjáépítenem, mielőtt fejest ugranék egy kapcsolatba. Talán még számomra is van remény.

- Emiatt ne aggódj, a sármos kis pofid sok nő szívét megdobogtatta már, azzal nem lesz gond! - cukkoltam, mire szórakozottan tette karba a kezeit.

- Na elég volt belőlem, beszéljünk valami másról. Például arról, hogy hamarosan ott ülhetsz majd a Nagytanácsban és döntéseket hozhatsz, hát nem izgalmas? - vigyorodott el szélesen. - Beleszólhatsz a varázsvilág rendjébe, sikeresebbé teheted a rendszert...

- Lemondtam - szakítottam félbe, hiszen nem is akartam tovább hallgatni ezt az egészet.

- Hogy mit csináltál? - ült ki az arcára a döbbenet. Ez volt az egészséges reakció a tettemre, hiszen tudtam jól, hogy az ölembe hullott pozicióért bárki képes lett volna ölni. Egyedi lehetőség volt az életben. Én viszont nem akartam élni vele, nem vágytam rá.

- Nem szeretném csinálni, nem az én műfajom, nem talál hozzám - vallottam be. - Tudom, ostobaságnak tűnhet, de inkább maradok ostoba, mint hogy eljátsszam azt, hogy értek a rendszerhez, miközben meg sem közelítem egy töredékét sem. Különben is, javasoltam már nekik valaki mást a posztra. Felicity édesapja fel fog keresni téged a napokban, hogy átbeszéljétek a papírmunkát! - boxoltam vállba őt szelíden, arra várva, hogy eljusson a tudatáig, hogy mire céloztam. És amikor eljutott, tátott szájjal hagytam őt hosszú-hosszú másodpercekig.

- Riley...

- Egy szót sem szeretnék hallani! - szakítottam félbe. - Nálad alkalmasabb embert nem ismerek. Mellesleg így megkapod majd azt a karakterfejlődést, amelynek medrébe szeretted volna sodorni magad. És ajánlom, hogy jól vigyázz arra a szívre, mert mindketten tudjuk, hogy Kandake visszatérhet érte és...

- Riley én... én annyira... köszönöm! - zokogta el magát a fiú a szemem láttára, teljesen elérzékenyülve. Azt hiszem már másodjára sikerült megríkatnom Adriant az utolsó néhány napban, de egyszerűen nem tehettem róla: megszerettem az új énjét, azt az önzetlen, intelligens és bátor fiút akivé vált. Kiérdemelte a második esélyét. Minden követ megmozgatott érte.

- Megérdemled, oké? - néztem fel rá, már-már én is elsírva magam. Annyira de annyira hittem abban, hogy ezúttal megváltozik majd. Tényleg azt akartam, hogy megkapja az esélyt, amire vágyott. És tudtam, hogy az ő képességeivel sokáig lesz virágzó majd a varázslótársadalom.

Meglepetten szorult ki a levegő a tüdömből, amikor a fiú hirtelenjében átölelt. Először a karom csak az oldalamon lebegett, de nemsokára gyengéden átöleltem a hátát és hagytam, hadd élje meg a pillanatot. Ha valaki egy évvel korábban azt mondja nekem, hogy a majdnem-gyilkosomat fogom ölelgetni a tulajdon családi házam mögött, biztosan őrültnek tituláltam volna. De ott álltunk, szorosan egymásba gabalyodva, s minden kétségemtől végre szabad voltam. 

Ideje volt lezárni ezt a kalandot is.