Az előző nap estéjén végre mindannyian új szobát kaptunk. Bár arra számítottam, hogy majd egyedül leszek, legnagyobb meglepetésemre egy kétágyas szobába vezettek be, ami azt jelentette, hogy valamelyik másik lánnyal kellett osztozkodnom rajta. Sokáig vártam, hogy az illető betévedjen, de már későre járt, és amikor még mindig nem érkezett meg, inkább nyugovóra tértem. Reméltem, hogy nem haragszik majd meg a modortalanságom miatt, de rettenetesen fáradt voltam, ráadásul az Adriannel való találkozás is jócskán megviselt. Már akkor kerülgetni kezdett a gyomorideg a másnap miatt, amikor a fejemet lehajtottam a párnára, mert egyszerűen nem tudtam, hogy mégis hogyan kellene viszonyulnom hozzá. Tegyek úgy, mintha először látnám őt, viselkedjek úgy, mintha csak egy idegen lenne? Tudtam, hogy erre képtelen leszek, akárcsak arra, hogy túlságosan közel merészkedjek hozzá. Az nem érne szépen véget.

Gondoltam rá, hogy írjak Haydennek meg a többieknek, de végül úgy döntöttem, hogy egy ideig jobb lesz, ha nem tudnak róla. Csak felkavartam volna mindannyiukat, ráadásul még jobban elkezdtek volna félteni engem, s biztos voltam benne, hogy Hayden képes lett volna azonnal repülőre szállni és utánam jönni, minden könyörgésem ellenére, hogy ne tegye. Nem tehettem ki ennek őket, főleg úgy nem, hogy előbb meg kellett bizonyosodnom róla, hogy Adrian valóban ártalmatlan és hogy a rajta elvégzett memóriatesztek ténylegesen nem tévedtek-e. Nem voltam hajlandó úgy tenni, mintha nem lennének nyomasztó és negatív érzéseim az irányába, de nem is akartam én az lenni, aki szembesíti azzal, hogy mit is tett. Szívesen elmondtam volna neki, az arcába dörgöltem volna mindent, de attól féltem, ha megteszem, újra visszatérne a gyilkolni vágyó habitusaihoz. Ezt az elégtételt pedig a világért sem adtam volna meg neki. 

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el aznap, s ezúttal végre egy picivel pihentetőbb éjszakát tudhattam magam mögött mint az előző napon. Reggel aztán arra ébredtem, hogy valaki kétségbeesetten kutatott valamit a szobában. A szekrényeket és a fiókokat nyitogatta, miközben idegesen, de mindenféle trágárságot mellőzve kesergett hangosan. Álmosan ültem fel az ágyban, a szememet dörzsölgetve, amikor megláttam a kedves kisugárzású, kíváncsi lányt a másik ágy felől, a ruháit kidobálni a bőröndjéből. Valahol megnyugtatott a tudat, hogy őt kaptam szobatársul és nem egy olyasvalakit, aki első látásra nem volt teljesen szimpatikus. Néhány pillanatig csak csendben meredtem rá, az arcomat masszírozva, s próbáltam összeszedni a hangomat, hogy végre szóba elegyedhessek vele, reménykedve abban, hogy nem fog leteremteni a tegnap esti gyors elalvásom miatt.

- Segíthetek? - érte váratlanul a kérdésem, mivel a hangom hallatára felszökkent és ijedt szemekkel tekintett rám. Én csak kedvesen elmosolyodtam, próbáltam kimutatni, hogy nem kell tartania tőlem, de ehelyett csak azt értem el, hogy nyugtalan ráncokba vonja a homlokát.

- Ne haragudj, felébresztettelek? - hangja határozottan és aggodalmasan csengett, valahogy egyszerre mélyen és magasan, s szépen ki lehetett venni belőle azt, hogy tényleg amiatt kattogott, hogy megsértett-e. Én csak a fejemet ráztam, azt felelve, hogy már amúgy is ébren voltam egy ideje. - Akkor jó! És bocsi a kupi miatt! - nézett körül, bugyután mosolyogva rám, majd felpattant a földről, odasietett hozzám és a kezét nyújtotta felém. - Beverly! - mutatkozott be.

- Riley! - viszonoztam a gesztust.

- Tudom - kacsintott rám cinkosul. - Annyira örülök, hogy veled kerültem egy szobába, már a teremben is kiszúrtalak a tegnap! 

- Szintúgy - nevettem fel hangosan. - Olyan pozitív volt a kisugárzásod!

- Igazán? - csillant fel a lány szeme vidáman. - Sokan mondták már, ilyen a természetem - vont vállat, mintha minimum minden ember olyan lenne mint ő, majd visszasietett a bőröndjéhez, hogy helyretegye a kidobált cuccait. 

- Na és te miért pont engem szúrtál ki? - tettem fel a kérdést érdeklődve, miközben végre kibújtam a takaró alól, meztelen lábujjaimmal megérintve a padlót.

A lány nem nézett vissza rám, de láttam, ahogyan elmosolyodik.

- Nem a hírneved miatt, ha ezért aggódsz - nyugtázta. - Bevallom őszintén, a hajad tehet róla! - emelte az öklét a szája elé, aranyosan kuncogva. - Vonzotta a szememet ez a narancsszínű árnyalat, ha akartam sem tudtam volna másra figyelni. Feltűnő egy jelenség vagy!

- Ha akarom, ha nem! - sóhajtottam már-már komikusan teátrálisan, majd végre kikászálódtam a paplanrengetegből. - Bemehetek a fürdőszobába?

- Csak nyugodtan, én már végeztem - bizonygatta. - Megvárlak és akkor együtt lemehetünk reggelizni!

- Egy angyal vagy, Beverly! - hálálkodtam, majd besiettem a fürdőszobába, hogy elkészülhessek.

Odalent az ebédlőben aztán furcsa energiák röpködtek a levegőben, mintha a bent ülő diákok kisugárzása összeütközött és nem fért volna meg egymás mellett egy légtérben. Az már borzasztóan kiakasztott, hogy Adrian ott eszegette a melegszendvicsét a terem közepén, s már csak azért is az ajtóhoz közel huppantam le egy padra, hogy még véletlenül se kelljen elmennem mellette. Beverly pislogott is rám egy párat, nem értve a hirtelen és heves reakciómat, de szerencsére nem nézett rám, csak egyszerűen leült mellém ő is, arra várva, hogy megkapjuk a reggelinket. Hogy Adriant ne is lássam, inkább a terem másik sarkába pillantottam, ahol a sötéthajú lány ücsörgött, s fekete kávéját kavargatva szorgosan körmölt egy igen súlyosnak és hosszúnak tűnő könyvből valamit. Egy percre sem vette volna le a szemét a munkájáról, éppen olyan volt, mintha teljes mértékben kizárta volna a külvilágot. Tudtam, valószínűleg nekem is ezt kellett volna tennem a helyében, de képtelen voltam úgy tenni, mintha Adrian levegő lenne csupán, egyszerűen taszított már a tudata is annak, hogy egy teremben tartózkodtunk. Szerencsére aztán Colby is betoppant az ajtón, s mellénk telepedett le, elfeledtetve velem az előző két embert, s mivel szemben is ült, pont eltakarta a rálátásomat rájuk. Így már könnyebben csúsztak le nekem is a falatok a torkomon, s legalább pozitívan kezdődött a reggelem, hiszen mind Beverly, mind pedig Colby vidám emberek voltak. A beszélgetésünk végig a Boszorkánynővérekről szólt, úgy tűnt, mindketten nagyon sokat tudtak a szervezetről, amiről én csak a levelemben hallottam először. Szégyelltem azt, hogy ilyen szinten nem tudtam semmit sem róluk és így nem igazán tudtam hozzászólni a beszélgetéshez, de legalább izgalmas információkat tudtam meg. Ilyen volt például az, hogy a szervezet nem sokkal a salemi boszorkányperek kezdete után alakult meg, s székhelyét a veszélyek miatt Amerikából inkább Írországba tették át a kései 17. században. Az írek között könnyebb volt elvegyülniük a hozzám hasonló, vörös loknikkal megáldott boszorkányoknak és varázslóknak, Colby még meg is jegyezte, hogy biztosan közöm van az eredeti salemiekhez, mert ilyen hajzuhataggal nem látott más boszorkányokat még. A kijelentésén jót derültem, de belegondolva arra, hogy a vérvonalam száz évente tért vissza az Árny legyőzésére és hogy Massachusets csak két államnyira volt Ohiotól, inkább kiakasztott már csak a feltevés is. Aztán a reggelit követően átvonultunk a tanterembe, ahol Beverlyvel az utolsó előtti padba ültünk le, Colby pedig elénk került. Az első padban a sötét hajú lány ült, közvetlenül mögötte Adrian foglalt helyet, aki mellett ott ült a szőke srác is, akit furcsán kezdtem el méregetni, mivel nem emlékeztem rá, hogy időközben lejött volna reggelizni. Aztán elhessegettem a gondolatot azt feltételezve, hogy biztosan korábban jött le enni, majd amint Amethyst nővér bejött a terembe és nekikezdett az órának, máris elfelejtettem, hogy min gondolkodtam azelőtt. Az óra egyébként elég izgalmas volt, a varázslényeket vettük át. Igencsak megmosolyogtam, amikor a vámpírok és a szellemek is szóba kerültek, tekintve, hogy testközelből ismertem már egyedeket mindkét fajból, így elég sokat tudtam róluk, különös módon az előbbiekről. De így is érdekes volt az egész, hiszen a vérfarkasokról, a tündérekről és a manókról csak popkulturális ismereteim voltak, semmi egyéb. No meg az a tény is rettenetesen kiakasztott, hogy Amethyst szerint léteztek sárkányok is, valahol az Alpokban megbújva. Persze közben a nő sok kérdést is feltett, de szinte mindegyikre vagy Adrian, vagy pedig Felicity - annyiszor emlegették óra közben a nevét, hogy egy életre megjegyeztem - felelt.

- Csak szerintem fura kicsit ez a lány? - suttogta felém Beverly, miután Felicity egy újabb kérdésre válaszolt sikeresen.

- Nem, szerintem is - feleltem. - Olyan hűvösnek tűnik, olyan kimértnek! 

- Ühüm. Mondjuk a szőke srác is.

- Nem tudom, nekem ő inkább tartozkodónak tűnik, szorongó típusnak - érveltem, hiszen az óra alatt sokszor láttam, ahogyan a bőrt tépdesi a körmei széléről, az órára pillantgat folyamatosan, s a nadrágjába törli a kezét.

- Az meglehet, szegény pára! - biggyesztette le az ajkát Beverly szomorúan, de aztán hirtelen széles mosolyra húzta a száját. - De a mellette ülő egyáltalán nem rossz srác: okos, jóképű és a tegnap, amikor összefutottunk a folyosón, olyan remek illata volt! - áradozott, nekem pedig fizikailag is vissza kellett fognom magam, hogy fel ne ordítsak ennek hallatára. Nem Beverlyre voltam dühös, hiszen ő nem is sejthette, hogy köztem és Adrian között mi zajlott le a közelmúltban, de még véletlenül sem szerettem volna, hogy ennek az ártatlan lánynak bármiféle köze legyen egy ilyen romlott elvekkel rendelkező emberrel. Vagy volt emberrel. De úgy hittem, az emberből nem lehetett olyan könnyen kigyomlálni a valódi természetének csíráját, akkor sem, ha törölték minden emlékét.

- Adrian Hawthorne? - szinte szkeptikusan horkantam fel, undorodva a nevének használatától is. - Tuti, hogy egy szélhámos. Az okos és jóképű pasik mindig veszélyesek, az ágyukba csalnak és azután boom, összetörik seperc alatt a kicsi szíved!

Oké, tudtam, hogy erősen túloztam azzal, hogy Adriant egy tipikus fuckboyként állítottam be, de azért nem voltam annyira messze a valóságtól. Ha Alexának is képes volt elcsavarni a fejét és még engem is megpróbált azzal a csókunkkal megszerezni magának, akkor ténylegesen egy utolsó, szemétláda sármőr volt. Ettől a gondolattól felötlött bennem az, hogy ki kellene mosnom a számat. 

- Kétlem, Riley, ne légy már olyan goromba vele, nem is ismered! - paskolta meg a vállamat játékosan, de csak azt érte el vele, hogy elfintorodjak miatta. 

- Hidd el, NAGYON jól ismerem a fajtáját - suttogtam erőtlenül és kissé dühösen. - Én egyedül csak Colbyt és téged kedvellek, Adrian szóba sem jöhet! - makacskodtam, mire a lány megadóan felsóhajtott.

- Csak adj neki egy esélyt! - javasolta. - Lehet, hogy nem csak Colby meg én vagyunk übercukik! - kuncogott halkan, de én nem tudtam vele együtt nevetgélni.

Adrian már megkapta tőlem azt a bizonyos esélyt, amit mélységesen és csúnyán sikerült is megsemmisítenie. Azt a bizalmat pedig már soha semmivel nem szerezhette vissza többé.

🎃🎃🎃

Délután a kertben sétáltam egy kicsit, megpróbáltam felfedezni a telket magamnak. Beverly nem tartott velem, azt mondta, inkább beszél az otthoniakkal, mert rettenetesen hiányoznak neki, állítása szerint tegnap este is azért tért be a szobába annyira későn, mert a mosdóban sírt a honvágytól. Azt mondta, azóta jobban érzi magát, főleg hogy sikerült velem és Colbyval is összebarátkoznia, de azért még szerette volna hallani a családja és a barátai hangját. Szóval egyedül bóklásztam a kertben, a rendezett sövények, futónövények és virágok kíséretében. Az épület bejárata varázslatos volt, a fekete vaskapu, ami közrefogta a Manchard Abbeyt, indázó fémkarikákban futott össze néhány helyen, olyan érzést keltve az emberben, mintha egy spirális álomházba került volna. A kaput és a kerítést állítólag varázslat védte, hogy az arra járó kíváncsiskodóknak vagy tolvajoknak ne legyen szabad belépésük. Az udvar elején egy gyönyörű kút is volt, szobrokkal díszítve, amelyek állítólagosan híres boszorkányokat és varázslókat ábrázoltak, beleértve magát Merlint is. Ami viszont valójában a legjobban nyűgözött le mind közül, az nem más volt, mint az épület mögötti pavilon és a mellette elterülő, hatalmas labirintus, ami egyszerűen csak görcsösen vonzott magához, akár egy mágnes. Persze megtehettem volna, hogy leülök inkább a pavilonból nézni a tájat, de Riley Sabrina Addington voltam, aki köztudottan kereste magának a balhét. Ezért is eshetett meg az, hogy a délelőtti esőtől még mindig nedves labirintusnak az egyik mellékfolyosóján belebotlottam az egyetlen szmélybe, akit minden áron el szerettem volna kerülni. Hogy a napbarnított bőrű fiú mit keresett ott, az számomra is nagy rejtély volt, de őszintén szólva nem is igazán érdekelt. Amikor először pillantottam meg őt, nagy hirtelenséggel torpantam meg, s úgy lecövekeltem, hogy féltem, soha többé nem bírok majd megmozdulni. Persze Adrian meghallotta a közeledésemet, s félszegen fordult felém, majd legnagyobb döbbenetemre kedvesen elmosolyodott.

- Szia! Te is kíváncsi voltál, hogy ez valódi labirintus-e? - tette fel a kérdést őszinte érdeklődéssel, ám én egy mukkot sem tudtam felelni erre. Csak meredtem rá, mintha szellemet láttam volna, ő pedig egyre értetlenebb és összezavarodottabb lett. - Oh, ne haragudj, be sem mutatkoztam, Adrian vagyok! Adrian Hawthorne! - lépett oda hozzám, a kezét nyújtva felém, s ekkor - ösztönösen bár - végre én is meg tudtam mozdulni, hátraszökkenve egy hatalmasat.

- Ne gyere a közelembe! - a hangom fenyegető volt és félelemmel teli, pedig cseppet sem kellett volna rettegnem ettől a sráctól. De a trauma, az emlékek és az illata ösztönösen is eszembe juttatta, hogy milyen fröcsögve nevetett rajtam akkor, amikor a máglyát készülte meggyújtani alattam és ettől legszívesebben menekülni és sírni szerettem volna.

- Tettem valamit, ami miatt kényelmetlenül érzed magad? - kérdezte aggodalmasan. - Sajnálom, nyugodtan szólj, hol a határ!

- Te vagy a határ! - rivalltam rá ösztönösen, dühtől telt szemekkel. - Az egész lényed. Egy borzalmas ember vagy, Adrian, egy rossz ember és ha még egyszer a közelembe merészkedsz, nem állok jót magamért! - figyelmeztettem, de inkább fenyegetésként hangzott a kijelentésem, majd olyan gyorsan sprinteltem visszafelé a labirintusban, hogy nem is láttam, merre megyek, s nem is szerettem volna megvárni a reakcióját. Szerencsére nem voltam olyan messze a kijárattól, így sikerült kivergődnöm a labirintusból, ahol váratlanul neki is ütköztem a szőke srácnak. Mindketten ijedten néztünk egymásra egy pillanatig, aztán valahogy kipréseltem magamból egy halk bocsánatkérést, majd rohantam is vissza a Manchard Abbeybe.

Két dolog is fúrta az oldalamat abban a pillanatban: Vajon Adrian tényleg nem emlékezett rám vagy csak eljátszotta az egészet? De ami még fontosabb: Mit keresett a szőke srác is éppen a labirintus mellett?

------------

Borzongós szép estét kívánok mindenkinek!

Megérkezett a harmadik rész, ahol kicsit belekóstolhattunk Beverly személyiségébe. Mit gondoltok a lányról? Mennyire szimpatikus vagy éppen nem szimpatikus első látásra? Na és mit szóltok az Adriannel való rövid, de hatásos találkozáshoz? És a szőke fiú különös settenkedéséhez? Remélem még nem untátok el magatokat túlságosan, mivel a valódi izgalmak még csak most kezdődnek!