Csendesen és lassan másztuk meg a hegyoldalt, apránként, mintha tengernyi idő lett volna a tenyerünkben. Mondjuk a tudat, hogy a doboz újra a birtokunkban volt, meg is engedte nekünk ezt a nyugodtságot, viszont volt valami, ami miatt nem tudtam teljesen nyugton maradni mégsem. Kettő dolog is. Az egyik Beverly és Adrian lelki épsége, a másik pedig az átlátszó edény a tárolódobozban, amin a nevem szerepelt. Nem volt senki sem a közelemben akinél rá tudtam volna kérdezni, kivéve Adriant, de őt nem is mertem megszólítani vagy megzavarni. Egy szót sem szóltunk egymáshoz mióta nekiveselkedtünk a szikla csúcsának és az már legalább kettő és fél órája lehetett. Olyan volt, mintha végig egyedül lettem volna, mintha egyedül másztam volna meg azt a lélegzetelállító magasságot. A fáradtság minden szinten kiült az arcomra, a testemet gyengének éreztem, s szívem szerint az első fa mohás tövébe lefeküdtem volna, hogy aludjak egy kicsit. Egyáltalán nem volt egészséges, hogy még mindig fizikailag megerőltettem magam egy buta verseny miatt, aminek már értelmét sem láttam, sőt, készen álltam átadni a győzelem esélyét Adriannek. Jócskán rájárt a rúd a fiúra, legalább ennyi örömet okoztam volna az életében.

- Beszélgethetünk, Riley - hangja úgy zúgott a fülemben akár egy vízesés, s lelassítottam a lépteimet ennek hatására.

- Akarsz beszélgetni? - tettem fel a kérdést kissé bátortalanul, hiszen nekem nem volt semmi olyan mondanivalóm, ami halaszthatatlan lett volna abban a pillanatban. Ám Adrian megtorpant, felém fordult, s könnyekkel telt szemmel, üveges tekintettel meredt rám.

- Meghallgatnál? - kérdezte, hangja fojtott volt, mintha bármelyik percben eltörhetett volna, én pedig aprót bólintottam és a legközelebbi kidőlt törzs felé mutattam, ahol leültünk, s amint a fiú kizokogta magát a vállamon, rögtön meg is kaptam a választ arra, hogy milyen hatást gyakorolt rá a látott emlékhad. És Beverly reakciója. - Sosem fogja nekem ezt megbocsájtani. És ezt onnan tudom, mert én sem leszek képes soha többé megbocsájtani saját magamnak - szorította ökölbe a kezét, majd a tekintetével megkereste az enyémet. - Az a mániákus, ördögi gonoszság amit a szememben láttam megcsillanni, a hangomban hallottam, az az eszelős, gyilkos tervezgetés, a vad bosszúvágy, a határozott, kitartó gyűlölet fűtötte testem... újra átéreztem minden múltbeli érzést, amit az emlékeimben éreztem. Rosszul vagyok magamtól, Riley. Gyűlölöm magam, gyűlölöm magam! - temette a kezét az arcába, én pedig csak csendesen masszíroztam a hátát. Nem kellett volna, hogy meghasson, nem kellett volna a lelkemig hatolnia a szavának. De ez történt. És nem próbáltam meg többé harcolni ellene.

- Tudom, hogy nem mondhatok olyat, ami vígasztalni tudna és hogy a sajnálkozásom csak még szánalmasabb érzéseket keltene benned. Szóval egyet mondok, Adrian Hawthorne, de azt jól jegyezd meg: az én szememben fel vagy mentve a bűneid alól. És szívesen leszek az a barátod, aki meghallgat, bármi történjék is. Őszintén gondolom ezt. Akaratom ellenére is hozzám nőttél. Minél intenzívebbel lökdöstelek kifelé, te annál közelebb jöttél. Túl fogod élni. Túléled az őseidet. Egek, már huszonhárom vagy, szinte lejárt az az átok, ami nem is létezik. Hidd el nekem, Adrian. Ismerem a Halált személyesen, ő mondta nekem, hogy a kicsapongó életmódjuk vitte őket korán a sírba. De nézz magadra, annyira erős vagy! Azzal, hogy egy művelt, mindenre elszánt ember lett belőled, máris megtörted ezt a nemlétező generációs átkot. Sokkal több vagy annál, mint amit hiszel magadról, Adrian! Felejtsd el azt a szégyenfoltot a múltadból. Bátor dolog volt tőled szembenézni vele, de ennek legyen vége! Hagyd a múltban amit ott kell hagyni. A jövőd útja fényekkel van kikövezve. Az lehetsz, aki lenni akarsz és ehhez nem szükséges sem az enyém, sem pedig más megbocsájtása. Most pedig töröld le a könnyeket, hadd fejezzük be ezt a versenyt, egyszer, s mindenkorra! - álltam fel a törzsről, büszkén nyújtva felé a kezemet. A fiú csak hitetlen, vizenyős szemekkel nézett rám, tekintetében ott csillogott az, hogy minden szavam egyszerre lepte meg és töltötte el őt affekcióval. De nem volt idő az érzelgősségre: be kellett fejeznünk a versenyt.

Adrian elkapta a kezem, s ezzel együtt véget vetett a több órán át tartó szenvedéstől: egyenesen a szikla tetejére teleportált bennünket, ahol már ott várt ránk Amethyst és Dorothea, kéz a kézben, furcsa, csalókás mosollyal az arcukon. A gyomorideg kapott el tőlük, de nem engedtem el Adrian kezét: kitartóan szorítottam azt tovább, azt akartam, hogy érezze azt a bizalmat, amit szavakba öntöttem neki az imént. Mert az már bizalom volt. És az egekhez imádkoztam azért, hogy ezúttal igazam legyen.

- Riley, Adrian, gratulálunk, hogy eljutottatok ide, bár szó ami szó, nem gondoltuk volna, hogy ilyen barátságosan, összefogva! - kuncogogott Amethyst.

- Igen, kicsit meglepő ez, de mindenképp bámulatos és dicséretreméltó. Nagy utat tettetek meg azért, hogy bekerüljetek az utolsó versenyszámba: ti vagytok a Manchard Abbey két legügyesebb ifjú tanonca! - kezdett el tapsolni Dorothea, de éles vitába szálltam volna vele szinte minden ponton. Nem érdemeltem meg ezt a poziciót. Semmiképpen sem.

- Térjetek a lényegre! - kérte Adrian türelmetlenül, pedig bár ne tette volna. Életünk egyik legborzalmasabb, leggerinctelnebb szembesítése várt ránk ugyanis, olyasmi, amit senkinek sem kívánnék. Olyasmi, ami máris bűnössé tehette volna a nővéreket, ha előbb kapcsoltunk volna, hogy miről is volt szó. De mindketten fáradtak voltunk, mentálisan, szellemileg és mindenféleképpen kimerültek, megtépázott lelkivilággal. Nem voltunk képesek tisztán látni.

- Inkább megmutatjuk! - vigyorgott Dorothea az orra alatt, majd egy mozdulattal kiemelt két nagy valamit a föld alól, ami a háta mögött kezdett el kitornyosodni. Mondanom sem kell, hogy mind én, mind pedig Adrian hátrébb léptünk a látványtól, én már-már szinte kidobva a taccsot. A nővérek mögött két, jól megrakott farakás díszelgett. Ne kerteljünk: két máglya, amitől rögtön menekülőre kellett volna fognunk.

- Na, ne féljetek, nem bántunk benneteket! A feladat nagyon egyszerű: amelyikőtök hamarabb lép fel a pódiumra és gyújtja meg a máglyarakást, hogy az jól láthatóan égjen... nos, megnyeri a versenyt. Pofon egyszerű feladat, hát nem nagyszerű? - kuncogott Amethyst, s legszívesebben behúztam volna egyet a csúf, gagyin sminkelt arcába. Ennél viszont sokkal fontosabbnak láttam Adrian lelkiállapotát, akinek a lábai olyan remegésbe fogtak, amihez hasonlót még sosem láttam: olyannyira reszketett a félelemtől, hogy a vállamba kapaszkodott, majd apránként leereszkedett a földre, s csak lecövekelve nézte a máglyarakást. 

- Neked kell győznöd! - guggoltam le mellé, próbálva életet lehelni a rettegésébe. - Tudom, hogy kikészít a feladat, de te elég erős vagy, hogy összeszedd magad és véghezvidd. Én már nem akarok versengeni többé. Kettőnk közül te érdemled meg azt a poziciót a Nagytanácsban, higgy nekem! - kezdtem el rázogatni a vállát, de alig tudtam kicsikarni belőle két szót. Reménytelennek tűnt a helyzet: Adrian moccanni sem bírt. - Adrian, kérlek! - biggyesztettem le az ajkam, a kezemet nyújtva felé. - Legalább odáig gyere el velem, én is félek, engem is rosszul érint!

Nagy nehezen, de valahogy engedte, hogy felvakarjam őt, majd előbb az ő máglyarakásához vezettem őt, s csak utólag léptem az enyémhez. A fiú ugyan a kezébe vette e gyufát, de annyira reszketett, hogy meg sem tudta gyújtani azt. Kétségbeesés tükröződött az arcán. Kétségbeesés és feladás. Tudtam, hogy nekem kellett cselekednem, de engem sem vitt rá igazán a lélek. Nem akartam győzni. Tényleg nem. És még akkor is reménykedtem benne, hogy Adrian követ, amikotr a sokadik gyufaszál után végre ropogni kezdett a tűz a máglyám alatt. De a fiú nem tett semmit. Egyszerűen nem bírt tenni semmit. Néhány könnycsepp gördült le az arcán, összeszorította a szemeit, majd a gyufát a dobozzal együtt hajította el messzire. Kínzás volt nézni a fájdalmát, valóságos tortúra.

- Feladom, feladom! Kész, ennyi volt, győztetek! Kibaszottul győztetek! - ereszkedett térdre a fiú, feltartott kezekkel.

- Ne csináld ezt... - könyörögtem neki, szinte sírva. Utáltam, hogy az utolsó száz méteren adta fel. Pedig tovább bírta volna. Tovább, ha az előző napon be nem rontunk a Minisztériumba. Tovább, ha sosem látta volna azokat az emlékeket. Mintha a nővérek tudták volna előre. Megnyerhette volna. Megnyerhette volna...

- Gratulálunk, Riley, most már lejöhetsz, te vagy a hivatalos győztes! - ujjongtak a nővérek, én viszont botladozva, megtörten és hányingerrel teli közelítettem meg őket. Már akkor észre kellett volna vennem a vörös jelzéseket, de annyira sokkolt, hogy a végletekig Adrian idegeire játszottak, hogy el sem jutott a tudatomig a dolog.

Pedig látnom kellett volna.

És ha látom, talán nem jártam volna ugyanúgy, mint egy évvel korábban.