Fáradtan és nyúzottan ébredtem fel a harmadik megmérettetés napján, ami tudtam, hogy mindent, csak jót nem fog tenni az aznapi teljesítőképességemnek. Három kávét döntöttem be a reggelinél egymás után, szinte alig ettem pár falatot, de még ezek után is kegyetlenül álmosnak éreztem magam. Nem kellett volna olyan sokáig fent lennünk. Szerencsére viszont nem csak egyedül voltam ezzel a problémával: Colby el-elbóbiskolt az asztal fölött, Felicity karikás szemeit egy panda is megirigyelte volna, Adrian pedig minden második percben a szája alá kapta a kezét, hatalmasakat ásítva. Mintha a nővérek szándékos terve lett volna ez. Mintha az lett volna a céljuk, hogy fizikailag legyengítsenek bennünket.

Ha már nővérek, sajnálatos módon nem találtunk semmit sem a szobájukban. Sem egy vaskos iratcsomót, sem kacifántos feljegyzéseket, de még egy fél mondatos utalást sem Kandakéról, a halottfeltámasztásról vagy a középkorról. Bukta volt az egész. Beverly jóhiszeműen azt javasolta, hogy talán ezek után le kellene venni őket a gyanusítottak listájáról, ám jómagam nem akartam ilyen könnyen elereszteni a bűnösségük gondolatát. Szerencsére végül meg tudtunk egyezni, hogy Bev és Bill kutakodjanak a könyvtárban ameddig mi a próbatételt teljesítjük, ugyanis amúgy sem lett volna látható szabad szemmel az aznapi próbatételünk, amely legalább egy három hosszú és kemény napos megpróbáltatást jelentett. Újra az erdőben kellett bóklásznunk, ám ezúttal nem a félelmeinkkel kellett megküzdenünk, hanem a gyorsaságunkra, az éberségünkre és az erőnkre kellett fektetnünk a hangsúlyt. A nővérek azt mondták, hogy valahol az erdő szívében ott vár ránk egy kunyhó, s az első három ember aki átlépi a tornácot, folytathatja a versenyt. De mint mindig, ennek is megvolt a maga böjtje: csapdákkal és akadályokkal teletűzdelt pályán készültünk átverekedni magunkat.

Már a kezdőpontnál leterheltnek éreztem magam, meg furcsamód kissé halálraítéltnek is. Pont olyan érzésem volt, mintha az Éhezők Viadalának kellős közepébe csöppentem volna, vártam, hogy megszólaljon a gongszó, hogy végre elindulhassak. Mind a négyen egyenlő távról indultunk, a szélrózsa minden irányából, nekem jutott a déli. Reggeli után még éppen volt időm elköszönni a többiektől, aztán Hayden kíséretében kivonultam az erdő szélére, ahol a fiú még az utolsó pillanatokban is nyugtató szavakat suttogott a fülembe. Eldöntöttem, hogy Hayden arcával fogok játszani: ha valahányszor elkap a félelem, a fáradtság vagy a bizonytalanság odabent, őt fogom magam elé képzelni és ettől megnyugszom majd. Tudtam, hogy megnyugszom. Kis idő múlva megszólalt a gong, én pedig még egyszer, utoljára a szerelmemre pillantottam, mielőtt elengedtem volna a kezét.

- Meg fogod csinálni! Várunk rád! - kiáltotta utánam Hayden, s ez volt az utolsó mondat amit még elkaptam, mielőtt elnyelt volna az erdő sűrűje.

Sokáig botladoztam a sötétben. Túl sokáig. Nem segített a vak helyzeten az sem, hogy a fenyőfák szorosan feszítettek egymás mellett, hosszú, tűleveles ágaik pedig túlságosan lenyúltak a földig, s gyakorlatilag sebet ejtettek minden olyan porcikámon, amit nem védett ruha, jelen esetben az arcomon és a kézfejemen. Rettenetes érzés volt minden egyes levegővételnél az arcomon érezni a sebeket, a fájdalom szinte a húsomba mart, s a fémes íz a számban sem kecsegtetett túl sok jóval. Túl sokáig tartott rájönnöm, hogy már a belépésem pillanatában kezdetét vette az első akadály legyőzése: a sötétségé. De amint rájöttem, szinte egyből annihiláltam is azt. Egyszer már legyőztem a sötétséget, másodjára már a kisujjamból ráztam ki a dolgot. Megtorpantam egy pillanatra, becsuktam a szememet és a legfényesebb és legboldogabb dologra gondoltam az életemből: Edwardra és az ő napsugár-hajára, az élénk szemeire, a csillingelő, mindent átható nevetésére. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt az életem legbiztosabb és elsődleges fényforrása. És működött! Amint a szemem kinyitottam, nem volt előttem semmi más, csupán egy zöldellő, nyálkás lagúna, ezernyi algával a felszínen, s olyan szagot árasztva, amitől hányingerem lett. Gyorsan az orrom elé is kaptam a kezem, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy nem maradhatok így sokáig. A lagúna kilométertávban húzódott végig, amerre a szem ellátott, csakis a víz uralta a helyet, s persze sehol egy híd vagy egyéb átkelőhely. A feladatot nem lett volna nehéz teljesíteni, ha képes lettem volna repülni. Vagy teleportálni. Csak az járt a fejemben, hogy ezt a feladatot mind Felicity, mind pedig Adrian sikeresen teljesíti majd, ezzel időt nyerve, így nem sokáig tétlenkedtem tovább: megembereltem magam, megpróbáltam lenyelni az undoromat, s minden további nélkül elindultam be, egyenesen a vízbe. A túlpart nem volt messze: néhány méter úszást igényelt csak, huszat-harmincat. Ám a víz jéghideg volt, mintha egyenesen a skandináv partok vizében eveztem volna, nem pedig egy ír erdő lagúnájában, így két dologra is figyelnem kellett: tartani a tempót és ügyelni arra, hogy a testem ne adja fel a küzdelmet a fáradtságtól. Veszélyes volt az, amire elszántam magam. De működött. Már majdnem odakint voltam, úgy öt méter választhatott el a parttól, amikor megéreztem, hogy valaki vagy valami megragadja a bokámat. Nem tűnt víziszörnynek vagy másfajta lénynek: emberi kéznek tűnt. Csak annyira jutott időm, hogy egy nagy és mély levegő után kapjak, mert a kéz magával rántott, egyenesen le, a víz alá, a lagúna mélyére. Nem sokra emlékeztem az élményből, csupán arra, hogy pánikoltam, a szívem olyan hevesen vert mint egy centrifúga, s kétségbeesetten próbáltam újra a felszín felé kapaszkodni. Egy adott ponton sikerült is kikerülnöm a kéz szorításából, de alig néhány centit jutottam feljebb, az máris újra megragadott. Nem volt menekvés. És aztán, ahogyan megígértem magamnak, a lelki szemeim elé bevezettem Haydent. Nyugalom árasztotta el a testemet. Egy éles, mennyei nyugalom. Olyannyira lehűtötte a bensőmben munkálkodó érzéseket a fiú látványa, hogy a próbatételt hamarabb véghezvittem, mint amire számítottam: csak arra ócsudtam fel, hogy levegőhöz jutok végre. Az erdő egy avaros részén ébredtem meg újra, szárazon és épségben, előttem pedig a kunyhó látképe tetszelgett. Láttam, hogy már áll egy alak a tornácon, de nem aggódtam túlságosan, mivel nem hallottam a véget jelző gongot, tehát még volt időm beérni. Viszont egy utolsó próba váratott még magára: ahogy tettem egy lépést a cél felé, közém és a kunyhó közé egy végtelenül magas, aranyszínű rács borult, megakadályozva a továbbhaladásban. De ennek már nem dőltem be: szinte mosolyogva rontottam neki a rácsnak, átvágva rajta, mintha csupán egy könnyed pókháló lett volna és semmi több. Működött. Az utolsó néhány métert rohanva tettem meg, a tornácra guggolóugrásból jutottam fel, s egyenesen Adrian előtt álltam meg.

- Gratulálok! - nyújtotta felém a kezét a fiú, s látszott rajta, hogy komolyan gondolja az egészet. Én pedig sok idő óta, akkor először érintettem meg őt újra: kezet fogtam vele. Az adrenalin hibája.

- Szintén - feleltem biccentve, majd a ház felé néztem. - Nincs senki odabent?

- Egyelőre csak ketten vagyunk - felelte a fiú.

- Várj, második vagyok? Tényleg? - képedtem el teljesen, hiszen biztos voltam benne, hogy utolsóként végzek.

- Az bizony! - bólogatott sűrűn. - Tetszett ahogy átjöttél a rácson, élvezet volt nézni, az én utolsó feladatom nehezebb volt.

- Más feladataid voltak? - érdeklődtem, miközben leültem a tornác lépcsőjére, hogy kicsit kifújjam magam.

- Azt hiszem mindenki mást kapott, igen.

A következő pillanatban éles sikoly rázta meg az erdőt. Én azonnal felpattantam, szívem a torkomban dobogott és Adrian is mellém lépedt, ijedten fürkészve a sötétséget.

- Ez Felicity volt - suttogtam elszorult torokkal, s ekkor egy újabb sikítást lehetett hallani. - Segítenünk kell neki! - indultam volna el, de a fiú erős keze visszarántott.

- Ne, Riley, ne feledd, hogy ha elhagyod a kunyhót és valaki beérkezik utánad, kiesel! - figyelmeztetett. - Különben sem szólhatsz bele a feladatába. Egyedül kell azt legyűrnie, nem indulhatsz eszetlenül a keresésére!

Szívesen szembeszálltam volna a fiúval, de tudtam, hogy igaza van. Nem mellesleg Felicity erős volt és eltökélt, nem kellett volna okom legyen az aggodalomra. Meg tudta csinálni.

És meg is csinálta.

Felicity futott be utolsóként a tornácra, lihegve és könnyezve, egy hatalmas, mindent betöltő gongszó kíséretében. Vége volt. Benne voltunk a legjobb háromban és ez még nem is tudatosult bennen.

- Annyira aggódtunk érted! - szorítottam a lányt magamhoz megnyugodva, s meglepetésemre ő is szorosan a vállamba fúrta az arcát.

- Kiejtettem Colbyt, kiejtettem... - zokogott magatehetetlenül, erősen kapaszkodva belém. Tudtam, hogy mennyire rosszul érezhette magát, pedig nem ő tehetett róla. Minden a gyorsaságon múlott. Minden.

- Ne aggódj, Colby biztosan nem haragszik rád, s különben sem rajtad múlott. Azt szeretné, ha a legjobban teljesítenél, ha a legjobb lennél! Megcsináltad, Felicity, büszkévé tetted őt! - próbáltam meg vígasztalni a lányt, több-kevesebb sikerrel.

Hárman maradtunk tehát. Az utolsó, mindent eldöntő harc pedig tudtam, hogy keménynek fog majd bizonyulni, ha bejutok a döntő stádiumba. Mert mind Felicity, mind pedig Adrian nagyobb képesítéssel rendelkeztek nálam. Ezért is voltam biztos abban, hogy a következő kört már nem fogom megúszni. Ezzel is csak szerencsém volt.

------

Borzongós szép estét mindenkinek!

Na mit szóltok Riley legjobb háromba kerüléséhez? Szerintetek van rá esély, hogy döntőzni fog és ha igen, kivel?