A nővérek pöpec kis lelátót varázsoltak a hátsó udvarra, hogy a hozzátartozóink premierplánban nézhessék végig a második próbatételünket. Bár szomorú volt látni közöttük Billt is, legalább annyi örömöm származhatott belőle, hogy láthattam a fiút mosolyogni, olyan igazi, őszinte, kisfiús mosollyal. Paxton rettenetesen aranyos és beszédes srác volt. Billel ellentétben be nem állt a szája, Haydennel például remekül elbeszélgettek a sportkocsikról, miközben én kifaggattam Billt a fiú valódi kilétéről. Elárulta, hogy Paxtonnal gyerekkori jóbarátok és hogy a srácnak fogalma sincs Bill iránta érzett érzéseiről, pedig már vagy négy teljes éve van teljesen odáig érte. Paxton egyszerű emberi lény volt, de tudott Bill varázslóvénájáról már nagyon kiskoruk óta. Velem ellentétben Bill szülei korán elárulták a fiú mágikus képességeit neki, s mivel gyerekkorukban túl gyakran okozott váratlan és furcsa dolgokat az erejével, Paxton előtt sem maradhatott ez sokáig titokban. De a fiú megértette, nem nézett rá ferde szemmel, még néha Harry Potternek is becézte Billt viccből. Azt is elmondta, hogy éppen Billéknél járt otthon látogatóban, amikor a nagynénje és az öccse megkapták a meghívót. Azonnal tudta, hogy valakinek el kellett jönnie támogatni Billt, csak azt bánta, hogy elkésett és a fiú már kiesett a versenyből, noha Billt egyáltalán nem viselte meg a dolog, sőt, örült is, hogy végre nem kellett tovább harcolnia ellenünk.

Colbyhoz nem jöttek el a szülei, de a fiú azt mondta, jobb volt ez így. Neki nem volt testvére, sem semmiféle más rokona aki beugorhatott volna a szülei helyett, de úgy tűnt, hogy a Truman család imádta, így neki sem kellett teljes hátország nélkül megvívnia a csatákat. Felicity édesapja, Andy még mindig egy kérdőjel volt számomra, főleg, hogy anya "majd máskor elmesélem" címszó alatt kitért a válaszadás alól hogy mit is kerestek ők évekkel korábban a Manchard Abbeyben, ellenben Felicity édesanyja, Miranda teljes mértékben a lánya kimért és tekintélyt parancsoló stílusát hordozta már a kisujjában is, s még csak fél szemmel sem nézett volna anyára vagy bárki másra, mintha teljesen lepergett volna róla a férje barátságos viselkedése. Pedig ha látta volna Andy tekintetét, talán még a féltékenység is eluralkodott volna rajta, mert látszott a férfin, hogy igencsak ragaszkodott anyához, akkor is ha ő próbálta kerülni a tekintetét. De Hector és Eric rendesek voltak. Felicity fivérei három-négy évvel lehettek idősebbek a lánynál, ikrek, természetesen, de teljes mértékben különböző érdeklődési körrel: míg Hector a NASA következő asztronautája készült lenni, addig Eric a művészetekbe temetkezett, azon belül is a doktori disszertációjába, amit Walt Whitmanről készült írni. Ugyanakkor az is kiderült, hogy amikor Felicity gyermek volt, a szeme előtt ölte meg egy véremgző vámpír a legjobb barátnőjét gyerekkorában, ezért Andy felbérelte Maxet, hogy a férfi által bizonyítsa be a lánynak hogy az éjszaka lényei nem voltak mind egyformák. Ugyan Max már több mint tíz éve nem látta a lányt, a találkozás mégis elég bensőségesre sikeredett, szokatlan is volt Felicityt ennyire lelkesnek látni, mint amikor megpillantotta Maxet újra. Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy a férfinek mindig is aranyból volt a szíve, akármennyire is titkolta.

Beverlyhez jöttek el talán a legtöbben: a szülei, Cindy és Sebastian - utóbbi volt Bev mágikus szülője -, a húga, Paula, aki egy valóságos angyal volt és természetesen a legjobb barátai, Kyle, Emily és Phoebe, akik közül csak utólag tudtam meg, hogy Emily jós felmenőkkel rendelkezett, így egy csepp mágia is csorgadozott a vérében. Jó volt őket végre élőben megismerni, az én barátaimmal is remekül kijöttek, s nem mellesleg Bev és Abby órákig beszélgettek a sminkekről és egyéb olyan lányos dolgokról, amikről a legjobb barátnőmmel én valami ritka keveset tudtam beszélni. Szerencsére anya is jól kijött a Winnford-ősökkel és a barátság megerősítésének ürügyeként inkább velük lógott, mint hogy Andyhez és Mirandához csatlakozzon. És ha már Beverly, a lány nem győzte fennhangon dicsérni mennyire szép páros Abby és Edward élőben is, sőt, utóbbiról még Bill is úgy nyilatkozott, hogy "hé, sosem említetted, hogy a bátyád ENNYIRE jóképű a valóságban". Szóval igen, a kémia megvolt azokkal, akikkel meg kellett lennie.

Csak Adrian és a nagynénje maradtak ki kicsit a közösből. Remélem mondanom sem kell, hogy az összesünknek vissza kellett tartania Haydent attól, hogy a fiú torkának ne ugorjon, Edward behúzta a nyakát valahányszor csak elmaradt mellette és még Abby és Max is csúnya pillantásokkal ajándékozták meg. Egyedül anya nem látszott ellenségesnek vele, bár azért privátban ő is elszolta magát, hogy ha bármi gyanúsat lát a srác részéről, azonnal közbe fog lépni.

Egyszóval így vette kezdetét a második feladat, amelyben párbajoznunk kellett egymással. Mindenki mindenkivel, ahogy az általában lenni szokott. Feszült is lett a hangulat egyből, Beverly már a kezdetekkor a vesztét látta a feladatban, szinte teljesen biztos volt abban, hogy ő fog elvérezni. Az első meccs Adrian és Colby között játszódott le és rettenetesen sokáig elhúzódott, míg végül az utóbbi egyetlen átokkal legyőzte az előbbit, aztán sorra bennünket is, egyedül Felicity kerekedett felül rajta, s ha őszinte akartam lenni, ezt valamiért öröm is volt nézni. Érdekes volt azt látni, hogy a lány Colbyt sem kímélte, ugyanúgy maga alá gyűrte a szerelmét is mint ahogyan bennünket, talán csak egy picivel volt hozzá kegyesebb. Így nem is volt csoda, hogy a lány került a ranglista élére, akit Adrian és Colby fej-fej mellett követett. Biztos voltam benne, hogy Felicity azért is harcolt kétszer annyira keményen, mert a családja feszült figyelemmel nézte őt. Ez viszont csak egyetlen egyet jelentett: a legvégére maradtam én és Beverly, hiszen egyedül a mi meccsünk nem játszódott még le, amely keserédes szájízet hagyott maga után mindkettőnk részéről. Kegyetlennek tartottam, hogy a barátságunk ellenére egymást kellett kiejtenünk.

- Aztán ne kímélj! - figyelmeztettem a lányt szórakozottan, mert szerettem volna, ha a meccs érdekes lenne és igazi. Nem bántani szerettem volna őt, de nem is szándékoztam visszább venni. Szerettem volna én is egy győzelmet bezsebelni, még akkor is, ha ehhez Beverlyt kellett kiejtenem a versenyből.

- Ha te sem, akkor én sem! - nevetett a lány, majd mindketten elfoglaltuk a kezdőpozíciónkat és amint a nővérek gongszóval jelezték hogy indulhat a menet, Beverly nem is habozott: rögtön támadó átkot szórt rám amely úgy repített engem a pályán keresztül, mint ahogyan az animekarakterek is felmosták a padlót egy-egy kíméletlenebb csata után: belerezdült minden idegszálam.

- Jézusom... te... ? - emelte aggodalmasan a szája elé a lány a kezét, ám újra megnyugodni látszott amikor valahogy kivánszorogtam az általam okozott gödörből. Szerencsére egy gyógyító varázslattal könnyen helyre tudtam pofozni magam.

- Ne aggódj, jól vagyok! - feleltem, s nem haboztam, azonnal visszaadtam a kapott támadást egy egészen csúnya rontással, amit a lány sikeresen kivédett.

És így ment ez még hosszú-hosszú ideig. Egy adott ponton már annyira kivoltam a sok támadástól, hogy azon gondolkodtam, megadom magam. De Beverly végül fáradtabbnak bizonyult nálam és egy utolsó, mindent eldöntő átkot követően elterült a füvön, levegő után kapkodva. Megszólalt a gong. Győztem. De mire a gongszó elhalt, én már aggodalmasan guggoltam Beverly mellett, a lány viszont az ég felé emelte a tekintetét és csak nevetett.

- Szép volt, Riley! - gratulált, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Köszönöm, de legközelebb én is csatlakozom a kispadhoz - mosolyodtam el szomorúan.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte, miközben a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem őt.

- Eddig úgy estünk ki, ahogyan a ponttábla is állt: te és Bill voltatok a legutolsók és én utánatok jöttem. Én leszek a következő, ez már biztos!

Ám a lány a fejét rázta.

- Ez semmit sem jelent - mondta. - Az egész függ a feladattól amit legközelebb kapni fogtok. És az elszántságodtól. Márpedig a szív és a doboz a tiéd és Bill kalandja volt, titeket illet leginkább be is fejezni azt. Ne hagyd magad, te mentetted meg a világot, rémlik? - kuncogott. - Hát küzdj úgy, mint Riley Addington! - ölelt át szorosan, én pedig belenevettem a vállába.

--------

Borzongós szép estét mindenkinek!

Most igazából nincs kérdésem. Kicsit szégyellem magam, mert sikerült megint ellaposodnia a történetnek, de ha már elkezdtem, szeretném be is fejezni azt. Sajnálom a rengeteg kimaradást és hogy még mindig nem dátum szerint érkeznek a részek, de egyszerűen az energiaszintemnek most csak ennyire futja. Azért köszönök minden támogatást, jófejek vagytok nagyon! :)