Percekig ölelgettem Haydent, képtelen voltam elengedni őt. A tudat, hogy velem volt, hogy életben volt önmagaként olyan szinten megnyugtatott, hogy szavakba sem voltam képes önteni azt az örömöt és megkönnyebbülést, amit a látványa okozott. Nem is szégyelltem azt, hogy ennyire nagyon meghatódtam: csak akkor engedtem el őt újra, amikor úgy éreztem, hogy készen állok rá. 

- Ennyire hiányoztam? - simította meg a fiú az arcomat.

- El sem tudod képzelni mennyire! - vallottam be mosolyogva.

- Oké, értem én, hogy totál nyálasan szerelmesek vagytok, de nekem is jár Rileyból! - tolta félre Abby finoman Haydent, majd nevetve húzott magához. - Annyira rossz volt sütőtökös lattét inni nélküled! - szorított meg jól, mire nekem is nevetnem kellett.

- Én is megéreztem a hiányodat! - feleltem szórakozottan. - Olyan jól esik, hogy mind eljöttetek! Szia, anya! - karoltam át anyát is, bár szó ami szó, még az eszemben volt az, amit Max mesélt róla a legutóbb, hogy nem szívlelte ezt a helyet. Most mégis eljött, hogy szurkoljon nekem. Ez egészen hízelgő, de furcsa is volt egyben.

- Rendben vagy Riley, nem igaz? - fogta az arcomat anya a kezei közé. - Nagyon durva volt a feladatod?

- Nagyon - vallottam be őszintén. - De jól vagyok, csak a tenyeremet horzsoltam fel közben! - mutattam a sebet, majd Maxhez rohantam rögtön. - Itt van a morcos is!

- Mondtam, hogy ne hívj így! - zsörtölődött a klánvezér szokásához híven, de végül mégiscsak átölelt. - Járt már nálad Tom? - suttogta a fülembe.

- Még nem - válaszoltam. - De biztos vagyok benne, hogy napok kérdése. Plusz jól is fog időzíteni, elvégre ti is itt maradtok a hónap végéig, nem igaz? - érdeklődtem, Max pedig határozottan bólintott.

- Elvileg - felelte. - Csak remélem, nem a hulláddal térünk haza! - lökte meg játékosan a vállamat, majd a távolba nézett és elkomolyodott. - Na, úgy tűnik a falra is festettem az Ördögöt! - húzta el a száját, s amint észrevettem az aggodalma tárgyát, nekem is kavarogni kezdett a gyomrom. Nem messze tőlünk ott állt Adrian, egy körülbelül negyvenes éveiben járó nővel. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett, de a fiú egészen boldognak tűnt a jelenlététől, így nem is firtattam a dolgot. Aztán a tekintetem tovasiklott az egyedül, árván ácsorgó Billre, akin rögtön meg is esett a szívem. Tétován sétáltam oda hozzá.

- Hé, ne állj itt egyedül, nyugodtan csatlakozz hozzánk! - hívtam, de a fiú a fejét rázta.

- Nem-nem, nem vagyok magányos és nem akarok zavarni. Az öcsém és a nagynéném biztosan eljöttek volna, ha nem lenne a betegség... de jól vagyok, komolyan! - bizonygatta.

- Biztos vagy benne? Mert a többiek szívesen megismernének!

Ám Bill csak a fejét rázta.

- Majd talán később. Nincs rám túl jó hatással sok idegen egyszerre. És nem árt néha egy kis magány is!

Halványan elmosolyodtam, s ekkor jelent meg a látóteremben valaki, akit ezidáig észre sem vettem. Először nem jöttem rá, hogy honnan olyan ismerős nekem, de amint leesett, rögtön szélesebbé vált a mosoly az arcomon.

- Hááát, ami azt illeti... biztos nem akarsz valakivel mégis együtt lenni? - böktem az állammal mögé, amint láttam az összezavarodott arcát, majd amint a fiú hátrafordult és észrevette a jövevényt, szinte leesett az álla.

- Paxton?

A sűrű, barna hajkoronájú fiú kissé megszeppenve nézett vissza Billre, majd egy kisebb mosolyt varázsolt az arcára. Azt hiszem még sosem láttam Billt annyira boldognak és felszabadultnak mint akkor, amikor a Paxton nevű fiú karjaiba rohant, szorosan magához húzva őt. Bárki szívét megmelengette volna ez a kis jelenet.

- A testvére? - lépett oda mellém Hayden, átkarolva a vállamat.

- Azt hiszem a barátja. Mármint... úgy a barátja, érted - mosolyodtam el szélesen.

- Olyan romantikus, nem heteroszexuális értelemben? - csipkedte meg az oldalamat a fiú vidáman, mire felkuncogtam.

- Igen, pontosan! - csipkedtem vissza őt én is, mire felkuncogott. -  Olyan Max és Tom értelemben - tettem hozzá, majd átkaroltam őt. - Úgy örülök, hogy eljöttetek mind, de komolyan! Mondjuk nem számítottam rá, hogy mind itt lesztek.

- Ne viccelj, még Sally is jönni akart - szorított meg még jobban, nevetve. - Neki is hiányzol!

- Ő is nekem! - suttogtam, s jó volt tudni, hogy Hayden húga is szívesen eljött volna miattam a világ végére, avagy Írországba.

Kéz a kézben ballagtunk vissza a többiekhez, hogy tovább folytassuk a beszélgetést. Hiányoztak már Eddie és Abby szórakoztató civakodásai, Max beszólásai és anya aggodalmas kérdései, Hayden ölelésével egyetemben. Jó volt újra olyan emberek között lenni, akik mellett biztonságban éreztem magam.

- Maggie? - szólalt meg egy hang mögülünk, mire anya elkerekedett szemekkel fordult hátra. - Tényleg te vagy az, Maggie Mayweather! Ezer éve már! Emlékszel még rám, nem igaz? - sietett oda anyához egy közpépkorú, élénkkék szemű, jó kiállású férfi. Anya először elkerekedett szemekkel vizslatta őt, de szinte rögtön hangnemet is váltott.

- Istenem Andy, hogyne emlékeznék! - nevetett fel hirtelen. - Andrew Truman: csibész, balfácán és stréber 1974 óta! - bizonygatta anya, mintha egy jól betanult szlogent mondott volna el, majd minden egyéb hezitálás nélkül átölelte a férfit. - Istenem, tényleg ezer éve már, nem is tudtam, hogy nős vagy! És még három gyereked is van! - utalt anya Felicityre és két fivérére, akik édesanyjuk, illetve Colby társaságában álltak valahol az udvar másik felében, távol tőlünk.

- Hát én sem tudtam, hogy te is férjnél vagy! - engedte el a férfi nevetve. Olyan gyengédséggel nézett anyára, hogy rögtön elkezdtem konspirációs elméleteket gyártani a kettejük kapcsolatáról.

- Csak voltam, igazából - sütötte le a szemeit anya. - Tizenhárom éve özvegy vagyok.

- Istenem, ezt sajnálattal hallom, részvétem a férjedért! - motyogta a férfi, majd tekintete rám siklott, aztán kedvesen elmosolyodott. - Szóval Riley Addington a te lányod. Sejthettem volna! - vakarta meg a tarkóját zavartan, majd hozzám lépett. - Andrew Truman vagyok, Felicity édesapja. A Varázsszolgáltatás nevében is gratulálni szeretnék neked a két évvel ezelőtti munkádért. Mindannyian ismerjük a tettedet, páratlanul bátor dolog volt tőled, hogy félelmet nem ismerve a válladra vetted az emberiség sorsát!

- Sajnos nem volt más választásom, de azért jól esnek az elismerő szavai, köszönöm! - kuncogtam. - Nem is tudtam, hogy ismerik egymást anyával!

- Ó, régi mese az már, Riley! - próbálta meg anya kivonni magát a gyanúm alól.

- Tényleg régen volt, de én és anyukád is ebben az intézményben tanultuk a varázslást annakidején, néhány évtizede. Igaz, akkor más tanárokkal - magyarázta a férfi, én pedig fél szememmel anyára pillantottam, hogy kész, most rajtakaptam, mire az ő válasza egy mélyről jövő sóhaj volt. - Hé, csak nem Maximus Mowry! Haver, nem hiszlek el! - vette ekkor észre Andy a mögöttem ácsorgó Maxet, aki ugyanolyan lelkesedéssel közelítette meg a férfit. Ezen a ponton már semmit sem értettem, mintha a világ a feje tetejéte állt volna. De még időm sem volt kideríteni a helyzetet, mivel a korábban látott nő aki Adrian mellett állt amikor Maxszel beszélgettem, megközelített engem.

- Elnézést, meghallottam a neved és muszáj volt idejönnöm. A nevem Agatha Hawthorne, Adrian nagynénje vagyok, válthatnék veled néhány szót? - kérte, s nem tűnt ellenszenvesnek, inkább csak aggodalmasnak. A többiekre néztem, majd rögtön bólintottam és félrehúzódtam a nővel egy csendesebb helyre.

- Tudom, hogy amit az unokaöcsém követett el ellenetek az tisztességtelen dolog volt és Isten rá a tanúm, hogy semmit sem tudtam a bosszúszomjas tervéről! - tette a szívét a kezére. - Tudom, hogy megbocsájthatatlan a tette és ez nem mentség, de megváltozott, Riley, látom és érzem rajta ezt. Remélem nem bántott téged az ittlétetek során és lehet, hogy túl sok nekem ezt kérni tőled, de nagyon örülnék, ha ti sem bántanátok őt. Nem bírná ki a lelkem ha tudnám, hogy Adrian visszazuhanhat abba a gödörbe, amibe beleesett. Nem akarom őt végleg elveszíteni!

A hangja megtört volt és teljesen elérzékenyült, megesett rajta a szívem.

- Ne aggódjon, Adrian nem tett semmi olyat itt, amivel bánthatott volna és én is sajnálom, hogy sokáig voltam vele ellenséges, de értse meg, hogy nem tudtam benne megbízni - tördeltem az ujjaimat szomorúan. - Többé nem teszem, ezt megígérhetem! Láttam rajta a változást - vallottam be őszintén, mire a nő megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Köszönöm, kedvesem! - szorította meg a kezem szomorú mosollyal. - Azt szeretném, ha jobb emberré válna, egy korrekt emberré. Olyanná, amilyen gyermekkorában is volt. És jó úton halad, ezt az önmegvalósítást pedig a világért sem venném el tőle.

Aprót bólintottam. Megértettem az aggodalmát. Nem állt szándékomban többé bántani Adriant azért, amit a múltban tett. Nem lehettem ennyire önző. 

Nem lehettem olyan, mint amilyen ő volt a múltban.

---------

Borzongós szép napot mindenkinek!

Na milyen volt újra elemében látni a bandát? És mit szóltok ahhoz, hogy Maggie és Andy régi jó ismerősök?