Lélekszakadva futottam valahol a folyópart mentén, igyekezve kerülni a sűrű, árnyékos helyeket. Végtére is ezt akarták: hogy betévedjünk a mélységbe, a lelkünk legaljára és szembenézzünk azzal a félelemmel, ami a hatalmába tudott keríteni bennünket az élet bármelyik pillanatában. Csak a baj az volt, hogy fogalmam sincs mi volt az, amitől a legjobban féltem, mégis hanyatt-homlok menekültem valami elől, ami a nyomomban volt. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy csak el kellett érnem a menedékpontot. Ha elértem azt, ha már bent voltam a védőburokban, bent a kör közepében, akkor már senki és semmi nem árthatott nekem. Bíztam az intuíciómban és bíztam a gyorsaságomban. Jobban bíztam ezekben mint abban, hogy szembe tudok nézni majd a félelmeimmel.

A nővérek nem kíméltek bennünket: az első próbánk a Manchard Abbey mellett végighúzódó sötét fenyőerdőben lett megejtve, ahol állítólagosan a legnagyobb és legmélyebben rejtegetett félelmünkkel kellett szembenéznünk. Ez mindenkinek egyénit jelentett, mindenkinek mást, én pedig rettegtem attól, hogy mi lehet a sajátom. Mert lehetett az az Árny, de lehetett az akár Adrian is. Sok rosszal kellett szembenéznem az elmúlt két évben. Mégis, azt hiszem semmi sem készíthetett fel arra, amibe végül beleütköztem. Vagy ami inkább énbelém ütközött.

- Anya? - csapódott neki valaki hirtelen az oldalamnak, mire hanyat estem a szikáls parton, felhorzsolva a tenyeremet. Ijedten néztem fel a magas, vörös hajú illetőre, aki könnyes szemekkel nézett vissza rám. - Anya? Anya, apa... apa halott - csuklott el a hangja, miközben lassan leguggolt elém. Izmos volt és zöld szemű, rettenetesen hasonlítottak a vonásaink. De ami még furcsább volt, az az érzés az alhasamban, ami kétségbeesetten ordította nekem, hogy valahol, valamikor láttam már ezt a fiút. Olyan ismeretlen volt, mégis annyira ismerős.

- Te... te ki vagy? - kérdeztem, ijedten összerezzenve. Tudtam, hogy ő a félelmem része kellett hogy legyen, csak azt nem tudtam, hogy pontosan ki volt és mit is jelentett.

- Caspian vagyok! - kiáltotta ekkor, torka szakadtából. - És apa ott fekszik mögötted, holtan... - kezdett el zokogni, s amikor megpróbáltam megérinteni, köddé vált. De a borzalmak ezzel nem értek véget, ugyanis valaki a hátam mögül bugyborékolva próbált levegő után kapkodni, ami azonnal arra késztetett, hogy hátraforduljak. Az alak néhány méterre feküdt tőlem, úgy tűnt, vérben úszó torokkal. Valaki széthasíthatta a bőrt rajtva, megsértve a hangszálait. Reszketve tápászkodtam fel a földről, hogy egy jobb pillantást vethessek rá, de elsőre nem ismertem fel, csak amikor már néhány méterre voltam tőle: Hayden volt az. Legalább húsz évvel idősebb, látszólag emberi formában, de Hayden. A szám elé kaptam a kezem, hogy megállítsam a feltörni készülő sikítást, de nem jártam sikerrel. Olyan szinten átjárt a rettenet a látványtól, hogy legszívesebben ordítva püföltem volna a földet fájdalmamban. Látni Haydent elvérezni előttem fölülmúlt minden borzalmat, amit el tudtam képzelni a próbatétel előtt, pedig gondolhattam volna rá. Gondolhattam volna, hogy a legnagyobb félelmem mégiscsak az, hogy elveszíthetem őt egy napon.

- Hayden! - zuhantam mellé a földre zokogva, megpróbálva megragadni a testét, ám az ahogyan a Caspian nevű fiú esetében, itt is köddé vált az ujjaim között másodpercek alatt. De nem jutott el a tudatomig egyből, hogy ez csupán egy illúzió volt, hanem percekig térdepeltem még a gondolattal, próbálva visszanyerni a légzésemet. A fiú anyának szólított, azt mondta, az apja halott és aztán... aztán Hayden ott feküdt a földön, emberi alakban, húsz évvel idősebben... Talán a jövőmet láttam megelevenedni magam előtt? De ezt képtelenségnek véltem, Hayden végtére is még mindig egy vámpír volt. Ez nem lehetett a valóság, csak az erdő trükközött velem. El akarta hitetni a lehetetlent.

Azonnal újra talpra szökkentem és berohantam, egyenesen a sűrűbe. Koncentrálni próbáltam, kizárni minden gondolatot a fejemben, csakis a gyorsaságomat és a légzésemet figyelve. Ez jól ment, egészen jól, egy ideig csupán, természetesen. A testem elfáradt a nagy hajszában, a hűvös időjárás nem segített a ramaty állapotomon és egyre jobban szúrt az oldalam ahogyan végigsiettem a fák között. De nem állhattam meg. El kellett érnem a menedékpontot. Bill érdekében el kellett érnem.

Erre gondoltam akkor is, amikor puszta figyelmetlenségből ismét egy testnek csapódtam, mire az ijedten szisszent fel a fejét fájlalva, amint a koccanástól mindketten a földre zuhantunk. De a vörös fiúval ellentétben ezt a koccanást reálisnak éreztem, fájdalmasabbnak. És amikor újra lábra álltam, akárcsak a velem szemben álló személy, már el is hittem lassan, hogy nem álmodom és ez most nem illúzió.

- EDWARD, URAM TEREMTŐM! - sikítottam fel ijedten, de lelkesen, majd a kezemet előre nyújtva kezdtem el az arcát tapogatni. - Igazi vagy? - képedtem el még jobban, mire a fiú aprót bólintott.

- Igen, itt vagyok! És aucchhh! - nevetett fel vidáman, majd a nyakamba borult, szorosan magához húzva engem. 

- Mit keresel idebent? - engedtem el hirtelen. - Egy próbatétel kellős közepén vagyok, azt hittem csak hallucinállak!

- Tudom, tudom, de ők küldtek be. A két flúgos asszony - vigyorgott a fiú a szemembe. - Nem csak engem, többen is bent vagyunk. Mármint a többiek hozzátartozói.

- Meghívtak Írországba? - csodálkoztam el.

- Igen - felelte a fiú, határozottan bólintva. - És nem egyedül jöttem, Riley.

A szemem instant felcsillant ennek hallatán, a szívem pedig a kétszeresére növekedett izgalmamban.

- Hayden? 

- És anyukád is - bólintott ráerősen. - Meg Abby... ja, és persze Max is. Itt az egész kóceráj, mégis mit gondoltál? - nevetett fel ismét, majd megfogta a kezemet és megszorította azt. - Nem tartalak fent tovább, be kell érned a célegyenesbe! - figyelmeztetett. - Én csak adrenalinlöketként vagyok most itt, egyfajta motivációként! Remélem nem baj, hogy Hayden helyett jöttem.

- Jelen helyzetben jobb is, hogy te jöttél be, nem tértem volna magamhoz, ha Haydent látom meg itt. És oh, hidd el, érzem már azt az adrenalint! - fogtam a kezeim közé az arcát, majd egy puszit nyomtam a homlokára. - Köszi Edward, ez most nagyon kellett!

- Sejtettem! - büszkélkedett a fiú. - Mindig is egy győztes voltál, húgica, szóval rúgj seggbe mindenkit. Főleg Adriant!

- Meglesz, bátyó! Büszkék lehettek majd rám! - szalutáltam, s több sem kellett nekem, már rohantam is tovább a menedékponthoz. Ha őszinte akartam lenni, fogalmam sem volt, hogy merre lehettem vagy hogy a menedékpont merre volt, de a megérzésemre hagyatkozva végül célba értem: negyedikként, de ott voltam a ringben, Felicity, Colby és Adrian társaságában. Ez viszont csak egyet jelenthetett: a kiesés szélén Bill és Beverly álltak, amitől összeszorult a szívem. Nem tudtam egyiküknek sem szurkolni így. Bárkinek is kellett kiesnie aznap, az tudtam, hogy fájni fog a szívemnek, még akkor is, ha nem forgott sok kockán a verseny miatt.

Aztán megjelentek mindketten a színen. Beverly volt elől, Bill pedig ködös tekintettel, botladozva próbált befutni a célegyenesbe. Látszott rajta, hogy valami nem volt teljesen rendben vele. Aztán amint Beverly átlépte a célt és a nyakamba borult zokogva, Bill is megtorpant, meredve bámulva előre. Egyetlen egy lépés választotta el őt a célegyenestől. Egyetlen egy.

- Sajnálom, Bill - suttogta Beverly, amint megfordult és észrevette a fiút. - Annyira sajnálom, nem láttam, hogy utánam futsz, együtt léptem volna át veled!

Ám a fiú csak nézett maga köré, s próbálta feldolgozni az imént történteket. Kissé kába volt még, kissé esetlen, talán még nem heverte ki a legnagyobb félelmének borzalmait. El sem tudtam képzelni, hogy az erdő milyen szörnyűséges trükköket lökhetett a fiú szeme elé. Olyan traumákat, amikre talán fel sem volt készülve. Szóval amint a gong jelezte, hogy a feladat teljesítve lett, rögtön a fiú nevét ordítozva futottam oda hozzá.

- Bill! - ugrottam a fiú nyakába, szorosan magamhoz húzva őt. - Sajnálom, annyira nagyon sajnálom! - futották el könnyek a szemem. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy még több traumával kelljen élnie.

- Jól vagyok, Riles! - engedett el Bill. - Vége. Vesztettem - suttogta, de nem volt szomorú, inkább csak keserédes, félig büszke, félig pedig csalódott. - Nyerd ezt meg, megérdemled! - szorította meg a kezem, halvány mosollyal az arcán.

--------

Borzongós szép éjszakát kívánok mindenkinek!

Na mit szóltok az első próbatételhez? Na és Edward váratlan felbukkanásához? (Jó érzés lesz újra látni a régi bandát, nem igaz? :P)