Sokat segített az, hogy tegnap este, lefekvés előtt sikerült beszélgetnem Haydennel. A fiú azt mondta, ha életben lenne, biztosan kirázta volna őt a hideg mindattól, amit meséltem neki, mert a szív és az ősi varázsló története őt is teljesen kiakasztotta. Azt mondta, ha Bill másnap sem bukkan fel, akkor mindenképp nézzek be a szobába hozzá, lehetőleg akkor amikor "az a hülye Adrian" nincs ott. Megígértem neki, hogy ezt fogom tenni és este újra beszámolok majd neki a fejleményekről, így amikor másnap Bill újra kihagyta a tanítást, dobogó szívverésekkel és remegő lábakkal kopogtattam be hozzá délután. Elképzelni sem tudtam hogy nézhet ki vagy hogyan érezheti magát azok után, hogy még Beverlynél is többet kellett elhúzódnia, arról nem is beszélve, hogy a nővéreket láthatóan fikarcnyit sem izgatta a hiánya, mintha már régen lemondtak volna a létezéséről. Ez felettébb nyugtalanító és undorító volt a részükről, ezzel pedig az utolsó esélyüket is elvágták nálam ahhoz, hogy tiszteljem őket.

- Bill, én vagyok az, Riley - próbálkoztam másként, mert úgy tett, mintha nem lenne bent a szobában, holott tudtam jól, hogy nem tartózkodhat máshol. 

- Kérlek, menj el - érkezett a felelet, amely eléggé megdöbbentett. Noha még két hete sem voltunk Waterfordban, úgy hittem a legerősebb köteléket Billel sikerült kialakítanom, mert a közös nyomozás erős barátságot szül, s ezért is lepett meg, hogy látszólag ő még mindig nem bízott annyira bennem mint ahogyan én őbenne. Fordítanom kellett a helyzet állásán.

- Nem fogok elmenni. Aggódom miattad és ha a nővérek nem tesznek semmit annak érdekében, hogy biztosítsák a jóllétedet, akkor majd én kezeskedem róla. Bármi is az, amiben szenvedsz vagy ami bánt... megoldjuk. Ahogyan azt már korábban is ígértem!

- Ez most nem olyan amit meg lehetne oldani - a fiú hangja rettenetesen halk volt, alig lehetett az ajtón keresztül kivenni a szavait. - Ez a saját harcom.

- Könyörgöm, mondd azt, hogy nincs semmi köze ahhoz - nyomatékosítottam az utolsó szót.

- Nem tudom ezt mondani - felelte hosszú perceknek tűnő hallgatás után, mire a szívemet ismét elkapta az az intenzív félsz, hogy már csak órák kérdése és a sötétség magával fogja rántani Billt. Ezt viszont nem hagyhattam.

- Oké Bill, bemegyek! - figyelmeztettem a kilincsre helyezve a kezem.

- Ne, Riley ne gyere be, Riley könyörgöm, ígérd meg, hogy nem fogsz... - ám túl késő volt már a vad tiltakozásához, mert amint benyitottam a szobába, a levegő is megállt egy helyben, szinte szó szerint. 

A látványa egyszerűen letaglózott és nem a jó értelemben. Bill a sarokban, térdét felhúzva kuporgott, kezeivel a halántéka környékét takarta és vizenyős, karikás szemekkel nézett vissza rám, erősen zihálva. Éppen úgy nézett ki, mintha megszálták volna a démonok vagy valamiféle sötét entitás: patakzott róla a víz és a szemeiből a legmélyebb és legsegélykérőbb kétségbeesés sugárzott.

- Hozzáértél a szívhez? - böktem ki az első kérdést ami eszembe jutott, majd megpróbáltam közelebb menni hozzá, ám ő feltartotta a kezét.

- Ne gyere közelebb! - figyelmeztetett. - Ami velem történik most az nem a szív eredménye, hanem valami, ami sokkal régebb óta bennem van. Gyerekkoromban kezdődtek a tünetek, a szüleim azt mondták, hogy egy ritka betegségben szenvedek. Két éve jöttem végre rá arra, hogy mi volt az igazság - motyogta erőtlenül, s ennél többet nem is kellett mondania.

- Benne van a szervezetedben - mondtam ki a nyelvem hegyén megfogalmazódott gondolatot. - Mennyire erős?

- Amennyire engedem neki - felelte szinte azonnal. - Azért kellett elvonulnom, hogy egyedül legyek, mert így kordában tudom tartani. Adrian próbált segíteni, de nem tudott mit tenni, én pedig könyörögtem neki, hogy senkinek se szóljon egy szót se. Még csak az kellene, hogy a nővérek elküldjenek a Tanács elé és elítéljenek közveszélyes kártevőként. Nem bántottam senkit soha, Riley. De ezzel az erővel kell együttélnem és ahhoz, hogy ne tudjon elhatalmasodni rajtam, bekebelezni, szétcincálni, irányítanom kell. Ezért vagyok idebent elzárva két napja.

Elkomorodtam. Egy újabb titok zúdult a nyakamba, valami olyasmi, amin azt hittem, már régen túl vagyunk. Minél több időt töltöttem el Bill társaságában, annál inkább éreztem azt, hogy valójában nem tudtam semmit sem erről a fiúról és hogy nagyobb enigma volt, mint amilyennek megismertem. A sötétség egész életében a sarkában volt, egy töredékét magában is hordozta, miközben a lénye másik fele ellene vetekedett. Ha létezett valódi erős ember, Bill Lancaster az volt, minden kétséget felülmúlva. Akkor is ha félt, ami nem volt csoda, belegondolva abba, hogy mennyi szörnyűséget kellett eltűrnie és megélnie. Mint előző alkalommal, most is csak ugyanaz járt a fejemben: a fiú ennél jobbat érdemelt.

Hiába tiltakozott, végül odasiettem hozzá a sarokba és leültem mellé a padlóra. A fiú néma csendben tűrte a jelenlétemet, de kezét még mindig szorosan a halántékán tartotta, úgy képzeltem el, hogy ez valami olyan módszer lehetett, mint az idegsokk terápia. Aztán nem sokkal később észrevettem valamit a másik oldalán heverni: egy lefordított képkeretet, ami után kíváncsian nyúltam oda, megfordítva azt. Arra számítottam, hogy a családja lesz a hátoldalon, de ez sokkal inkább egy két-három éve készült fotónak tűnt, amin két fiatal fiú szerepelt. Az egyikben rögtön ráismertem Billre, szőke loboncát képtelenség volt bárkiével összetéveszteni, a mellette álló srác viszont rejtély volt számomra.

- Az öcséd? - tettem fel a kérdést, mire Bill hirtelen zavarba jött és gyorsan kikapta a fotót a kezemből.

- Cs... csak egy barát! - bizonygatta, újra lefordítva a képet és maga mellé fektetve azt. Szívesen faggatóztam volna tovább a rejtélyes fiú kilétéről, de eszembe jutott valami, amivel több jót is cselekedhettem Bill helyzetéhez mérten. Felpattantam a földről majd a kezemet nyújtottam felé. - Mi az? - kérdezte, erősen pislogva.

- Nekem úgy tűnik, visszatért egy kicsit az élet a szemedbe. Melléd ültem és nem éreztem semmi furcsát, szóval eljött az idő kimozdulni egy kicsikét, nem gondolod? - mosolyogtam rá kedvesen, ám a fiú elhúzta a száját.

- Veszélyes lenne, még nem érzem, hogy elmúlt volna! - tiltakozott ismét, mire akaratán kívül is megragadtam a kezét és elkezdtem felfelé húzni.

- Elmúlt, bízz bennem, jót fog tenni egy kis séta!

Bill végül - kellettlenül bár, de - beleegyezett, s miután cipőt és kabátot húzott, elindultunk lefelé, egyenesen a főbejárathoz. A fiú végig csendben menetelt, nagyon erősen szorítva magához a karjait, minduntalan a földet bámulva. Ám ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis a következő sarkon a nővérekbe futottunk bele, akik ijedten kiáltották el magukat, így mi is hátrébb ugrottunk.

- Szent egek, de rám hoztátok a frászt! - kapott Amethyst a szívéhez. - Miért csatangoltok a folyosón?

- Billnek levegőre volt szüksége. Gyengélkedett - vetettem a szemére gondolkodás nélkül, mire érdekes módon hirtelen mindkettőjük arcvonása gyengédebbé vált és mosolyogva helyezték Bill vállára a kezüket.

- Oh, William, annyira örülünk, hogy jobban vagy!  - bizonygatta Dorothea. - Nem volt komoly a gond, ugye?

Bill megrázta a fejét, ám én még véletlenül sem akartam ennyiben hagyni a dolgot.

- De lehetett volna. Nem a ti feladatotok kezeskedni a jólétünkről és a biztonságunkról? - vontam őket kérdőre, de ismét csak azt a megbotránkoztató arckifejezést kaptam válaszképpen, amit néhány nappal korábban, Beverly eseténél is.

- Semmi baj, Riley - próbálta meg elterelni a figyelmemet Bill. - További szép napot! - mosolygott rá a nővérekre, majd már szinte rángatnia kellett ahhoz, hogy végre megmozduljak és ne dühös, gyanús tekintettel mérjem végig a nővéreket.

- Gyűlölöm őket! - sziszegtem a fogaim között, amint kiléptünk az épületből és a hátsó udvar felé vettük az irány.

- Elhiszem, de ha sokáig fogsz vádakozni bizonyítékok nélkül, még a végén eltávolítanak innen valahogy. Adrian is megmondta, hogy bármire képesek.

- Tudom, tudom! - bólogattam hevesen. - De ettől még nem fogok úgy tenni, mintha nem látnám, hogy hanyag és önző módon viselkednek.

A következő pillanatban hangzavar ütötte meg a fülünket és amikor végre a látóterünkbe került a pavilon, meglepetten vettük észre, hogy a többiek mind ott ültek. Felicity valamit nagyban magyarázott a többieknek, miközben Beverly és Adrian folyamatosan a szavába vágtak, Colby pedig tanulgatni próbált mellettük, de állandóan felkapta a pillantását.

- Mire fel ez a nagy vita? - huppantam le Beverly mellé amint odaértünk hozzájuk, magammal rántva a vacogó Billt is.

- Felicity szerint éppen október elsején üresedett meg egy poszt a Mágikus Nagytanácsban - magyarázta nekünk Adrian, de egyrészt fogalmam sem volt arról, hogy ebből a kijelentésből mire kellett volna következtetnem, másrészt pedig vissza kellett tartanom a nevetésemet, mert eszembe jutott a Jézus Háreme, amit Tom és Max találtak ki gúnynévként a társaság  számára.

- Na és? - vontam fel a szemöldököm.

- Na és? - botránkozott meg Felicity. - Mindenki tudja, hogy a Nagytanács tagjait egy egész életre választja ki a varázslótársadalom. Mindenki nagyon fiatalon kezdi és addig űzi a feladatát a tanácsban, ameddig meg nem öregszik vagy a rossz munka miatt ki nem rúgják - magyarázta.

- Felicity úgy gondolja, hogy mi azért vagyunk itt, hogy egyikünk megkapja ezt a posztot - nézett rám Beverly, szórakozott hanghordozással kísérve szavait.

- Én ebben erősen kételkedem. Egy szövetségként kerültünk ide, semmi értelme sem lenne minket egymás ellen ereszteni, plusz ott  van a vérszerződés is! - érvelt Colby.

- Ami amúgy még meg sem köttetett - tette hozzá Adrian.

- Pontosan. De különben is, ha meg is lenne, akkor is szét lehetne szakítani. Egy szövetség semmiféleképpen sem múl felül egy poziciót a Nagytanácsban, a leghatalmasabb boszorkányok és varázslók között. Egyszerűen nem ér annyit, sőt, tiszta felesleg. Szerintem szövetséggel együtt is simán egymás ellen versenyeztethetnek bennünket. És valljuk be magunknak: ki ne akarna inkább egy vezetői poziciót egy szövetség helyett? Mert én simán megszakítanám a szövetséget érte! - hadarta el Felicity egy szuszra.

- De hiszen az árulásnak minősülne! - kiáltott fel Beverly és nekem igazat kellett adnom. Utánanéztem a vérszerződéssel kötött szövetségeknek és a kapcsolódás egy egész életre szólt. Ezért is rettegtem attól, hogy nemsokára eljön az a nap, amikor nekem és Adriannek örökre összeköttetik a vérünk és ha valami történni fog vele vagy a csapat többi tagjával, életem végéig én is érezni fogom azt. Nem volt piskóta amire készültünk és nem voltam benne biztos, hogy szerettem is volna véghezvinni az egészet, mindazok után amik itt történtek velem.

- Árulás? Ugyan, kérlek, nem vagyunk már ovisok! A  nemes célok elérésének érdekében néha nagyobb mértékű áldozatokatt kell hozni. Különben meg a szövetség egyelőre csak teoretikusan létezik, nincs róla sehol egy papír, vérszerződés meg pláne. Azt meg hozzá szeretném tenni, hogy ha nem kényszerítenének, akkor rendes esetben még véletlenül sem áldoznék egy csepp vért sem az érdeketekben. Ez nem egy szövetség, úgy nem, hogy én teljesen, totálisan, minden tekintetben ki vagyok rekesztve. Szóval ne is raboljuk egymás idejét! - mondta Felicity mérgesen, majd negédes, gúnyos vigyorral felállt az asztaltól és a Manchard Abbey felé vette az irányt.

Volt valami abban, amit mondott, nem is kevés, de az ok, amiért a távozása után sejtelmesen néztünk össze Billel az sokkal inkább annak volt betudható, hogy Felicity szavai kételyt és gyanút ébresztettek bennünk: tényleg ennyire maximalista és törtető lenne ez a lány vagy valami más állt mindvégig a színfalak mögött?

- Felicity téved - köszörülte meg a torkát Adrian. - A szövetséget nem lehet megszakítani. Ha egyszer szerződés alatt állunk, az örök érvényű, még a tanácsban való szolgálatnál is hosszabb, megszakíthatatlan dolog. A szövetség egy teljes életre szól.

Nyeltem egyet miközben ezeket hallottam, mert ezzel igazolást nyertek az általam olvasottak. Így viszont aggódni kezdtem és egy furcsa gondolat nem hagyott nyugodni.

Mi van akkor, ha Felicity mindvégig összejátszott ellenünk?

-------

Borzongós szép akármilyen napszakot kívánok nektek!

Igen, még mindig nem kaptam össze magam rendesen, de sebaj, október végéig egy adott ponton csak összejön majd. :)) Mit gondolotok Bill kondiciójáról? Na és Felicity érdekes szavairól?