- Szégyellhetnéd magad, hogy ennyit várattál bennünket, halálra aggódtuk magunkat! - ordított bele Abby a kamerába, amikor szombat reggel végre fogadtam a videóhívását. Igaz, náluk Amerikában más volt az időpont, az éjszaka teljét élték odahaza, de ez nem gátolta meg Abbyt abban, hogy felhívjon és kérdőre vonjon az amúgy ténylegesen jogtalan eltűnésem miatt. Sem Abbyt, sem Haydent, sem Edwardot, sem pedig Maxet, akik mindannyian türelmetlenül vártak arra, hogy reagáljak végre az engem ért vádakra. De én nem tudtam nekik normális válasszal szolgálni, ahhoz túlságosan sok mindent kellett volna elárulnom.

- Nem is várattam senkit, anyával szinte minden nap beszéltem! - mentegetőztem, hiszen majdnem minden reggelem azzal telt, hogy tárcsáztam anyát és nagyit, beszámolva arról, hogy milyen az "iskola". Anya sokkal jobban aggódott értem mint azt vártam volna, számtalan kérdést tett fel az itteni életről, sokszor részletekbemenő magyarázatokat várva, én pedig igyekeztem a legjobb tudásom szerint megválaszolni mindet, már amennyire módomban állt ezt megtenni, mert néha nagyon nem tudtam mit mondhatnék. - És írtam is nektek, elég sűrűn!

- Az nem ugyanaz, kutyául hiányzol, mi is látni akartuk az arcodat meg hallani a hangod, nem lehetsz ennyire önző! - tette karba a kezeit Hayden bosszúsan, mire édesen mosolyodtam el. Jól esett a tudat, hogy ennyire hiányoltak.

- Oké, oké, bocsánatot kérek mindenkitől, igazatok van! - próbáltam meg kivédeni a támadásukat, s szerencsére éppen akkor jött ki Beverly is a mosdoból, aki kicsit elterelte a figyelmet arról, hogy milyen önző barát voltam.

- Uram Istenem, csak nem a Mistburry brigád? - csillantak fel a lány szemei a barátaim látványára. Hát igen, Beverlyvel elalvás előtt sokat beszélgettünk az otthonunkról, a családunkról, a barátokról. Már kívülről fújtam minden történetet amit Kyle, Emily és Phoebe társaságában töltött el, ő pedig már szinte úgy ismerte Abbyt, Haydent, Edwardot és Maxet mintha világraszóló cimborák lennének.

- Jézusom, ő lenne Beverly? - kiáltotta vissza izgatottan Abbey is a zseniális felfedezését, hiszen neki részletbemenően írtam le az összes szövetségi társamat és Beverlyt szinte minden ízben hozzá hasonlítottam, hihetetlenül egyforma volt a romantikus lelkük és az ártatlan naivitásuk is. Mintha elveszett testvérek lettek volna!

- Bújj ide, bemutatlak nekik! - invitáltam oda a lányt, mire ő vigyorogva sietett a kamera elé.

- Várj, várj, én szeretném kitalálni ki kicsoda! - huppant le mellém Beverly izgatottan. - Na jó, Abbyt nem nehéz, Istenem, élőben még gyönyörűbb vagy mint ahogyan Riley leírt téged, imádlak nagyon! - kiáltotta a lány, mire a legjobb barátnőm vidáman kuncogott fel.

- Én is téged, Bevy! - kiáltotta vissza, mintha évek óta ismernék egymást, majd elégedetten dőlt hátra a székében. Mondom: elveszett tesók!

- Hellóka, én is itt vagyok, ne ilyen nyilvánosan flörtöljetek már! - szólt bele a beszélgetésbe az én egyetlen, szöszi "bátyám", mire Beverly azonnal rámutatott.

- Te tuti Eds vagy, Riley tesója! - nevette el magát, mire Edward tágra nyílt szemekkel meredt rá.

- Mindenkinek azt mondod, hogy testvérek vagyunk? Awww, Riley, úgy meghatódtam! - tette a kezét a szívére teátrálisan, mire Bev felvont szemöldökkel fordult felém.

- Nem igazi testvéred?

- Nem vérszerinti, de még mostoha sem - nevettem fel, a tarkómat vakargatva kínomban. - Hosszú történet, de ugye azt már tudod, hogy Edward egy szellem volt, akit visszahoztunk az életbe. Hát igen, időközben rendesen a szívemhez nőtt és a családommal nem hivatalosan, de örökbe fogadtuk, szóval azóta ő a bátyám akit mindig is szerettem volna! - magyaráztam el, mire Beverly sűrű bólintással jelezte, hogy megértette a dolgot. 

- Huh, oké, látok ott hátul egy morci arcot, ő tuti a Maximus! - húzogatta játékosan a szemöldökét, mire Max kifakadt.

- Mi a szar Riley, miért mondod mindenkinek, hogy morcos vagyok, csak ilyen az arcom! - kiáltotta, mire mindannyiunkat elkapott a nevetés.

- Sajnálom, de ez a legfelismerhetőbb karakterjegyed - vontam vállat, mire a klánvezér bosszúsan ugyan, de végül elengedte a dolgot.

- Oh, hát igen, és végül, de nem utolsó sorban ki más ülhetne pont a kamera legláthatóbb helyén, mint Hayden Rogers, Riley szívszerelme. Annyit hallottam már rólad, olyan relationship goals az egész kapcsolatotok, jobb mint az Alkonyat! - áradozott Beverly, mire Hayden szégyenlősen köszörülte meg a torkát. Az ilyen apró, ám sokatmondó gesztusai mindig kissé megdobbantották a szívemet és annyire vágytam egy szoros ölelésre tőle, mint még soha.

- Hűha, hát... köszönjük, azt hiszem! - vakarta meg a tarkóját a fiú zavartan, mire Beverly felkiáltott.

- Olyan édik vagytok mind, mindenkit egytől egyig megölelgetnék! - bizonygatta, majd a karórájára pillantott és szinte felsikított ijedtében. - Jézusom, rohan az idő, én pedig megígértem Adriannek, hogy ma vele reggelizem. Nagyon puszilok mindenkit és remélem, hogy egyszer személyesen is találkozunk majd, sziasztoooook! - kezdett el a lány puszikat és integetéseket dobálni a barátaim felé, s mindannyian ugyanilyen lelkesen köszöntek el tőle. Ám amint Beverly elhagyta a szobát, a levegő hirtelen megváltozott, s a kamera másik oldalán síri csend és árgus, hitetlen szemek fogadtak. Nem kellett sok, hogy leessen, mi volt az oka a hangulatváltozásnak: Adrian neve akaratlanul is betáncolt a fülükbe és hidegzuhanyként zúdult rájuk. Remegve nyeltem egy igen nagyot, arcomról eltűnt a mosoly és legszívesebben elsüllyedtem volna a székemben. Éreztem, hogy mi következik, még akkor is, ha a legutolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy ejtik ezt a témát.

- Riley? - fonta karba a kezeit Max, indulatosan felvonva a szemöldökét, kizökkentve a kavargó, bűnös gondolataimból. Nehezemre esett tartani vele a szemkontaktust, olyan volt, mintha lézerszeme átvilágította volna azt a ponyvát, amit a hazugságom vagy inkább az elhallgatásom elé húztam.

- Mi az? - tettem a hülyét, de szinte biztos voltam benne, hogy Max azonnal rájött a turpisságra. És nem csupán ő. Haydenre rá sem bírtam nézni, pedig éreztem a felém küldött, intenzív pillantásait.

- Mondd, hogy az Adrian név puszta véletlen és Beverly nem arról a majdnem-gyilkos fickóról beszél aki tavaly élvezettel gyújtott volna fel bennünket és táncolt volna az égő hullánk körül! - kért számon Edward is, mire egy pillanatra lesütöttem a szemem. Szerettem volna valami frappánsat válaszolni, netán vicceset, esetleg kikerülni a kérdést, de amikor ismét felnéztem a kamerába és a képernyőn ott virított Hayden aggodalmas tekintete, képtelen voltam rávenni magam arra, hogy ezt tegyem velük. Oldalra döntöttem a fejem, majd mélyet sóhajtottam.

- Talán - vontam vállat kínosan vigyorogva, mire a kamera mögött ülő társaság egy emberként hördült fel. Tudtam jól, hogy ez csakis azt jelenthette, hogy meg fogom kapni azt az alapos fejmosást amit próbáltam elkerülni, netán még egy hatalmas vita is keveredhet belőle. Így vagy úgy, de nem úszhattam meg újabb vádak nélkül.

- Talán? Talán? - csattant fel azonnal Hayden és rettenetes volt hallani ezt. Ritka volt, hogy a barátom ilyen hagosan és erélyesen szólaljon fel, de úgy hittem, ezzel sikerült túllépnem a célon. - Riley, ez az az Adrian kibaszott Hawthorne akire mind gondolunk vagy pedig nem? - kért számon ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig nem tudtam ezt tovább csavarni, inkább azonnal bólintottam. - Mi az édes faszom, megáll az eszem! - csapott egyet a fiú az asztalra, majd állt is volna fel a székről, de Edward visszalökte.

- Hová mész? - kérdezte tőle.

- Jegyet veszek Írországba és átrendezem a képét annak az ámokfutó pancsernek! Mégis mit keres ott? Azt hittem már régen egy cellában rohad! - kelt ki magából teljesen, s szerintem ennyire durván kiakadni még sosem láttam őt korábban. A szívemet másodpercenként öntötte el a sűrű bűntudat. Ezt jól elcsesztem.

- Várj már egy picit, Rileynak biztosan van magyarázata erre - próbálta meg Haydent lenyugtatni Abby, majd felém fordult. - Ugye van, Riley?

- Higgyétek el, én is éppen annyira gyűlölöm és ki vagyok borulva amiatt, hogy itt van! - bizonygattam. - Amikor először megláttam, elkapott a hányinger és azt hittem, hogy rosszul látok. Azonnal írni akartam nektek, de nem akartam hogy aggódjatok és először meg akartam róla bizonyosodni, hogy ez ugyanaz az Adrian-e akit mi ismerünk vagy egy másik.

- De mi a fene, ki más lehetne, az elveszett, jófej ikertestvére? Mégis hány Adrian Hawthorne nevű varázsló létezhet? - kezdett el ismét vádakozni Hayden, én pedig próbáltam túlkiabálni őt.

- Nem így értettem, persze, hogy ez ugyanaz az Adrian, vagyis hát csak részben na! Törölték a memóriáját, nem emlékszik semmire amit a tavaly velünk művelt vagy aminek köze lenne a bosszúszomjas hadjáratához - érveltem, s még én is alig mertem elhinni, hogy konkrétan a védelmem alá vettem Adriant. - Próbálom kerülni, mert folyton arra emlékeztet, ami történt, utálok egy légtérben lenni vele, de ennek ellenére már így is túl sokszor kellett akaratom ellenére is szóba állnom vele. Nem tudja hogy ki vagyok és miért viselkedem ennyire ellenségesen vele. Megváltozott. 

- Ez még nem jelenti azt, hogy el kell felejteni neki mindent amit tett! - dühöngött Hayden, s biztos voltam benne, hogy hangját a folyosókon is hallani lehetett.

- És nem is felejtettem el! - futották el az én homlokomat is dühös ráncok, majd idegességemben átsétáltam az ágyamhoz és lehuppantam rá. - Nem bízom benne és nem szimpatizálok vele, felőlem pápának is állhatna, akkor sem tudnék másként tekinteni rá, mint ami a múltban volt. Én azt nem tudom elengedni. De nem tehetek semmit, nem távolíthatom el innen, mert velem ellentétben a Boszorkánynővérek szentül hisznek a tiszta lapokban és a második esélyekben. Próbáltam beszélni velük, de leszarnak teljesen! Szóval könyörgöm, itt és most zárjuk le ezt a vitát! - tettem pontot az ügy végére dühösen, s néhány pillanatig ismét csenddel töltöttük el a videóchatelést. Hayden próbálta visszanyerni a hidegvérét, Abbey a szája szélét rágcsálta idegességében, Edward csak fel-alá járkált a szobában, Max pedig karba tett kezekkel nézte a plafont.

- Egyezzünk meg valamiben - szólalt meg végre Hayden higgadtan és diplomatikusan. - Ezentúl minden nap beszélünk, Riles, amikor neked van időd, de beszélünk - szögezte le a fiú. - Nem azért, mert ellenőrizni szeretnélek. Bízom benned és tudom, hogy ugyanannyira gyűlölöd Adriant mint mi mindannyian. Csak abban akarok biztos lenni, hogy épségben vagy. Nem teheted meg velünk azt, hogy napokig eltűnsz és csak a családoddal beszélsz. Mi is a családod vagyunk, ha nem is az első, de a második. Most pedig ha megbocsájtasz, elmegyek sétálni, mert fel kell ezt dolgoznom - állt fel a székről, s még mielőtt bárki megállíthatta volna, sebesen kisurrant az ajtón.

- Utána megyek, még a végén tényleg a reptéren köt ki - sóhajtott fel Edward, majd rám nézett. - Puszillak, Riley, vigyázz azzal a seggfejjel! - üzente.

- Szia Eds! - köszöntem el, majd tekintetem Abbyre tévedt.

- Én is elköszönök - mosolyodott el halványan a legjobb barátnőm. - Itt éjjel három óra van, nekem pedig tízre be kell mennem dolgozni. Vigyázz magadra és hívj bennünket, okés? - préselte össze az ajkait aggódva.

- Hívni foglak, sajnálom, hogy csalódást okoztam. Szeretlek, Abby! - suttogtam, mire ő ismét lágyan elmosolyodott.

- Én is szeretlek, Riley. És nem okoztál csalódást, a helyedben talán én sem árultam volna el Eddienek Adriant, mert csak sebeket téptem volna fel bennem. Jó éjszakát!

- Jó éjt! - köszöntem el, s mivel már csak Max maradt a kamera előtt, eszembe jutott valami, amit amúgy is meg szerettem volna kérdezni tőle, s amit éppen feltehettem most, hogy a többiek nem voltak a közelben. Nem akartam, hogy emiatt is aggódni kezdjenek.

- Max! - szólítottam meg a férfit, még mielőtt lezárta volna a kamerát. - Egyedül vagy, ugye?

A klánvezér bólintott, majd leült az ágyra, s figyelemmel várta, hogy mit szeretnék mondani neki.

- A környéken van most Tom? Vagy találkozni fogtok a napokban? - tettem fel a kérdést félve, mire a férfi elhúzta a száját és megrázta a fejét.

- Nem. Jézus Háreme megtiltotta nekünk, hogy havi két találkozónál többet iktassunk be az életünkbe. Az e havit persze egyszerre használtuk fel, szóval novemberig már nem láthatom, de átok ez az egész korlátozás, komolyan mondom! - fújta ki a levegőt idegesen, én viszont zavartan húzogattam a szemöldököm.

- Jézus Háreme? - szinte már nevettem ezen a megnevezésen, ilyesmiről még sosem hallottam korábban. 

- A Természetfeletti Tanácsot hívjuk így vagy akármi a rendes nevük! - legyintett a klánvezér. - Tom ötlete volt, azt mondta hogy olyanok, mintha valami vallásos szekta lennének, szóval ezzel a frappáns gúnynévvel látta el őket. Tudod, azokról a nőcikről meg férfiakról van itt szó akik megszabják, hogy a természetfelettiek milyen és mekkora mértékben szólhatnak bele a halandók életébe, szóval lényegében mindannyiunkat szabotálnak a hülye emberek miatt. Bocsi, tisztelet a kivételnek! - nevetett fel a végén harsányan.

- És miért korlátoznak titeket? - érdeklődtem, mert ez számomra is új információ volt. Azt hiszem többet láttam Tomot az elmúlt fél évben Mistburry Hillben, mint azelőtt bármikor.

- Mert szerintük rossz hatással vagyok rá, mármint abból a szempontból nézve, hogy hátráltatom őt a munkájában - vigyorodott el ördögien. - Azok a bilifejűek nem bírják elviselni, hogy a Halál fülig szerelmes, azt mondják furcsa lesz, ha ilyen hosszú ideig egyetlen halottja sincs a Földnek, szóval érted - gesztikulált nevetve.

- Bilifejűek? - kezdtem el nagyokat hahotázni. - Előbb Jézus Háreme, most meg ez... nagyon pihent agyatok van, Max! - róttam fel neki, mire a klánvezér félig szórakozott, félig védekező monológba váltott át.

- De hát látnod kellene őket Riley! Mindegyikük úgy néz ki mintha Credence Barebone elveszett ikertestvére lenne! - vihogott az orra alatt, s én sem tudtam sokáig magamban tartani a belőlem feltörni készülő nevetést.

- Hát Maximus Mowry, varázslatosabbá tetted a reggelemet! - bizonygattam. - Olyan rég volt ilyen jó reggelem itt és ezt nagyon komolyan mondom.

- Szar ott, nem igaz? - kérdezte együttérzőn. - Valamiért éreztem, hogy az lesz. És ami azt illeti, anyukád sem túlságosan bizakodó, szerinte a Manchard Abbey egy nagyon vészes hely.

- Ezt így mondta neked? - húztam össze aggodalmasan a felsőmet magamon, mire Max aprót bólintott.

- Várj, hogy őt idézzem: "Annak is jobban örültem volna, ha Rileyt az Északi-sarkra küldik. A Manchard Abbey a lehető legrosszabb hely, ahová kerülhetett!"

Gyanúsan kezdtem el forgatni a fejemben anya szavait. Mégis miért mondhatta ezt Maxnek és engem miért nem állított meg, ha ennyire rossz helyként tudta be a Manchard Abbeyt? De ami még ennél is érdekesebb: amikor majdnem elájult a levelem megérkezésekor, akkor volt amögött más is, mint az, hogy rettenetesen féltett attól, hogy távol legyek otthonról? Mert ez megmagyarázta a napi szinten érkező, minimum ötszáz furcsa kérdését. Volt egy olyan érzésem, hogy anya nem volt velem teljesen őszinte, s úgy, ahogyan a kiválasztottságomkor is, most is rejtegetett előlem valamit.

- Lassan mennem kell, Riley, Haydennel átmegyünk M-Valleybe, állítólag van arra egy ifjú vámpír, aki durván mészárolja az erdő állatait, megpróbáljuk elkapni és bevonni őt a klánba!

- Ez nagyon bátor és jófej dolog tőletek! - mosolyodtam el szélesen. - Köszi, hogy beszéltünk Max és sok sikert! Mondd meg Haydennek, hogy este felhívom és hogy nagyon de nagyon szégyellem magam!

- Átadom! - felelte Max vidáman. - Mit üzenjek Tomnak, ha véletlenül találkozom vele? - kérdezett vissza. - Lehet megszegem a szabályokat és felhívom!

Én csak nyeltem egy hatalmasat, mielőtt válaszoltam volna.

- Kérdezd meg tőle, hogy ismer-e bármilyen nagyhatalmú varázslót a múltból - mondtam ki hangosan azt, amit próbáltam görcsösen elkerülni. Max persze aggódva tekintett rám, de valamilyen oknál fogva végül úgy döntött, hogy nem faggat inkább. Biztosan úgy gondolta, ebben a magánügyben szükségtelen neki vájkálnia.

- Meglesz! - bólintott. - Csók és puszi! - üzente vigyorogva, én pedig felkuncogtam.

- Kéz és lábtörést! - mosolyogtam én is vissza rá, majd amint a férfi letette a telefont, zaklatottan borultam hátra az ágyamban. Rettenetes bűntudat járt át amiatt, hogy már megint nem voltam őszinte Haydenhez. Már a legelején szólnom kellett volna neki, ahogyan megpillantottam Adriant az épület falai között. Úgy éreztem, állandóan szabotáltam a kapcsolatunkat, pedig a világon mindenkinél jobban szerettem Haydent. Nem folytathattam ezt így tovább, nem titkolózhattam örökké, úgy nem, hogy ő mindig őszinte volt hozzám. Én és Hayden egy csapat voltunk, egy duó, amit nem kellett volna ilyen dolgok miatt elszakítanom. Eldöntöttem, hogy este őszinte leszek vele és elmesélek neki mindent ami ezidáig itt történt velem.

Ezeknek a gobndolatoknak a fényében nyugodtan és kiegyensúlyozottan telt volna a napom hátralevő része, ám nem várt dolog árnyékolta be azt, Bill ugyanis egész nap nem jött be a tanórákra. Amikor rákérdeztem Adriannél - bármennyire is nem akartam, mégis csak ő volt a szobatársa - azt a választ kaptam, hogy Bill rosszul volt és jobbnak látta ha nem jön be aznap. Ez jócskán felkavart, mert attól féltem, hogy netán a szív tett vele valami olyasmit, amit nem szerettem volna, s így a délutánt hiába próbáltam meg Beverly és Colby társaságában eltölteni, egyszerűen képtelen voltam rájuk vagy pedig a tanulásra koncentrálni. De amikor elnézést kértem és eldöntöttem, hogy felkutatom Billt, újabb váratlan akadályba ütköztem: ezúttal Amethyst nővér kérte a segítségemet, valami papírok és könyvek szortírozásában. Nyugtalanított, hogy megint én lettem az "áldozatuk" és már másodjára állítottak meg a céljaim elérésében.

De az még inkább nyugtalanított, hogy talán Billt már hatalmába is kerítette a  szívből áradó, hatalmas, sötét erő.

------

Borzongós szép napot kívánok mindenkinek!

Ha minden jól megy, ma még két részt fel fogok tudni pakolni ide, de ha nem, holnapra már biztosan rendes időpontokban érkezik majd a történet. Még egyszer szeretnék elnézést kérni tőletek a rettenetes csúszás miatt, de nem várt események és a mentális egészségem megörzésének végett egy kicsit le kellett lassulnom és magamra koncentrálnom, hogy újult erővel és élvezettel tudjam nektek hozni a napi részeket. Köszönöm a türelmeteket, köszönöm hogy itt vagytok, köszönöm a csillagokat és a kommenteket és remélem nem élitek meg csalódásként a történetet, ha egyszer lesz majd időm, átjavítom mindhárom kötetet és rendesen, isteniesen kibővítem majd őket, hogy hosszabb és izgalmasabb legyen (lehet egyszer ki is adatom, ha a közhelyek helyett - haha - majd más megoldást tudok találni egyes történetvezetési szempontokra, de az még messze van :D)! Addig is a szokásos, rész végi kérdés: Mit szóltok Riley barátainak reakciójához, jogosnak tartjátok a felháborodásukat? Na és mit gondoltok, Billel mi történhetett?