Szentül hittem abban, hogy létezett valamiféle félreérthetetlen vonzalom a sütőtökös latte és az október elseje között. Már harmadik éve indítottam az októberemet úgy, hogy ezt az italt kortyolgattam, s a fejemben számtalan konspirációs teória született meg arról, hogy nem számít hogy milyen idős leszek majd és hogy a világ melyik pontján tartózkodom éppen, a sütőtökös latte-ivás már örökre össze fog kapcsolódni az októberem kezdetével. Miután közel tíz órát utaztam Columbustól Dublinig repülőgéppel, és elgémberedett, fáradt végtagokkal siettem át a vonatállomásra, hogy elérjem a Waterfordba tartó vonatot, szinte sorsszerűen botlottam bele egy Starbucksba az állomás melletti sarkon. Természetesen azonnal kaptam az alkalmon és rendeltem egyet a kedvenc italomból, egyrészt hogy meleget tartson ezen a csípős, szeles októberi reggelen, az emberekkel zsúfolásig telt hatos vágány peremén, másrészt pedig azért, hogy henceghessek vele Abbynek, hogy bizony az írek sem vetik meg a legkedvencebb italunkat, annak ellenére, hogy náluk létezik egy sokkal menőbb változat is, a whiskyvel kevert ír kávé, amit megígértem magamnak, hogy az ott tartózkodásom során legalább egyszer kipróbálok. Ugyan még nem sokat láttam Írországból, de azt hamar sikerült leszűrnöm, hogy az amerikaiakhoz képest valóságos tündérek, sokkal közvetlenebbek és türelmesebbek az embertársaikkal. Próbáltam minél kevesebb dolognak utánanézni az országgal kapcsolatosan, mivel azt szerettem volna, ha a legtöbb dolog meglepetésként ér, s úgy éreztem, ezt sikerült is teljesítenem, hiszen pozitív ingerekkel szembesültem, annak ellenére, hogy végigreszkettem a repülőutat és a pályaudvarig való eljutást is. De ahogyan ott álltam a peronon és tárcsázni kezdtem életem egyik legfontosabb emberének a telefonszámát, már úgy éreztem, mintha minden kétségem és félelmem egy csapásra megszűnt volna. Készen álltam elébe állni bárminek, ami Waterfordban várt rám.

- Sziaaa, naaaaa ki van Dublinban? - kiáltottam bele a telefonba, amint Hayden fogadta a hívást. Tudtam, hogy a barátom halálraizgulta magát az út miatt, hiszen még sosem utaztam korábban sehová egyedül, legalábbis nem Mistburry Hillen kívülre, ráadásul még életemben nem jártam egyetlen repülőtér közelében sem. Minden olyan újszerű volt számomra, olyan varázslatos, mintha nem a Manchard Abbeybe készültem volna, hanem egyenesen a Roxfortba, bár nem tudhattam, az én leendő lakhelyem lesz-e annyira fényűző mint Rowling fantasztikus varázslóiskolája. Csak reménykedni tudtam benne, hogy legalább az élmény hasonló lesz. - Persze, hogy jól vagyok, Hayden! - ismételtem el már körülbelül hatodjára ugyanazt a mondatot, miközben a vállammal egyensúlyoztam a telefonomat, hogy a táskámból előhalászhassam a vonatjegyemet. - Igen, anyáékkal már beszéltem leszállás után, most a vonatot várom, Abby is ott volt nálunk, sikítozott is jó sokat örömében, szóval ő is tudja már, hogy megérkeztem! - tanusítottam az aggódó fiúnak, majd amint az ujjaim közé csippentettem a vonatjegyet, újra a kezembe fogtam a telefont. - Persze, minden rendben lesz, ne aggódj miattam, szívós vagyok, ez már szent! - biztosítottam ismét. Miután legyőztem a világ leghatalmasabb sötét lényét és elkaptam egy gyilkosságot megkísérlő futóbolondot, úgy hittem, már nem érhet meglepetés. - Kicsoda? Max? - kuncogtam, amint Hayden kifejtette, hogy a klánvezér jobban izgult az épségem miatt, mint ő maga. Furcsa is volt, hogy Max olyan marcona módon búcsúzott el tőlem, mintha szándékosan visszafogta volna magát. Lehet, hogy én tévedtem, de úgy hittem máris hiányzott neki az ostoba fejem. - Innen is csókoltatom! - üzentem. 

A hangosbemondó hangja zökkentett ki a telefonbeszélgetésből, ami bejelentette a Waterfordba tartó vonat begördülését a vágányra. Éreztem, ahogyan újra elkaptak a remegő hullámok, izgatottsággal és vegyes érzésekkel ellepve a testem minden egyes apró szegletét, majd amint a vonat lefékezett, nyikorgó kerekeivel és felkavaródó porzáporral jelezve, hogy fel lehet szállni, belesóhajtottam a telefonba.

- Mennem kell, Hayden, megérkezett a vonat! - hangom halkabb lett és kissé reszketeg, de szerencsére a barátom ebből nem érzékelt semmit sem. - Igen, majd hívlak még! Puszi, szeretlek! - kuncogtam egy utolsót, majd amint Hayden kinyomta, kifújtam az orromon a bent tartott, frusztrált levegőt. 

Megragadtam a bőröndöm vasmarkolatát, majd megvártam, ameddig az emberek zöme felszáll. Amint én is az ajtóhoz kerültem és a bőröndömet vesződtem felkínlódni a szerelvényre, egy erős, határozott kéz kapott a markolat után és segített nekem feltenni a bőröndöt a szerelvényre. Hálásan fordultam hátra, hogy megköszönjem a segítséget, s a világ legszélesebb és legcsillogóbb mosolyába ütköztem bele ezáltal. Egy fiatal, rendesen kigyúrt srác állt mögöttem, talán néhány évvel lehetett idősebb nálam. Vans felsőjének logója szinte kiütötte a szememet, s nem bírtam nem észrevenni a hátáról félig lelógó sporttáskáját, amin a UMPL felirat szerepelt.

- Köszönöm szépen! 

- Ugyan! - legyintett a srác, majd intett a kezével, hogy ideje nekem is felszállnom. Igyekeztem nem útban lenni, így szedni kezdtem a lábam, ám arra nem számítottam, hogy a srác utánam jön majd és beszélgetésbe elegyedik velem. - Nem vagy idevalósi, ugye? 

Először nem tudtam, hogy válaszoljak-e a hirtelen jött kérdésre. Hayden többször is kiemelte már hogy túl gyorsan és túl könnyen bízom meg az emberekben. Ám végül úgy ítéltem meg, hogy ezzel a kérdéssel nem árthat nekem sokat és megválaszolhatom.

- Valóban nem! - feleltem, miközben elindultam, hogy egy üres fülkét keressek. - Mi árult el? Az akcentusom?

- Bingó! - felelte a srác, s bár nem fordultam hátra, a hangján éreztem, hogy elmosolyodott.

- De te sem vagy éppen ír! - érveltem, hogy ne rekesszem be egyből a beszélgetést. - Brit?

- Újra bingó! - most már nevetett, s dübörgő, mély hangja az egész vonatkupét elárasztotta. - Nem vagyok ír, de jártam már az országban korábban.

- Igazán? - fordultam hátra félszegen, miközben átengedtem magam mellett egy négygyermekes családot, akik miatt a falhoz kellett szorítanom magam. - Merre?

- Hmm, lássuk csak! - tűnődött el egy pillanatra, majd az állát kezdte el masszírozni. Közben újra nekiindultunk, s valahol a szerelvény felénél találtunk végre egy üres fülkét. Ugyan nem terveztem azt, hogy majd egy helyre ülök ezzel a sráccal, mégsem szóltam semmit, amikor beült a velem szembeni székek egyikére, közben befejezve a mondatát. - Dublin, Greystones, Galway... - sorolta, s kissé elszégyelltem magam, hogy én bizony nem tudnék neki beszámolni ilyen jellegű utazásokról, kivéve a két évvel azelőtti kiruccanásomat a múltba. De ezért valószínűleg bárki hülyének nézett volna, talán még én is magamat, ha egy tudatlan külsősként hallottam volna valakit ilyesmiről beszélni.

- Jó sok hely! - bólintottam félszegen. - Ha nem túl tolakodó, most merre tartasz?

A srác felkínlódta a bőröndjét a poggyásztartók egyikére, majd jajongva ült vissza a kiválasztott helyére. Közvetlennek és lazának tűnt végig, mintha régi jó ismerősök lennénk, s akármennyire is próbáltam a bizalmamat eltávolítani tőle, már így, három perc után sikerült elnyernie a szimpátiámat.

- Waterfordba. Ott még nem voltam, de most hív a kötelesség! - bizonygatta rejtélyesen és büszkén. Rendes esetben valószínűleg egy ártatlan poénként fogtam volna fel a mondandóját és nevettem volna egyet, de a kijelentése egyszerűen olyannyira passzolt ahhoz, amiért nekem is Waterfordba kellett mennem, hogy az arcomról szinte másodpercek alatt tűnt el minden érzelem, s helyét egy komor és kérdő kifejezés váltotta fel.

- Te is...? - kezdtem volna bele, de túlságosan abszurd lett volna megkérdezni tőle, hogy a Boszorkánynővérek hívták-e meg a Hatok Szövetségébe, így inkább elkezdtem átfogalmazni a kérdést magamban, hogy ne áruljak el túl sokat, de mégis lehessen valamelyest érteni a célzást. Ám a srác megelőzött, akinek a mondatom hatására a teljes teste megfeszült, csokoládészínű arcán pedig összeráncolódtak az izmok. Érezhető és már-már tapintható volt a feszültség a fülkében, mintha a levegő is egy csapásra hűvőssé vált volna közöttünk. Nem azt mondom, hogy ettől kissé megijedtem, de a pár másodperccel korábban érzett nyugodtságom igencsak megcsappanni látszott.

- Manchard Abbey? - tette fel végül ő a kérdést óvatosan, amire a válaszom csak egy csigalassú bólintás volt, pedig már akkor egyértelművé vált, hogy ő sem volt egy átlagos halandó és nem volt mitől tartanom. Néhány örjítő pillanatig még bámultuk egymást, egészen addig, amedig a srácból váratlanul elő nem bukott a nevetés, ami ragályos módon rám is átterjedt és már én is vele együtt vihogtam azon, hogy éppen ilyen váratlanul és szerencsésen sodort minket össze az élet, pedig mennyi volt az esélye ekkora tömegben, ennyi ember között?

- Colby vagyok amúgy! - mutatkozott be a srác, amint a nevetés kicsit alábhagyott, bár a szórakozott, pirospozsgás arc még mindkettőnkön rendesen meglátszott, ráadásul a fesztelen röhögésünk elriasztotta a mellénk beszállni vágyó utasokat. - Colby O'Connor!

- Riley! - fogtam vele kezet illedelmesen. - Riley Addington!

Nem számítottam arra, hogy a hírnevem a tengerentúlra is eljut majd, de amikor láttam Colbyn, hogy kissé meghökken a nevem hallatára, rögtön megértettem, hogy bizony itt sem úszhatom majd meg azt, hogy felismerjenek. Csak azt nem tudtam, hogy mégis hogyan juthatott el a hír világszerte mindenkihez, mert hogy én nem kürtöltem szét és nem kérkedtem vele az egészen biztos! Kezdtem arra gyanakodni, hogy Tom kotyogta el ileyn széles körben, bár ha őszinte szerettem volna lenni magamhoz, valahol tudtam, hogy ez nem az ő személyiségére vallott, még akkor sem, ha a Maxszel való kapcsolata miatt kissé az ő szíve is lágyabb lett.

- A varázsvilág hőse! - mosolyodott el Colby, majd hátradőlt az ülésben. - Legenda vagy!

- Jaj ne mondj ilyet, közel sem! - hessegettem el a kezemmel a mondatát, mert még mindig feszengtem, ha valaki felhozta az azóta is traumaként bennem munkálkodó küzdelmemet az Árnnyal. - Mindig olyan kínos, amikor bárki megemlíti ezt. Egyáltalán nem volt egyszerű "megmenteni a világot"! - fejtettem ki a mondat utolsó felét macskakörmökkel mutatgatva, mire Colby karba tette a kezeit.

- Éppen ezért kellene büszkének lenned rá! Amit véghezvittél az nem volt egyszerű, el sem tudom képzelni mekkora teher és félelem nyomhatta a válladat. Ha a helyedbe lettem volna, helyben lefosom a bokám, amint rájövök, hogy kiválasztott vagyok! - horkant fel kacarászva, amivel sikerült egy mosolyt varázsolnia az arcomra.

- Köszönöm, tényleg nem volt egy leányálom! - vallottam be a tarkómat vakarászva. - Hová valósi vagy? - váltottam témát, mert ha már én is és Colby is ugyanarra a helyre készültünk menni, úgy ítéltem meg, hogy bizalmasabb is lehetek vele, s ebből kifolyólag bizalmasabb témákról is beszélgethetünk. No meg szerettem volna elterelni a beszélgetést rólam.

- Vérbeli londoni - felelte lazán, majd vigyorogva megforgatta a szemeit. - Tudom, tiszta közhely!

Én csak a fejemet ráztam, mert igaz, hogy a brit főváros népszerű és túlértékelt helynek számított sokak szemében, én mégis élénken érdeklődtem iránta - meg a világ minden más helye iránt is, ami azt illet.

- Na és te?

- Mistburry Hill - feleltem. - Egy kisváros Ohio államban. Te a nagyvárosi klisé vagy, én pedig a kisvárosi klisé! - tettem hozzá, s Colbyt még ezzel is nevetésre tudtam késztetni. - Anyukám szinte kiakadt, amikor megérkezett a levelem. Holdsápadt lett, abba kellett hagynia a főzést és le kellett ülnie néhány percre, olyan szinten sokkot kapott. Még sosem jártam sehol a városon kívül, szóval anyának elég nagy falat volt lenyelni azt, hogy nemhogy az államban, de még az országban sem leszek jelen!

Colby illedelmesen bólintott, de látni lehetett rajta, hogy kissé elszomorodott. Ettől én is aggódni kezdtem, hogy talán valami rosszat mondhattam, de szinte rögtön meg is tudtam, hogy nem én voltam a hibás miatta.

- Jó az ha az embernek támogató szülei vannak! - hajtotta le a fejét, kezeit összekulcsolva a térdén. - Az enyémek felém sem kacsintanak már lassan tíz éve.

- Sajnálom - suttogtam, de ő halvány mosollyal rázta meg a fejét.

- Rá se ránts, ez a személyes tragédiám! - legyintett kuncogva, mire én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt.

Az út nem volt hosszú Waterfordig, alig néhány óra, de jó volt azt egy másik személy társaságában eltölteni. Colbyval nem tértünk vissza többé a család témájához, de nagyon sok szó esett a karrierünkről, noha nem mintha nekem lett volna mit mesélnem a Starbucksos állásomról, viszont az Árny leküzdéséről és Adrian Hawthorne gyilkossági kísérletéről annál inkább. Az utóbbi még mindig egy elég merész és fájó pontja volt az életemnek, hiszen Adrian tette teljesen rányomta a bélyegét az unokatestvérem, Alexa mentális egészségére. A lány önszántából vonult el egy izlandi kolostorba azért, hogy egyrészt távol legyen tőlünk és biztonságban érezhessük magunkat a jelenléte nélkül, hiszen a bűntudata mardosta belülről, másrészt meg azért, hogy újra tisztára moshassa magát szellemileg és új életet kezdhessen. Bár a bizalmam iránta megtört és már nem bírtam volna a szemébe nézni azok után, hogy elárult engem, azért mélységesen szántam is őt. Egy éve veszítette el a szüleit, így nem is csoda, hogy Adrian csalóka karjaiba próbált menekülni egy kis szeretetért, s naiv módon észre sem vette, hogy rossz helyen kopogtatott mindvégig. Hogy Adriannel mit tett a varázstanács az továbbra is rejtély volt számomra, bár őszintén szólva teljesen hidegen hagyott annak a szociopata, kegyetlen embernek a tartózkodási helye és a hogyléte, örültem, hogy távol tudhatom őt magamtól, Edwardtól és mindenkitől, aki fontos volt számomra és akire fenyegetést jelentett. Persze Colby teljesen kiakadt ezeken a dolgokon, ugyanakkor mindeközben el is volt ragadtatva attól, hogy mennyi mindenen mentem keresztül és hogy milyen sok lényt ismertem, beleértve magát a Halált és az Életet is. Róla is megtudtam egyet s mást, többek között azt, hogy tizenhat éves kora óta élt már egyedül London külvárosában, és hogy az UMPL-re járt (University of Medicine and Pharmacy London), ami egy Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem volt valahol London szívében. Colby már harmadéves volt, gyógyszerésznek készült, a vonat ablakából is meg tudta mondani, hogy a réteken, amelyek mellett elsuhantunk milyen gyógynövényeket lehetett találni. Elmondta, hogy egyszerre több helyen is dolgozni szokott azért, hogy ki tudja fizetni a tanulmányait, amivel azt a hatást váltotta ki belőlem, hogy mélységesen elszégyelljem magam amiatt, hogy tavaly lemondtam az egyetem gondolatáról. Ha ez nem lett volna elég, a fiú rengeteget kirándult is, állítása szerint a gyógynövényeket, bogyókat, gyökereket és egyéb jótékony hatású füveket soha nem a boltból, hanem túrázások során szerezte be. Egy szó mint száz: Colby O'Connor egy rendkívül szórakoztató, barátságos és kellemes társaság volt, ami megnyugvással töltött el, mert tudtam, ha a többiek nem lesznek kooperatívak, legalább lesz egy olyan ember velem a Manchard Abbeyben, akire számíthatok.

A vonat végül dél körül robogott be a waterfordi állomásra. Colby ezen a ponton meg sem kérdezte, egyszerűen csak átvette tőlem a bőröndömet és a sporttáskájával együtt cipelte maga után, minden ellenkezésem ellenére. Kicsit Edwardot juttatta eszembe ezzel az úriemberes viselkedéssel, s rögtön el is fogott a honvágy és a hiányérzet, hiszen az utóbbi egy évben Edward már hivatalosan is családtaggá avanzsálódott nálunk, tekintve, hogy felhagyott az Abbyék melletti elátkozott ház átépítésével, s inkább beköltözött hozzánk, ezzel szinte hivatalosan is a bátyámmá avatva magát. Alig vártam, hogy újra halhassam majd a hangját, de előbb meg kellett tennem azt, amiért ide hívtak, bármit is foglalt magába ez. 

Amikor kiértünk a pályaudvarról, a parkolóban már ott állt egy taxi, amely hamisíthatatlanul ránk várt, hiszen a sofőr kezében ott volt egy tábla, Manchard Abbey felirattal. Colbyval cinkos mosollyal összenéztünk, majd megindultunk a jármű felé. Azt hiszem még soha nem kerített hatalmába ekkora szintű izgatottság és félelem, mint akkor. Már csak egy lépés választott el attól, hogy megismerjem a Boszorkánynővéreket, illetve azt a négy társamat, akivel a Hatok Szövetségét készültünk megpecsételni.

------------

Halihóóóó!

Szánt szándékkal szerettem volna este posztolni, hogy jobban átjöjjön a korai halloween-i hangulat, bár szó ami szó, ez a rész cseppet sem volt félelmetes, kivéve persze ha figyelembe nem vesszük Riley félelmeit és izgatottságát Írországgal és a Boszorkánynővérek Társaságával kapcsolatosan. Mit gondoltok, mileyn lesz majd a Manchard Abbey? Na és mi célja lehet a Hatok Szövetségének? No meg persze a legfontosabb kérdés: Mi a véleményetek az olvasottak alapján eddig Colbyról?

Borzongós szép estét nektek!