Jungkook még mindig nem szívesen hagyja magára, most is rossz előérzete van, úgyis hogy Taehyung biztosította róla, nem lesz semmi baj. Mély levegőt vesz mielőtt kiszáll az autóból, szeretne csak arra koncentrálni, hogy apjával minél előbb megbeszélje a hely megvásárlását, tudja, hogy addig nincs baj, amíg nem érzi a másik félelmét, bár addig nem szeretne eljutni, így is jobban vissza kéne fognia magát, mert a végén még állásától is megfosztják és akkor ennyit sem tud a másik mellett maradni. Mosolyt erőltet magára, amint belép a házukba, anyja egyből egy gyors öleléssel köszönti fiát, már tudja, hogy kapni fog azért, mert később jött a tervezettnél, de neki megérte, meg kellett győződnie arról, rendben lesz minden. Igaz, ezt még most sem hiszi el, egyszerűen csak tudja; valami baj lesz. Reméli csak annyi, hogy apja nehezebben adja meg magát, azt jobban tudná kezelni, mint az, hogy az omegának bármi baja essen. Útja egyből a régi szobájába vezet, a sok emlék közé, amit szívesen nézegetne tovább, ha nem aggódna ennyire, előveszi telefonját, hogy írjon Taehyungnak, ha kell ő percenként fog megbizonyosodni arról, nincs semmi baj. 

Az omega mosolyogva néz a telefonjára, szerinte Jungkook túlreagálja a dolgokat, ennyire nem veszélyes ember a férje, ráadásul biztos a múltkori eset is az ő hibája volt. Eddig, amíg meghúzta magát, nem viselkedett így vele, csak annyi a dolga, hogy megtanulja újra tartania a száját, olyan nehéz nem lesz, ha már egyszer sikerült neki. Az ágyára dobja telefonját, minél előbb túl akar esni azon az igen kellemetlen beszélgetésen férjével, már nem is tudja milyen módszerrel kéne a tudtára adni, hogy nem szeretne egy újabb gyereket teljesen egyedül felnevelni. Nagy sóhajjal kopog a szobája ajtaján, reménykedik abban, hogy nem is akarja látni Jinhwan azok után, hogy egész nap kerülte őt, de sajnos behívja magához. Szorosan az ajtó mellett marad, nem is csukja be teljesen, még nyugodtságot is erőltet magára, a végén még Jungkook miatta nem élvezheti ki idejét a szüleivel. Lassan sétál férje mellé, mikor int felé egyet, nem szívesen ül le mellé, viszont felidegesíteni sem szeretné.

-Tudod mit akarok mondani. - szólal meg a másik, mire Taehyung kissé összerezzen. - Ne félj már folyamatosan tőlem, úgy csinálsz, mintha vernélek. Bocs a múltkorit, de nem szeretem, ha ilyen vagy. Taehyung, nem szeretném, hogy a fiad vegye át a céget, mivel ő egy omega, nem tudná vezetni.

-Ő a te fiad is, ugye tudod? - kérdezi halkan. - Nem szeretnék gyereket, egyedül kell felnevelnem, ha alfa, ha nem, ha fiú, ha nem... Én nem tudnám egyedül újra ezt megcsinálni, segítség nélkül, Daenek is szüksége van rám, nem akarom elhanyagolni, elég az, ha te figyelmen kívül hagyod őt.

-Kezdesz egyre jobban felbaszni már megint. 

Taehyung felkel férje mellől, az enyhe kifejezés lenne, hogy nem érzi magát biztonságban mellette, sőt most is mindent meg szeretne azért tenni, hogy a szoba két végében legyenek. Az íróasztal másik felére sétál, közelebb az ajtóhoz, főleg saját biztonsága érdekében. Egyre inkább úgy érzi, hogy elege van ebből az életéből, menekülni szeretne belőle és most érzi úgy, hogy tudna is. Akár Jungkookkal vagy nélküle, de férje mellett semmiképp nem akar maradni. 

-Nem érdekel, te mit akarsz, nem kell a beleegyezésed. 

-Jézusom, én nem beszélek veled addig, amíg részeg vagy. - horkant fel Taehyung. - Ez egy olyan dolog, amihez határozottan kell a beleegyezésem.

-Nem vagyok részeg, csak kicsit ittam. - kel fel a helyéről. - Melletted máshogy nem lehet, a saját férjednek ellent mondasz, de ha másról van szó egyből szét tudod tenni a lábad, mi? Mióta lettél te ekkora kurva? Legalább kérsz pénzt? 

-Fejezd már be! - lép egyet hátra. - Hagyd békén Jungkookot és azt, hogy mindent kitalálsz, kettőnk közül te mész el máshoz több napra is és hazudod azt, egy üzleti út. Talán kidobtak, hogy itt iszol bent, mint valami szerencsétlenség. Ne beszélj így velem, mert nem egy kibaszott tárgy vagyok, akit kedved szerint használsz, nem azért vagyok, hogy sorba szüljem neked a gyerekeket, addig, amíg te akarod. - hadarja egyre idegesebben. - Ezt nem döntheted el helyettem, főleg úgy nem, hogy egy kicsit sem vagy hajlandó segíteni, a saját gyereked is megveted. Most már tényleg elegem van.

Tudja, hogy ezzel talán mindent elrontott, sőt biztos ebben, látja a másik tekintetében, hogy azt a bizonyos határt átlépte pont ebben a pillanatban, hazudna, ha azt mondaná; nem érdekli őt, de nem tudta csak csendben végig hallgatni azokat, amiket a férje vág a fejéhez. A másik hirtelen szeli át a kettejük közti távolságot, Taehyung igazán szeretne elmenekülni előle, de az, hogy ismételten állára fog férje, kissé megakadályozza mutatványában. Könnyeit visszanyeli, nem akarja még csak magának sem bevallani, hogy fél, sőt retteg attól, ami most fog rá várni. Egészen addig a pillanatig tud valamennyire megnyugodni, amíg férje elengedi az állát, hogy az ajtót kinyitva fog csuklójára. Az omega szinte biztos benne, hogy hova és milyen okból cipelik ilyen erőszakosan, szívesen megállna, bár erő hiányában ezt nem igen tudja megtenni. Még csak meg sem mer szólalni jelenleg, hátha csak súlyosabb lesz az, amit kapni fog. Szemeit összeszorítja az egyre erősebb szorítás miatt, már a könnyeit sem olyan egyszerű visszatartania, főleg a félelem miatt. Amint férje az ajkaira mar, próbálja ellökni, de a derekánál fogva húzza erősen magához, hogy ne tudjon megmozdulni sem.

-Engedj el. - suttogja kissé félve.

-Nem. - löki le az ágyra erősen. - Befejezted azt, hogy folyamatosan ellenem vagy, nem érdekel mennyit sírsz. - veszi le az ingjét. - Már mondtam, azt csinálod, amit mondok.

Könnyit is abban a pillanatban engedi szabadjára, amint férje újra a csuklójára fog és erősen lent tartja. Minél jobban próbál menekülni ebből a helyzetből, annál jobban nyomják csuklóját az ágyra, szinte egész testével az omegára nehezedik. Már vissza sem bírja fogni a félelmét a könnyeivel együtt, a borzongás is végig fut rajta, amikor megérzi oldalán a másik érintését. Fejét is elfordítja, hogy ne tudjon még egy csók érkezni az ajkaira.

-Kérlek, engedj el. - szipogja. - Ez fáj. - próbálja újra kiszabadíteni csuklóját. -  Többet nem beszélek veled így, csak engedj el, megijesztesz.

-Fogd be. - engedi el a másik csuklóját. - Nem érdekelsz, már mondtam.

Újra megpróbálkozik a szabadulással, amikor pólójától szabadítják meg, férje csuklójára fog, szinte szemeivel kérleli, hogy hagyja békén, engedje el, még abba is bele menne, hogy ezentúl egyszer sem fogja látni őt. Egy fájdalmas hang szökik ki ajkai közt, mikor visszalöki a párnák közé, lábait is fel akarja húzni, hátha így minél messzebb tudja magát a másik alfától. Igazán szeretné elhinni, hogy Jungkook jelenleg átérzi minden félelmét és minél előbb megállítja ezt az egészet, amit férje talált ki, de ez a hit egyre hagy alább, ahogy minden próbálkozása kudarcba fullad. Egyre jobban tör elő belőle a sírás, ahogy többször érzi a másik érintését mellkasán és az ágyékát is neki nyomódni. Vállaira teszi kezeit, hogy eltolja magától, még csak nem is érzi Jungkookot, csak saját félelme uralja érzelmeit, főleg, amikor férje fölé tornyosul, combjai közé is erősen férkőzik. Minden erejével el akar húzódni a másiktól, mikor a válla felé kezd hajolni, még csak vissza sem tudja fogni a fájdalmas nyögését, amikor megérzi férje fogait a bőrébe nyomódni.

-Ha nem maradsz el, a következő harapással meg is foglak jelölni. - suttogja idegesen. - Akkor tényleg lesz okod arra, hogy sírj.

Tehetetlenül hagyja, hogy határozottan fordítsák hasára, szemeit lehunyja, amint utolsó ruhadarabjától is megfosztják, most már határozottan tudja, hiába reménykedik abban, Jungkook majd hamarosan itt lesz, egyszerűen képtelen érezni a másikat, sokkal inkább csak saját rettegésére tud koncentrálni. Erősen markolássza a takarót, amint megéri férjét magában, még csak meg sem mer mozdulni, tart attól, hogy Jinhwan betartja ígéretét, így csak tehetetlenül várja ennek az egésznek a végét. Olyan érzés kerítí hatalmába, mintha fuldokolna, de senki nem tudja megmenteni.