Chester és én csendben ülünk a szobájában és tanulunk.

Legalábbis ez volt a terv, de úgy tűnik, egyikőnknek sem sikerül odakoncentrálnia. Ő a termetes fehér íróasztalánál ül, bőrszékének karfáján könyökül, és a falat bámulja, míg én a kanapé melletti puha szőnyegen ülök. Előttem a nyitott feladatgyűjtemény, kezemben a tollam, de képtelen vagyok fókuszálni.

Nem értem. Nem akar közösen tanulni, de mégis azt akarja, hogy itt legyek. Az egyik alkalmazott behozza a forrócsokoládés füles poharakat és egyiket elém, míg másikat Chester elé teszi. Ínycsiklandó illata van, holott nem rajongók a túl édes dolgokért. Mindkét adagon hatalmas hab díszeleg, amire fahéjat szórtak. Tétovázom, és nem merek beleinni.

Chester Cutland azért hívott át, hogy külön tanuljunk, miközben habos kakaót szürcsölünk?

Óvatosan rápillantok és figyelem, ahogyan hosszú szárú kanalával magába lapátolja a habot. Chester bezzeg imádja az édességeket.

Azon kapom magam, hogy a szám sarka felfelé kunkorodik, így sietve rendezem az arcvonásaimat. Mégis mit találtam ilyen mulatságosnak? Hogy habos lett a szája széle? Vagy hogy ilyen gyermeki megelégedéssel tudja teletömni magát tejszínhabbal?

Kényszerítem magam, hogy a feladatgyűjteményre figyeljek, és megpróbálok elmerülni a feladatsor rejtelmeiben, hiszen ilyen kérdésekkel fogok összetalálkozni a félévi vizsgánál. Már épp sikerül elmélyednem benne, amikor hirtelen Chester arca kúszik a látóterembe. Az asztal túlsó felére ült, törökülésbe húzva lábait.

– Gondolkoztam – kezdi, miközben egyhelyben mocorog. Már-már izgatottnak látszik. – A hétvégén megint elmehetnénk valahova együtt.

– Együtt? – visszhangzom.

– Aha, Feli, te meg én – bólint.

– Mi okunk lenne rá? – bukik ki belőlem a teljesen jogos kérdés.

– Én jól szórakoztam legutóbb. Te talán nem? – kéri számon, mire biztosítom róla, hogy de. Nem mintha mernék mást mondani. Nem mintha kellene mást mondanom... – Menjünk el korcsolyázni!

– Mi még sosem voltunk korcsolyázni – rázom meg a fejemet.

– Akkor pont itt az ideje. Nem egy nagy tudomány. Bérelhetek egy tanárt, de akár én is megtaníthatlak titeket – lendül bele. – Mehetnénk a kivilágított pályára, utána vacsorázhatnánk valahol. Vagy síelni is elmehetnénk a hegyekbe!

Jó ég! Hogy kellene leállítanom? Lelki szemeim előtt máris számlák, a fényűzés és a megfizethetetlen dolgok sokasága jelenik meg.

Megmerevedek, aztán eszembe jut, miért csinálja. Chester magányos. Nem igazán vannak igaz barátai, a jelek szerint a szülei sincsenek mellette sosem. Ugyan körbeveszi egy csomó ember, az alkalmazottak, a talpnyalók, de voltaképpen nincsen senkije. Senki, akivel vidámparkba vagy korizni mehetne. Senki, akivel megoszthatná az érzelmeit, a fájdalmait vagy az örömét.

– Biztosan van erre időd a hétvégén? A jövő héten vannak a záróvizsgák – emlékeztetem csendesen, mert így könnyebb nemet mondani.

– Igaz – szontyolodik el, és annyira aranyos arcot vág, hogy megsajnálom. Már azzal se tudok mit kezdeni, hogy aranyosnak tartom, nemhogy a sajnálattal, amit iránta érzek.

– Mit szólnál a jövő hétvégéhez? – A szám önkéntelenül mozog. – Elmehetnénk korcsolyázni, ha komolyan szeretnéd.

– Én ráérek! – virul ki azonnal, majd felpattan és felkapja a könyvét az asztaláról, hogy aztán visszaüljön mellém.

– Tanuljunk együtt! – mondja.

– Eddig is ezt csináltuk – pislogok értetlenül.

– Kérdezzük ki egymást felváltva. Az évszámokat könnyebb így megjegyezni – veti fel, majd elhelyezkedik velem szemben, törökülésben. Fehér kardigánja a szőnyegig leér, és valahogy olyan tisztának és gyermekinek látszik. Megint az az érzésem, hogy fogalmam sincs, kivel állok szemben.

– Rendben.

Chester jó történelemből, ahogyan a művészeten kívül minden másból is. És kezdi ezt az ez hiányosságát is pótolni. De nem hagyom magam lepipálni. Benne is feléled a versenyszellem, és azon kapjuk magunkat, hogy számoljuk, ki hányat talál el. Az egész töri anyagot felmondjuk, és ha valamit nem tudunk, könnyebb megjegyezni így, hogy a másikunk elmagyarázza.

Töri után Chester megkérdezi tőlem, melyik záróvizsgára való felkészüléssel állok a legrosszabbul. Nem ő választ, hanem érdeklődik felőlem. Bevallom neki, hogy a zene vizsga kapcsán vannak félelmeim, mert nem volt időm gyakorolni. Persze, ez nem teljesen igaz. Nem csak időm nem volt, hanem lehetőségem se.

Chester nem habozik, felhúz a földről és átvezet egy szomszédos, hangszigetelt helyiségbe, melynek közepén egy hatalmas fehér zongora áll. Helyet foglalunk rajta egymás mellett, és mondja, hogy játsszak valamit. Megpróbálom előadni neki a vizsgadarabomat, de újra és újra elütök egy-egy hangot. Chester rá nem túl jellemző türelemmel javítgat és tanítgat, miközben meredten figyelem hosszú, kecses ujjait, ahogyan könnyedén járnak a zongora billentyűin. Sokszor hallottam már órán is játszani, de sosem tudtam, hogy született tehetség, vagy csak a sok gyakorlást teszi, hogy ilyen ügyes.

– A szüleim már kiskorom óta magántanárhoz járattak – meséli nekem, majd elfintorodik. – Mindig is utáltam.

Ha most azt mondja, helyette szívesebben focizott volna a többiekkel, biztosan nem hiszem el. De nem mond semmit, engem pedig érdekelne.

– Miért? – pillantok fel rá óvatosan.

– Mert kötelező volt – feleli egyszerűen. – A szüleimmel szemben sosem dönthetek szabadon.

Furcsa érzés, hogy Chester maga is korlátozva van. Persze, tudtam, hogy a szülei felette állnak, de azt hittem, egy szem gyermekükként inkább elkényeztetik és adják alá a lovat, hogy mindig kedvére cselekedjen.

– De legalább megtanultál zongorázni, ez nem mindenkinek adatik meg – próbálom másik oldalról megközelíteni a dolgot, de erre haragosan villan meg a tekintete.

– Nekem semmivel semmi jobb ettől.

– Tudom, de muszáj látni a dolgok másik, jó oldalát. Különben az ember belerokkan a sok rosszba – bukik ki belőlem. Chester szólásra nyitja a száját, majd becsukja. Aztán mégis megszólal.

– Te így éled az életed?

– Igen! – nézek vissza rá elszántan. – Igyekszem észrevenni a jót, és értékelni. A nap végén mindig végiggondolom, mi okozott aznap örömet, mi volt az, amiért hálás vagyok.

– Minden napod végén? – néz vissza rám meglepetten.

– Igen – bólintok, majd csend telepszik ránk. Tétován emelem fel a fejemet. – Akarod... Akarod te is kipróbálni?

Chester habozik, olyan, mintha komolyan elgondolkodna a kérdésemen, mégis az eszemet azt diktálja, hogy butaság volt megosztanom ezt vele.

– Valami, ami örömet okozott ma? – pillant rám, az arca kifürkészhetetlen. – Tanulni és zongorázni veled... Szórakoztató volt – vallja be.

Tekintetünk összekapcsolódik, és valahogy olyan kiszolgáltatottnak tűnik, mintha csak feltárta volna egy féltve őrzött titkát. A szívem hevesen dobog, érzem a nyakamban a gyors ütéseinek ritmusát, és szinte rettegek, hogy ő is észreveszi. El akarom fordítani a fejem, de képtelen vagyok rá.

Csak ülünk egymással szemben, és a szívem szaporán kalapál miatta, immáron nem először nem félelemből. Valami más okozza, aminek félek teret engedni. Amit félek beismerni. Amit félek érezni. 

Instagram: kollarbettiofficial

Tiktok: kollarbettiwriter