A vidámparkos napunkat követően érezhetően megváltoznak közöttünk a dolgok.

Chester nyíltan közeledik felém, de én még mindig nem tudok nem feszült lenni mellette. Az egész olyan, akár egy tündérmese és én rettegek, hogy bármikor véget érthet. Azt hiszem, annak örülnék a legjobban, ha szimplán békén hagyna, ahelyett, hogy kitüntet a figyelmével. De legalább nem bánt.

Reggelente egy kocsival megyünk iskolába, és útközben Felicity-t is kirakjuk a sulijánál. Chester továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy sofőr vigyen munkába és onnan a Cutland birtokra. Nem akarok tartozni neki, de nem állíthatom, hogy a fűtött üléseken útközben megejtett rövid szundikálásaim nem esnek jól.

- Fid! Fid! - szólongat valaki egyre erőteljesebben, mire összerezzenek.

Chester kissé meglepett tekintetével találom szemben magamat. A folyosón ülök, ő pedig felettem áll.

- Tessék? - kérdezem végül, miközben próbálom rendezni a gondolataimat.

- Éhes vagyok - közli. - Hozz valamit a büféből!

Bár parancsnak hangzik, a hangja mégis olyan, mintha kérni próbálna. Valahogy nem jár olyan gyorsan az agyam és csak nézek vissza rá.

Nem mintha azt képzeltem volna, hogy soha többé nem fog ugráltatni. Valakinek el kell végeznie ezt is.

- Mi a baj? - vizslat.

- Semmi - vágom rá és felpattanok, de elfelejtem, hogy egy nyitott füzet volt az ölembe fektetve. A füzet a földön landol, mire sietve leguggolok, hogy összeszedjem a belőle szétszóródó tanuló cédulákat.

Chester tétovázik. Még sosem segített senkinek felszedni valamit a földről és úgy fest, nem is szeretné ezt ma elkezdeni.

Felkapkodom a lapokat és visszagyűröm őket az egyszerű,  errefelé legolcsóbban kapható füzetembe. Kihúzom magam és a füzetet pajzsként a mellkasomhoz szorítom. Nem nézek rá. Talán egy részem mégis abba a tévhitbe ringatta magát, hogy Chester nem fog inasként tekinteni rám.

- Ne nézz ostobának - kéri ki magának. - Látom, hogy baj van.

Egy pillanatra elhallgat és csak bámul engem, aztán hirtelen eszébe jut valami.

- Ó, tudom már! Elfelejtettem odaadni a kártyám - halássza elő zakója belső zsebéből a kimeríthetetlen limittel rendelkező étkező kártyáját.

Megalázottnak érzem magam. Furcsa, hogy az utóbbi években sosem éreztem így, pedig rengeteg okom lett volna rá. Mégis más volt akkor, mert megszokott volt a megszégyenülés. Most meg nem is akar rosszat, egyszerűen fogalma sincs arról, hogy is működik valójában az élet. 

Nem tud semmiről.

Fel akarom világosítani, de nincs hozzá jogom, ezért bár legszívesebben nem tenném, most mégis átveszem a kártyát. Nem nézek rá, csak ellépek mellette, de elkapja a könyökömet és maga felé fordít.

- Nem ez volt a baj - állapítja meg. - Muszáj találgatnom? Ez nem egy francos barkóba!

Felkapom a fejem és egyenesen a szemébe nézek.

- Engedélyt adsz, hogy megmondjam? - meredek rá kihívóan.

- Ezennel feljogosítalak, hogy megoszd velem mindazt, ami a fejedben van - közli hivatalos stílusban.

Habozok. 

Chester kiszámíthatatlan, és csak mert most ezt mondja, még felkaphatja a vizet. Viszont ha arra gondolok, hogy az utóbbi időben többször is szembesítettem a hibáival, és egyszer sem reagált rosszul, baljós bátorság lesz úrrá rajtam. 

- Azt hittem, változott a kapcsolatunk dinamikája - bököm ki, és borzasztóan abszurdan hangzik ez a számból. 

Chester néhány másodperc erejére elgondolkodik a hallottakon, majd elkerekedik a szeme. 

- Nem is - előzöm meg. - Azt hittem, te változtál. 

- Világos - érti meg, de mintha csak az első kijelentésemre figyelt volna. - Nem küldelek büfébe. Keresek valaki mást. 

Sarkon fordul, készen arra, hogy szavainak hűen cselekedjen. Hagynom kellene. Hagynom kellene, hadd menjen, hiszen jól jöttem ki a dologból. 

Magamat kellene mentenem. 

De valamiért őt is menteni akarom. 

- Chester - ragadom meg sötétkék zakójának alját, mire megtorpan. - Nem... Nem egészen így értettem. 

- Hát akkor? 

- Mi lenne... Mi lenne, ha együtt mennénk le? 

Őt egyedül leküldeni meggondolatlanság és az előéletét nézve tiszteletlenség is lenne. Ha azt szeretném, hogy megtanuljon a saját lábára állni, segítenem kell neki. 

Úgy mered vissza rá, mintha azt ajánlottam volna az imént, hogy vessük le magunkat a hídról a jeged folyóba. Vissza kellene vonnom, amit mondtam! Esetleg bízzam meg, hogy keressen valaki mást? Még nálam a kártyája. Csak simán felajánlom, hogy felejtse el, amit mondtam, majd elintézem én a dolgot.

– Azt akarod, hogy kísérjelek le? – kérdezi végül lassan.

Még van visszaút, de sajnos a szám nem él a lehetőséggel.

– Úgy gondoltam, én kísérnélek le téged.

Chester szeme még inkább elkerekedik, most már úgy néz, mintha a jeges folyóba ugrás előtt még arra is utasítanám, hogy kócolja össze a haját és gyűrje meg az ingét.

– Én menjek le? – hebegi, ami abszolút nem jellemző rá. – De hát azt sem tudom, hol van! – Ez már sokkal inkább rá vall.

– Ezért jövök én is – bólintok gépiesen, közben azon morfondírozva, hogy vajon milyen messze kellene menekülnöm ahhoz, hogy a Cutland család keze már ne érjen el odáig.

– Azt akarod, hogy együtt menjünk le a büfébe – értelmezi a hallottakat, szemmel láthatólag még mindig nem hisz a fülének.

– Nem! Mármint ez a te döntésed! – jön meg végre az eszem és sietve helyesbítek. – Ha nem akarod, nem kell, máris elintézem én!

Nem kellene meghátrálnom. Hiszen nem üvölt, nem önt nyakon a forró kávéjával és nem nevet gúnyosan. Talán ha ellenálltam volna egy ideig, valami jó is kisülhetett volna a dologból… De persze félek és ilyenkor mindig visszavonulót fújok, legyen szó bármiről.

Sarkon fordulok, és leszegett fejjel megindulok a lépcsők irányába, de Chester egy határozott mozdulattal elkapja a csuklómat.

Tekintete elszánt, mintha egy életre szóló lépésre szánta volna el magát.

– Veled megyek. 

Insta: kollarbettiofficial
TikTok: kollarbettiwriter