Chester épp lehajol a sapkámért, amikor nevetni kezdek. Ez annyira megdöbbenti, hogy megmerevedik a mozdulata közepette és csak néz fel rám. Eltakarom a számat és kényszerítem magam, hogy abbahagyjam a nevetést. Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen olyan szokatlan volt ennyi év ismeretség után kócosnak látni, arról nem is beszélve, hogy simán megbotlott egy hóbuckában. A tény, hogy Chester is csak egy sima ember, egy közülünk, aki képes ügyetlen lenni és rendezetlen frizurával megjelenni, valahogy megkönnyebbültséggel tölt el. Nem tudom, miért nevetek még mindig a tenyerem takarása mögött. Talán mert jól éreztem ma magam és ez a fiú itt velem szemben végre valami jót akart tenni velem. Értem. Lassan kiegyenesedik és egy nagy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot, majd megáll előttem és finoman lefejti kezemet az arcom elől. Beharapom az alsó ajkamat, de még mindig kócos és ezért mosoly bujkál a szám sarkában.

– Azt hiszem, jobb lett volna, ha az elmúlt tíz évben mindennap nevettél volna – közli halkan, a számat figyelve. Nem tudom, minek szánja ezt. Bocsánatkérésnek, megbánásnak vagy csak szimpla megállapításnak?

– Tényleg jobb lett volna – értek vele egyet.

– Mostantól azon leszek, hogy nevetni lássalak – ígéri, de nem egészen úgy hangzik, mint aki miattam szeretné elérni ezt, hanem sokkal inkább maga miatt. Valamiért. Nem felelek, ezért folytatja. – Egyáltalán mi volt ilyen vicces? Az, hogy megbotlottam?

Nem merek felelni, de tekintetem önkéntelenül is a hajára siklik. Észreveszi, hova nézek, és láthatólag most realizálja, hogy oda a frizurája.

– Kócos vagyok? – kérdezi lassan, kimérten, mint aki csak egy szempillantásnyira van az elmebajtól.

– Egy kicsit – próbálom visszafojtani a mosolygást. Chester tekintete megvillan, a haja felé kap, de aztán az arcomra pillant, elgondolkodik, majd leengedi a kezét.

– Szóval sem a viccek, se a humoros filmek, se a vidámpark nem volt olyan szórakoztató, mint a kócos hajam – állapítja meg.

Ekkor értem meg, hogy az elmúlt napokban tett minden erőfeszítése arra irányult, hogy megnevettessen. Végül pedig egy olyan dologgal ért célba, amit nem is vett számításba.

– Hát mert... Sose vagy kócos – vizslatom a haját, és el kell ismernem, hogy csak mert nem kifogástalan a frizurája, semmivel sem lett tőle kevésbé szép.

Kezeit összeteszi a dereka mögött és előrehajol, így egy vonalba kerül az arcunk.

– Mert utálok kócos lenni – közli mélyen a szemembe nézve. Most, hogy tudom, milyen ok húzódik meg a tériszonya mögött, érdekelne, vajon miért fél a vértől vagy épp a kócosságtól. Nehéz elrendezni magamban, hogy Chester nem azért szívtelen és gonosz, mert szeret ilyen lenni, hanem mert ilyennek nevelték. Vagy legalábbis ilyenné vált a szüli nem törődése és rossz példamutatásának köszönhetően. Mint bántalmazott nem tudom neki elnézni mindazt, amit tett, mondván, hogy nem tehet róla, de mikor így viselkedik velem, csak egy sérült fiút látok, aki szeretetre és elfogadásra vágyik. És mikor így érzek, valahogy nem tudok haragudni rá. Valamiért inkább élvezni akarom, amiért megismerhetem ezt az oldalát, ami talán sokkal jobban ő, mint a szívtelen Chester.

– Igazítsd meg nekem! – mondja, én pedig ujjaimat selymes tincsei közé vezetem és nekilátok elrendezni a frizuráját.

Elered a hó és lassan szálingózik körülöttünk. Chester haja meglehetősen szép, a fehér hópelyhek keretezik arcát, zöldeskék szemében a vidámpark élénk színű fényei tükröződnek. Sokszor jut eszembe, hogy hogyan lehet egy ilyen angyalian szép ember ennyire ördögi. Arra sarkall, hogy óvakodjak a szép emberektől. Az lenne a legjobb, ha minél távolabb tudnék maradni tőlük, de Chestertől nem lehet. A hópelyhektől nedvesek lesznek a tincsei, aminek következtében nagyon enyhe hullámok keletkeznek mindig szög egyenes hajában. Hogy őszinte legyek, nekem tetszik így. Ugyan nem olyan tökéletes, mint korábban, de sokkal emberibb.

– Szeretnéd a sapkát? – érdeklődöm, miközben felveszem a földről az említett darabot.

– Begöndörödött a hajam? – kérdez vissza, mire bólintok egy aprót. – Akkor kérem.

Óvatosan a fejére teszem a sapkát, de elsőre nem sikerül tökéletesen, így a fülei oldalt és a haja elől kikandikál. Sok jellemzővel illettem az elmúlt tíz év során magamban Chestert, de most először gondolom azt, hogy aranyosan fest.

– Látom az arcodon, hogy megint viccesnek találsz – fintorodik el, majd megtapogatja a fejét. – Most meg az ilyen mulatságos, hogy kilóg a fülem?

Egy mosolyt visszafojtva bólintok.

– Azt akartam elérni, hogy nevess, de nem azt, hogy rajtam – morogja, de egyelőre nem igazítja meg a sapkát. – Jobban örülnék, ha valaki máson nevetnénk.

– Sajnálom.

– Legalább sikerült – húzza ki magát büszkén. – Számomra semmi sem lehetetlen – szegi fel az állát, majd lepillant rám. Egy darabig csak csendben figyel, majd közelebb lép és megigazítja a kapucnim, hogy rendesen takarja a fejemet. Ujjai elidőznek a kabát anyagánál, közvetlen az arcom mellett.

– Többet kellene mosolyognod. Nagyon szép mosolyod van – jegyzi meg halkan, és mivel ma már jó párszor feladta a labdát, amit sosem csaptam le, ezúttal már nem bírom megállni. Mélyen a szemébe nézek és olyat felelek, amit nem kéne.

– Ha ezt szeretnéd, akkor ne tégy olyat, amivel pont az ellenkezőjét éred el.