Bashira ment. Mire észbe kapott, nekiment az ajtónak és a tenyerével a csengőnek. Hátratántorodott és az orrát kezdte masszírozni. Körbenézett.

     - Öhm... Én...

  Az ajtó kinyílt. Junko szája vigyorra húzódott.

     - Pont jókor. Gyere, segíts!

     - Nem... Én... Nos...

  De közben Junko megragadta a védekezőn előre tett csuklóját és behúzta.

     - Na, ez most megérdemel egy 'vaoh'-t...

  Az üvegterasz - vagy inkább téglalap alakú dobozka - tele volt zsúfolva növényekkel. A sarkokban egy-egy pálma vagy banánfa. Ezeken kívül össze-visszaságban orchideák, árvácskák meg egyebek. Bashira alig tudta kapkodni, a szagoktól meg megzápult a feje, annyira összekeveredtek.

     - Ugye?

  Junko elhaladt, mellette egy lefóliázott cseréppel. Letette és leszedte a védőt, ami alól egy kissé megviselt kaktusz kandikált elő.

     - Elég egyedi kert, de nem tudok egyiktől sem megválni.

  Közben felvette a kesztyűket, majd kidoboltatta a növényt az ásóval. Szerencsére alatta tartotta a kezét. Elvigyorodott.

     - Szeretem őket. Annyira én ez az egész - azzal belehelyezte egy nagyobb cserépbe a kis növényt.

  Bashira odaoldalazott hozzá. Junko úgy viselkedett, mintha maga is az lenne, ami ott tömkelegével tornyosult. Egy életforma, amit megvetnek, de mégis él. Nem tud védekezni a bántalmazásoktól, amiket csak szórakozásból tesznek vele. Hogy hogy jutott a bántalmazáshoz Bashira? Junko egy vállat fedetlenül hagyó, deréknál masnis vászonruha és tökéletesen látta a hátán lévő mélyen átfutó hegeket. De nem merte megkérdezni, nem akarta Junko-t kellemetlen érzésbe hajszolni.

     - A hegeket bámulod... Ugye?

  Bashira összerezzen és csak tátogni tudott. Junko felegyenesedett és átnézett a törékeny válla felett.

     - Tudni akarod... tudom... Hát... Nem vidám történet. - Odaszökdécselt az egyik banánfához és leszedett egy adagot. - Persze csak egy jó, számomra nyugtató hatású turmix mellett. - Intett, hogy kövesse, majd bevetette magát a nappaliba, majd a konyhába.

  Lehúzta az egyik példány héját, amit egy kosárba helyezett gondosan összehajtva, mint valami ruha, majd a vágódeszkán felnyolcadolta, majd belesöpörte a turmixgépbe. Kattanva kapcsolta fel a vörös izzót, mire térülni-forogni kezdett az edény tartalma, berregve.

     - Na, és? - kulcsolta az álla alatt a kezeit Junko és megrebegtette a szemeit.

     - Mit na és?

  Junko felkacagott.

     - Ezt el sem hiszem, Ebina-Senpai! Hisz az osztályom csak erről csacsog!

  Bashira nem volt képben. Előrébb hajolt, át a pulton, hogy Junko a szemébe nézzen, mélyen.

     - Miről nem hallottam?

  Azonban megzavarta őket a csilingelés. Junko lekapcsolta a gépet, poharakba öntötte a félkész tartalmakat és az üveg tartalmára helyezett egy-egy megmaradt banánkarikát, az ital tetejét pedig csoki reszelékkel szórta meg. Gyorsan tálcára helyezte és odakiabálta a türelmetlenkedő vendégnek:

     - Jövök! Még egy fél perc!

  Elsietett. Bashira először nem mert utána menni. De a kíváncsisága mégis úrrá lett rajta. Már épp a konyha melletti, a bejárati ajtóra nyíló folyosóra lépett volna, mikor...:

     - Ebina-Senpai? Igen, itt van. Miért kérdezed?

     - Beszélnem kell vele és mivel nem volt a lakásán, így gondoltam, itt kellene lennie.

  Bashira ereiben megfagyott a vér. Felismerte a hangot... De mit keres itt egyáltalán Ruki?! Odaosont az ablakhoz, átnézett a válla felett, majd csak aztán fordította el a fehér nyitókát.

     - A konyhában van. Várj, szólok neki, hogy itt voltál és majd keressen.

     - Félreértettél. Sürgősen beszélnem kell vele. Halaszthatatlanul most.

  Bashira felemelte magát a párkányra nagy nehezen és átfordult. A külső párkányba kapaszkodott és lábujjhegyen támaszkodott az alatta levő rácson, vagy megcsúszva lezuhant volna. Remegett. Nem mert lepillantani, mert akkor megtörténik a szörnyűség.

  Hallotta, sőt, érezte, hogy valaki kihajol, ránehezedik a párkányra. Összeszorította a fogait. Nem akarok leesni... - gondolta magában. A kezeibe bizsergő hatás keletkezett. Ez volt az, mikor félt a magasban.

  De aztán a súly egy pillantása alatt eltűnt. Halkan kifújta a levegőt apránként.

     - Tévedtem. Akkor megvárom a lakásánál.

  És akkor történt meg az a sorsfordító, vészjelző csipogás.

     - Csak nem... - Junko hangját vélte megismerni benne Bashira. - Chie! Chie!

*******************************************

  A lába nem érte el a földet, annyira hátracsúszott a széken. Az ölében virág feküdt. Az ajándékboltban vásárolta. szomorúan nézett maga elé, meg sem moccant. Kisebb karcolásokkal túlélte a merő zuhanást.

  Mikor erre rágondolt, átölelte a bal karját. Pont az védte meg a betontól. Kis zúzódásokat kapott, bekötözte magának. Valahányszor ajtónyikorgás csendült, felpattant, hogy aztán csüggedve roskadjon vissza a helyére. Úgy érezte, csak magát hibáztathatja ezért...  De ez nem volt igaz, maga is tudta. Ám ahogy visszagondolt azokra a boldog, önfeledt percekre és az a kín, ahogyan feküdt eszméletlenül az ágyában... Egyre jobban csípni kezdett a szeme.

  Végül az igazi ajtóban is megjelent a doki. Felpattant, és mikor az a dokumentációjába mélyedve elhalad mellette, meghajolt.

     - Köszönöm! Köszönöm, hogy segít a barátomon!

  Az orvos simán elment mellette és ennyit morgott a lapba:

     - Persze, nyugodtan bemehet, kedves hozzátartozó... Nyugodtan.

  Bashira elszorította a kuncogását. Nem is figyelt rá, de gyorsan benyomta a fémvázat. Egy kis előszoba. Jobboldalt szemészeti szoba, baloldalt résnyire nyitva az ajtó. A betegek terme. Gyorsan bekopogott, majd bekukkantott.

  Chie haloványan mosolygott rá.

     - Szia... - motyogta rekedten-elhalóan.

  Bashira beszívta az ajkát. Könnyek gyűltek a szemébe, de sietve lehajtotta a fejét és leroskadt az ágy-állvány-ablakfal páros közötti zöld székhez. Némák voltak 5 teljes percen át, mégis a lánynak óráknak tűnt.

     - Hé... Nézz a... szemembe.

  Bashira nyögésnek titulálta szippantását és felemelte tekintetét. A szemfényei ugrándoztak a látvány láttán. Nem tudta elviselni, de mégis barátnője kedvéért makacsul-csendben tűrte. 

     - Kérlek... vigyél a... vidámparkba!

     - Mi? - Bashira meglepődött a nyávogós hangján. Csak egyetlenegyszer volt ilyen a hangja, de ha erre gondolt, hirtelen elsötétültek az emlékei, semmit sem tudott addig felidézni, míg el nem vetette a tippet. 

     - Az orvos az előbb... azt mondta, hogy... - itt nyelt egyet és a plafonra pillantott - ha ez a folyamatos javulás, amit az eddigi itt töltött időmben produkáltam, kitart még másfél-két napig, akkor holnapután kiengednek. És... Szeretnék még veled tölteni egy kis időt a halálom előtt. Azt szokták mondogatni, hogy a halál pillanatakor lepereg az egész élet az embernek. Én pedig azt a pillanatot fogom végig őrizni a föld alatt, amit azon a helyen töltünk el és akkor...

     - Fejezd-BE! - Bashira remegett. A könnyeknek már semmi sem szabott határt, csak csorogtak le a pofikáján át a levegőben zuhanva, a zöldeskék miniszoknyáján az ökleire csöppent. 

  A fehér kötött pulóverének nyakszegélyét kifordítva felemelte az ujjaival és azzal megtörölte nedves orrát, szemét és egyéb érintett helyeket.

     - Nem kell, ha nem akarod... Akkor nem fogok boldogan meghalni - sóhajtotta Chiie és a másik oldalra akart fordulni, mikor Bashira felhúzva visszarángatta és szorosan átölelte.

     - Ha ez az utolsó kívánságod...

     - Igen... - ölelte át a hátát Chiie.

  Valaki vette a lapot a végénél? "Kisebb karcolásokkal túlélte a merő zuhanást." De vajon hogy történhetett meg, ha közben kapaszkodott?