– Nem, az nem lehet! - kiabáltam Edward-ra hangosan.
– De, sajnos lehetséges... – felsóhajtott.
– Az a lény...- emlékképek jöttek elém, de homályos volt minden. Mintha nem a saját emlékeim lettek volna, hanem valaki másé.
– Nem lesz semmi baj.- aggódó tekintettel nézett rám Edward majd sietve hagyta el a helyiséget.
– Most mi lesz?- zavartan bámultam Kevinre, aki tehetetlen dőlt neki az íróasztalnak majd karjait keresztbe fonta és magába zuhant.
– Figyel rám valaki egyáltalán?- rángatni kezdtem a kezeim melyek az ágy rácsához voltak kötve szorosan. Hirtelen a szemem megakadt a velem szemben lévő tükrön.
– Miért van itt ez a tükör?- talán már tudtam a választ, ennek ellenére bíztam benne, hogy tévedek.
– Valaki azért jött, hogy segítsen neked. - dünnyögte az orra alól, majd felvonta szemöldökét.
– De ki? – ráncoltam össze homlokom.
– Egy Ördögűző! - válaszolta hidegen.
– Azt már nem! - dühöngtem. Még jobban próbáltam rángatni a csuklómon a kötelet abban bízva hogy még idejében elszakad.
Hirtelen a mellkasom megemelkedett. Ordítottam a fájdalomtól. Annyira egyedül éreztem magam, hogy az már fájt. Vér kezdett el zúdulni a falakról. Fejemet minden irányba fordítottam a szobában. Aztán...a testem magától kezdett mozogni.
– Mi történik velem?-kétségbeesetten fordultam Kevin felé aki még mindig tehetetlen bámult rám.
– Átveszi rajtad az uralmat. - válaszolta közben az ágyam mellé sétált.
– Szia, Irina. - lépett be a szobámba egy fiú erős, mégis gyengéd hangnemmel. Szőke fürtjei és igéző kék íriszei megbabonáztak. Halk és ijesztő morgás váltotta fel a helyiséget.
– Nyugodj meg. - bőröndjét az éjjeli szekrényre helyezte, majd elővett egy ezüst színű keresztet melyen kék kövek ragyogtak.
– Tedd azt le! - kiabáltam rá ösztönösen.
– Neked nem kell félned. Viszont a benned élő Démonnak igen! - halovány és magabiztos mosolyt húzott ajkaira.
– Dugd fel magadba a kibaszott keresztedet! - hangos kacaj hallatszott a számból, amit nem én tettem, hanem a bennem lévő szörnyeteg.
– Engedd el! - közel hajolt az arcomhoz közben a homlokomra nyomta a feszületet.
Égni kezdtem. Minden egyes porcikám remegett. Ordítottam a fájdalomtól, aztán egyre csak távolodni kezdtem önmagamtól. Mintha egy moziban ülnék és egy filmet bámulnék.
– Irina, most nagyon jól figyelj arra amit mondok! - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta.-Emlékezz arra, hogy ki vagy. Gondolj szép emlékekre.
– Ki vagy te? - szegeztem hozzá kérdésem ugyanis olyas valamit láttam, amitől elállt a lélegzetem.
– David vagyok. - mondta mosolyogva.
– Miért néztél a vállam fölé, mit láttál? - kíváncsian emelte rám a tekintetét.
– Szárnyakat...hófehér szárnyakat. - hangom elcsuklott és mély sóhajtozás váltotta fel. A szám száradni kezdett, és a testem remegett. Sötétséget láttam magam előtt.
– Hol vagy most? - hallottam Kevin hangját a fejemben.
– Egy erdőben...azt hiszem! - szóltam vissza.
– Mit látsz?
– Halványan látom a fákat. Sötét van. -zokogni kezdtem. Hosszú fehér ruhám bevilágította a sötét erdőt.
– Indulj el a fény felé! - parancsolt rám. Egy fény sugár utat mutatott előttem, amit követni kezdtem, majd megálltam. Fájdalmas zokogást hallottam körülöttem. Majd a zokogást hangos kacaj váltotta fel. Újra a fény irányába fordultam, de valami elállta az utam.
– Menj tovább! - újra szólt hozzám, ám de ezúttal erőteljesebben.
– De nem tudok! Valami nem engedi, hogy tovább menjek. - kétségbeesetten zokogni kezdtem közben ruhámat szorongattam.
– Menj el mellette.
– De... - csak ekkor tisztult ki előttem az a valami, ami egy Démon volt. Vigyorgott rajtam. Vörös szemeivel megigézett. Azt akarta, hogy fogadjam el.
– Mondj nemet, és küzdj ellene! - ezúttal Kevin hangosan kiabált.
– De én nem bírok el vele. - magyaráztam hogy megértse, csak egy gyenge ember vagyok.
– Csak úgy győzhetsz, ha leküzdöd a félelmed! Nem csak Kevin hangját hallottam, hanem David-ét is. Hangosan kiabált a bennem lévő démonnal, aki minden szavát kiröhögte.
– Bízz bennem! - szólt hozzám de most sokkal gyengédebben a nála megszokottnál.
Nem voltam egyedül, legalábbis úgy éreztem akkor, hogy valami mögöttem van és erőt ad ahhoz, hogy tovább menjek. Sosem éreztem akkor magam annyira erősnek. Emelt fővel indultam meg a démon felé, szemernyi félelem nélkül. Mintha valaki átvette volna tőlem a félelmem. A démon meghátrált. Ahogy én előre léptem egyet, ő úgy lépett hátra egyet. Tudtam, hogy innen már nem hátrálhatok meg, tovább kell mennem. Ha valaki azt mondta volna nekem egyszer, hogy én majd szembe nézek a legnagyobb félelmemmel, kiröhögtem volna. Most viszont megtettem.
– Maradj velem! - hirtelen minden kitisztult előttem. Újra a szobámban voltam.
– Sikerült? - zokogva fordultam Edward-hoz, aki megpuszilta a homlokom és bólogatott.
– Legyőzted! - igazította meg magán a kabátját David, útra készen. Körbe néztem a szobában és csak akkor vettem észre, hogy a tükör összetört.
– Azon át távozott. - ült le mellém Kevin közben aggódva, vagy inkább sajnálkozva nézett a szemembe. Sokszor nem igazán tudom eldönteni mit is gondol valójában rólam. Számomra ő kiismerhetetlen.
– Van egy tervem! - rohant be úgy Eric a szobába, hogy majd leszakította az ajtót, de hirtelen megtorpant mikor meglátta, hogy Edward éppen a kötelet távolítja el a csuklómról.
– Veled mi történt? - szemei elkerekedtek.
– Milyen terved van? - felültem az ágyból közben csuklómat tapogattam. A kötél teljesen elvágta.
– Van egy ötletem Alice kiszabadítására! - jelentette ki határozottan, majd elővett egy papírlapot és oda adta Edwardnak, aki figyelmesen olvasni kezdte.
– A tervrajz szerint Titulus házától nem messze van egy földalatti pince. – állapította meg Edward.
– Igen. - bólogatott Eric, közben még mindig engem vizsgált szemeivel.
– Ezt honnan szerezted? - kérdezte tőle Kevin.
– Egy régi baráttól aki az adósom maradt. - biccentett a fejével.
– És honnan tudjuk azt, hogy ez a barát nem ver át minket? - fonta össze karjait vonakodva.
– Nem tenné. Tudja, hogy ő húzná a rövidebbet. Nem benne kell megbíznotok, hanem bennem. - jegyezte meg.
– Edward, oda kell mennünk Alice-ért! - erősködött.
– Akkor oda megyünk. Lesz ami lesz... - Edward arcában az erek majd kipattantak az idegtől. Sebesen sietett ki az ajtón.
– Te addig pihenj. - figyelmeztetett Kevin még azelőtt, hogy felálltam volna az ágyból. Tudtam, hogy ott kell maradnom. És az igazság az, hogy nem is lett volna erőm felállni. Csak hátráltattam volna őket.
– Anya mindjárt itt lesz. - simította meg az arcom Eric, majd ő is elhagyta a szobát. Hallottam ahogy mindannyian sietve távoznak. Hallottam a csendet, mely körül vett. A szemem egyre csak csukódni kezdett, hiába erőltettem hogy ébren maradjak. Van egy olyan érzésem, hogy a démon nem távozott, és csak arra vár, hogy magával vigyen. Túl könnyű volt ez az egész!
Lassan arra ébredezek, hogy a testem súrlódik, és hogy valami a lábamnál fogva húz engem. Homályosan látom, hogy egy erdőben vagyok. A testem a fákról lehulló ágakon súrlódik melyek testemet szétvágják. Teljesen feleszmélve már egy fakunyhóban voltam. Mikor feleszméltem egy nővel találtam magam szemben kinek a tekintete sötét, melyben semmi érzelem nincs. A szeme maga volt a halál!
– Hol vagyok? - hangom erőtlen volt.
– Sss! - mutató ujját a számhoz tapasztotta.
– Semmi baj drágám. - széles vigyort húzott ajkaira.
Összehúzott szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Egy kosárral teli almát vonszolt elém, majd komoran a szemeimbe nézett.
– Fogd meg a kosarat és vidd ki az erdőbe, majd dobd a barlangba. Had egyenek. - tenyerét összedörzsölte örömébe.
– Nem hallottad mit mondtam? - meresztette rám ijesztő kék szemeit melyben a saját halálomat néztem végig minden pillantásánál.
Tudtam, hogy nincs választásom, és azt is tudtam, hogy álmodom. Mire észbe kaptam már kint voltam az erdőben. Távolabb tőlem a barlang, ahová a démon vonszolt nem is olyan rég. Lassan indultam meg egyenest közben azt láttam, hogy a fák egyre csak közelednek egymáshoz.
– Menekülj! - hallottam egy hangot. Erre a hangra gyorsabb tempóra váltottam és már elértem a barlang bejáratát. Egy kőbarlang ami tele volt vérrel írt irományokkal. Nem mentem tovább, a barlang szájánál leraktam a kosarat, és azonnal fordultam is vissza, ha lett volna érkezésem.
– Nocsak-nocsak. Hova ilyen sietősen? - fonta össze karjait.
– Ki vagy te? - tettem fel neki a kérdést közben hátrálni kezdtem mert elkezdett átváltozni. Arca véres hegekkel volt tele. - Hát nem tudod?- bambán bámult a szemeimbe.
– Nem. - ráztam meg fejem.
– Ó, dehogyis nem tudod! - bólogatott vigyorogva.
– Mit akarsz tőlem? - kérdeztem erélyesebben.
Válasz helyett mindkét kezével a barlang szájához lökött. Érkezésem sem lett volna elmenekülni onnan. Mindkét vállam megragadta valami és húzni kezdett egyre beljebb.
– Irina! - hallottam Alice hangját távolról.
– Fogd meg a kezem! - kezeket láttam melyek felém nyúltak és megragadtak.
– Ébredj!
Nagy levegőt vettem mikor magamhoz tértem. Mintha visszakaptam volna lelkem minden elvesztett darabját.
– Szia.- mosolyogva, mégis fájdalommal a szemében nézett velem szembe Alice. Arca összezúzódva volt és megfáradva. Ruhája véres és piszkos. Nem is látszott, hogy a ruha egykor kék volt.
– Szia. - Ekkor mosolyogni kezdett.
– Sikerült kiszabadítani, de igyekeznünk kell kitalálni valamit, mert Titulus már biztosan rájött mit tettünk! - mondta Edward, közben szakadt kabátját igazította magán.
– A napló talán segíthet. - mondtam, és közvetlen feltápászkodtam.
– Neked pihenned kell. - aggódóan nyomott vissza az ágyba Alice.
– Hidd el Alice, eleget pihentem.- azzal felálltam az ágyból és a fürdőszobába igyekeztem hogy végre zuhanyozhassak.
Csendben minden fáradtságot kifújva magamból leültem az ágyam közepére és a naplót figyeltem. Nem igazán éreztem helyesnek, hogy elolvastam valaki, ráadásul egy Boszorkány naplóját. Azért én sem repdesnék az örömtől ha valaki elvenné és olvasná. Egy barna borítójú kis könyvet lapozgattam amin egy arany színű csillag jel volt. Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a lapokban, úgy vált világossá előttem, hogy Alison nem volt rossz. Mindent leírt a családjáról. A helyről ahol élt. És a barlangról. Egy szerelemről melyet egy démon iránt érzett. Az emberek csalfaságáról és hazugságairól. Hitt abban hogy létezik valahol a boldogság. És ami a legfurcsább volt számomra az az, hogy hitt istenben. Egy lélek aki szabad akart lenni. Egy lány aki gyerekes gondolatokat szövött. Egy lény akit szüntelen szeretett. Ahogy tovább értem a naplóban egyre csak még inkább világossá vált számomra, hogy az emberek hozták elő a benne szunnyadó gonoszt. Hibáztatta magát, hogy azon az éjjel nem tudta megmenti a nővérét. Érdekes, hogy mintha már nem is az ő írását olvasnám, hanem valaki másét. A bosszú éltette, bár tudta a hibái súlyát és azt, hogy mindennek ára van. A bátyja Elijah elhagyta őket. Alison a szüleivel maradt. Végül azt is megtudtam, hogy bízott abban a démonban aki a barlangban élt. Úgy tűnik, tudta hogy egyszer valaki elolvassa a naplóját ezért magára az olvasóra bízta a megoldást. Van egy elméletem mégpedig az, hogy mindenhez a kulcs, a démon akit szeretett. Bízott benne ezért biztosan neki adta át a szerkezetet. De ki lehet a démon? Bármit is teszünk előbb arra kell rájönnünk ki a démon. A napló végére értem és egy kis szövegre lettem figyelmes. Apró betűkkel íródott ezért fel kellett vennem a szemüvegem, hogy jól lássam.
Bárányba bújt Farkas, kinek emléke megszűnik létezni. A halál most reád vár, de ne felejtsd el honnan indultál. Az égbolt vérbe borul s minden élőlény ekkor meghajol.