Felkelt a nap az erdő lombjai közt. Egy bögre kávé kíséretében néztem végig a napfelkeltét. Hogyan is tudtam volna aludni. A mai nap sorsdöntő lesz valamennyiünk számára. Ma, amikor lemegy a nap, ami vörös színben fog tündökölni. És ekkor az őrző az átjárónál terem, és akkor tudatosul benne, hogy az ő feladata az, hogy az átjárót megnyitja a holtak, és a démonok előtt. Ma ölnöm kell... Attól tartok, ha ma vért ontok, a sötét énem előbújik belőlem. És ha ez megtörténik, Haven városa vérben fog úszni.

- Jó reggelt. - köszöntött Mary néni.

- Neked is.

- Nem aludtál, igaz? - kérdezte kíváncsian.

- Nem jött álom a szememre. - vontan meg a vállam nevetve.

- Hallottál a legerősebb sárkányról? Érdeklődve szegődött mellém.

- Semail? Hát persze. Az anyámnak erre a sárkányra fáj a foga... - mondtam, és belekortyoltam a kávémba.

- De azt a sárkányt, csak a legerősebb lény kaphatja meg.

- Rám gondolsz, ugye? - vontam fel a szemöldököm.

- Amadella nem kaphatja meg, mert már semmi jó nincs benne. Ő már sötét, mint az éjszaka. - felháborodott.

- Még annál is sötétebb a lelke, hidd el nekem. - mondtam rezzenéstelen arccal.

Semmi kétségem afelől, hogy az anyám engem is elakar tenni az útból. Ha megöl, át veheti az örökségem, és egyben az erőm is.

- Nem hagyhatod...

- Te tudtad ki vagyok, igaz? - vágtam a szavába.

- Hát persze hogy tudtam. Már egész gyerekkorodban is különleges voltál. Margaret nem érdemelt meg téged. Láttam amikor a szemedbe néztem, hogy boszorkány vagy...de volt ott valami más is. Abban bíztam idáig, hogy tévedek, és neked nem kell ekkora terhet cipelned. - egyik kezét gyengéden a vállamra helyezte.

- Az anyám Margaret, csak hülyének nézett... De több szeretetet kaptam így is tőle, mint egykor Amadellától. -fontam össze karjaim és tovább bámultam az udvaron pihenő szobrokat.

- Sajnálom Alison! - mély levegőt véve fordult a másik irányba.

- Vigyázz, kit szólítasz! - szemeim teljes egészében feketében pompáztak mikor rá emeltem a tekintetem. Azonnal hátrálni kezdett, és óvatosan meghajolt előttem.

- Irina vagyok, és szólíts is így. - elfordítottam a fejem majd felsóhajtva a kanapéra ültem.

Alison Argent meghalt. Ő gyenge volt, és félénk. De ez az énem sokkal erősebb, és sokkal több mindent képes kibírni. Tartanom kell ehhez magam. Ha nem teszem, esendő leszek mikor anyám megkéri, hogy csatlakozzak hozzá, és uraljuk együtt a földet. Ha Alison maradok, meg kell öljek minden démoni lelket a földön, beleértve a többieket is, akiket Irinaként a családomnak tekintek. Próbálom tartani magam, de a bennem szunnyadó démon ölni akar. Boszorkányként jó vagyok...de démonként pusztítok. Megöltem háromszáz embert azon az éjjelen... Még mindig látom az arcukat, hallom a szívük utolsó dobbanását. Nem lehetek újra ugyanaz a szörnyeteg! Amadella már tudja, hogy vannak emlékeim, és biztos vagyok abban, hogy már úton van Elijah-val együtt, hogy végezzenek velem. Amadella sosem érzett szeretetet senki iránt. Csak a haszont nézte mindenkiben. Egykor Haven városát egy nemes ember irányította, Freol Wailhet. Amadella azonnal kiszemelte magának. Ő volt a kormányzó felesége, a város leggazdagabb asszonya. Abban az időben a jómódúakat tisztelték és nagyra tartották. De a szegényeket megalázták, és megverték. A piacok zudultig voltak a legszebb gyümölcsökkel, de a szegényeknek mégsem jutott belőle. Amadella utálta őket, ezért elrendelte, hogy dolgozzanak a földeken, és csak akkor kapjanak érte valamit cserébe, ha már leszállt az éj. Gonosz volt... És hogy mit kaptak cserébe, halált. Fájdalmas halált. Edward és a többiek nem tudják kivel állnak szemben, de én igen. És azt is tudom, hogy meg kell fékeznem!

- Hogy érzed magad? - zavart meg a gondolataimban Kevin.

- Minden oké. - bólintottam határozottan.

- Hogyan keressük meg az őrzőt?

- Nem kell keresni. Ma este mikor lemegy a nap, a kapuban fog állni és megnyitja az átjárót. - mondtam, és felfedtem, hogy mindenki tekintete engem pásztázott, majd helyet foglaltak körülöttem.

- Akkor hamarabb kell ott lennünk. - mondta Edward.

- Mielőtt lemegy a nap, az erdőbe megyünk, és amikor megérkezett az őrző, én elkapom. - bólogatott hevesen Kevin.

- Nem. Ez az én dolgom. Ti ügyeltek arra, hogy tiszta legyen az erdő. Egyelőre nem bízhatunk senkiben. - álltam fel.

- Na, miről maradtam le? - sétált be David, aki úgy tűnik, összeszedte magát.

- Nem sok mindenről. - vontam meg a vállam, és mikor közelebb került hozzám, megéreztem benne az Angyalt. Erősen szippantottam bele a vére illatába, ami csak úgy áradt belőle... Kedvem lett volna kitépni a mellkasán keresztül a hevesen dobogó szívét.

- Nocsak- nocsak, ne ilyen hevesen Irina! - meglepetten vonta fel szemöldökét David.

- Bocsáss meg, csak eszembe jutott, hogy miattad akar mindenki kinyírni! - szorítottam ki a szavakat a fogaim közül.

- Még hogy miattam? - mutató ujját a mellkasához nyomta.

- Te írtad azokat kibaszott jegyzeteket, David. Ráadásul több mint a fele nem igaz. - tettem csípőre mindkét kezem.

- Akkor az sem, hogy megöltél háromszáz embert? - fonta össze karjait és halovány mosolyt csalt arcára.

- Jó, az igaz...de akkor is. Simán leszedhetném a fejedet. Sőt kitéphetném a szíved...egy Arkangyal szíve...nagy dicsőség lenne.

- Irina - gyengéden fogta meg a kezem Kevin, aki mélyen a szemembe nézett.

Mély levegőt vettem, majd halovány mosollyal az arcomon kerültem ki David-ot.

- Menni fog! - bólogatott mosolyogva. - Ha valakinek, neked igen.

- Gondold? - fontam össze karjaim és mélyen a szemébe néztem, hogy lássam kinek lát. Egy szörnyetegnek, vagy a szerelmének.

- Nem gondolom, hanem tudom! - ujjait lassan derekamra emelte, és közelebb húzott magához. De annyira, hogy ajkaink már gyengéden összeforrtak.

- Szóval, azok a látomások mégis valósak. - jegyezte meg mikor elváltak ajkaink.

- Igen  - bólintottam. - Egy boldog élet vár rád, Kevin.

- Veled együtt! Nem engedlek el még egyszer. - félve attól, hogy elveszít, szorosan átölelt és arcát a vállamba fúrta.

Meredtem néztem a többiekre, akik mosolyogva néztek vissza.

Ha megtudja, hogy elakarok menni a városból, nem hagyná. Nem tehetem kockára az életüket.

- Szeretlek Irina! - ragyogó szemeiben láttam saját magam. És ahogy egyre jobban néztem, újabb jövőképet láttam melyben boldogok vagyunk.

Hát ez történne valóban? Ha maradnék, boldog lennék azzal, akit szeretek? De ezzel csak egy gond van: én nem érdemlem meg a boldogságot!

- Most érkezett a hír, hogy Új Angliában egy templomot felgyújtottak! - rohant be az ajtón Eric.

- Akkor már közelednek! - jelentettem ki határozottan.

- Mi a fene... Már délután van. De ez hogyan? Hisz nem olyan régen ébredtem. - vakarta meg a fejét Alice.

- Ó, el is felejtettem mondani. Ez a nap különleges, és az idő hamar telik. De ezt az emberek nem érzékelik, csak mi, természetfeletti lények.

***

Erőt kellett vegyek magamon. És ez csak úgy sikerülhet, ha meditálok. Az energia szét áradt a testemben... A mágia minden fortéját Ismerem. Ám de elég lesz ez anyámmal szemben? Annyi év után most végre a szemébe nézhetek. Hagyta meghalni Lilith-et! Ő megtudta volna menteni, mégsem tette. Türelmesnek kell lennem. Csak így tudom kordában tartani a démont mely arra késztet, hogy öljek.

Figyelmesen fürkésztem végig a nappaliban, ugyanis egy árva lélek sem volt. De, amikor megpillantottam az ablakon át azt, hogy már nemsokára lemegy a nap, azon nyomban az erdőnek vettem az irányt. A többiek úgy tűnik hősködni akarnak... Ez nem volt jó ötlet tőlük! Csak abban reménykedtem nem találom ott őket holtan. De, amit láttam, talán még annál is rosszabb volt. A barlang szájánál állt az őrző, aki nem más volt, mint Eric! A többiek kicsit távolabb álltak, és arcukon úgy látszott, beletörődtek abba, hogy ennek így kell lennie. A szívem zakatolni kezdett amikor Eric könnyes, mégis erős pillantásokat vetett felém. Tudtam abban a pillanatban, hogy más megoldást kell találjak, de gyorsan, mert éreztem Elijah közelségét. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Eric az őrző. Tudta mit kell tennie...

- Van más megoldás? - kétségbeesetten ragadta meg a karom Alice.

- Menj hátrább. - parancsoltam rá.

- Eric, most nagyon jól figyelj rám! Ha azt mondom ugorj, akkor te ugrassz, érted? - hezitáltam kicsit, mert nem akartam két szék közé esni, ugyanis hallottam Elijah hangját ahogyan engem hív. És már nem volt messze.

- Irina, ha ennek így kell lennie, akkor én elfogadom. - bólogatott erősködve, hisz tudta, ha az őrző megnyitja a kaput, ő rá tovább nincs szükség így meg hal.

A többiek tétlen toporzékoltak, míg Kevin csak egy helyben állt támadásra készen. Ő is érezte Elijah jövetelét.

Eric hátában a kapu fekete füstöt bocsátott ki magából, ami csak azt jelenti, itt az idő. Eric karjai kitárultak és a démonok már vártak...vártak arra, hogy átléphessenek. Tudtam mit kell tennem.

- Ugorj, most! - kiabáltam el magam, amire Eric nagyot ugrott és a többiekhez rohant.

A nyakéket, amit apámtól kaptam közvetlen az átjáróba dobtam, ami ezt követően bezárult. Én pedig ezzel aláírtam, hogy immáron az övék vagyok örökre. Az apám elfog jönni értem és magával visz az alvilágba. És nekem mennem kell, mert bezártam a kaput. Ami azt jelenti: én vagyok a kiválasztott. A hercegnő!

Éreztem, hogy támadni akar váratlanul Elijah, ezért egy határozott és gyors mozdulattal megfordultam, és mellkason dobtam. Elijah egy jókora fának csapódott. Tengerkék szemeit felém vezette dühösen. Láttam az elméjében, hogy mindannyiunkat megakar ölni... Alice lesz az első.

- Semmit sem változtál, bátyám. - tettem kezeim csípőre széles vigyor kíséretében. Közben jeleztem a tekintetemmel a többieknek, hogy maradjanak veszteg.

- Te viszont sokat változtál hugi. Itt az ideje meghalnod, ám de most örökre te fattyú! - azzal egyenest felém indult, és kezével jól kimérte, hogy egyenest a szívemnek célozzon hegyes körmeivel. Ám de egy valamiben nagyon tévedett : ő mindig lassúbb volt nálam.

Ahogy felém ért, én egy gyors mozdulattal körmeim a mellkasába fúrtam és kezeim közé vettem a szívét. Összecsuklott, majd a földre borult... - Sajnálom Elijah! Talán...ennek nem így kellett volna történnie. - letérdeltem mellé, és egy csókot adtam arcára. Könnyeim eleredtek és akárhogyan töröltem le őket, ők utat törtek maguknak. A bűntudat mardosott belülről... - Talán majd egy másik életben Elijah... - a teste apró lidércekként távozott a hold felé, és én csak meredten néztem végig ahogyan a bátyám eltávozik. Kezeimen az ő vére száradt, és ezt nem tudom lemosni... A pokolba való vagyok. Egy átokfajzat...

- Semmi baj! - Edward átkarolt, és felállított. - Együtt megoldjuk, mint egy család. Együtt erősebbek vagyunk.

- Mindig is az apámként tekintettem rád, bár ezt soha nem mutattam, de bíztam benned, ahogy most is Edward.

- Ez meleg helyzet volt! - törölte az izzadságot a homlokáról Eric, amire mindannyian felnevettünk. - Ez nem vicces, majdnem meghaltam.

- De csak majdnem tesó. - szögeztem le nevetve.

Valamit éreztem a levegőben... Mérhetetlen bűzt. Az anyám már itt van!

- Azt hiszem van egy kis gond. - vakarta meg a fejét Eric. - Most kaptam értesítést, hogy a várost egy üvegfal zárja el a külvilágtól.

- Csak te, és Amadella vagytok képesek létrehozni egy akkora energiamezőt ami elzárja egy várost. Nos, te itt vagy...- jegyezte meg Mary néni aggódva.

- Amadella! Már itt van. - jelentettem ki, ugyanis most éreztem csak igazán a közelségét...de valami másét is, ami ismerős volt a számomra.

Nem tétlenkedtünk tovább, azonnal az üvegfalhoz siettünk. Óvatosan érintettem meg a falat, ami megrázta az ujjaim... A falon túl nem volt más, mint földút. Lovaskocsit hangját hallottam...mint 1962-ben.

- Nem megölni akart minket...hanem bezárni! - szinte villámcsapásként ért a tudat, hogy az anyám kijátszott minket.

- Hát persze... Hiszen így már nem vagyunk az útjában. - mondta Mary néni és egyik kezét csípőre rakta a másikat a homlokára, és úgy járkált fel-alá.

- Nos, mitévők legyünk? - termett mellém a semmiből David.

- Jó időzítés. Mindig a legvégére. - mormoltam.

Edward és a többiek visszamentek a Kastélyba, hogy elhozzák a varázskönyvet, ami talán segít megtörni az átkok, vagyis az üvegfalat. Egy lépéssel előttünk járt. Túl későn tértek vissza az emlékeim! Ha nem sikerül időben megtörni a falat, Amadella minden embert megfog ölni, és a földet ő fogja uralni. Ahogy az alvilágot is. Így Lucifer azt fogja hinni Amadella megölt, és így már méltó arra, hogy átvegye a helyem. Nos, most bizony két szék közé estem!

- Most hogyan tovább? - kezét, kezemhez kulcsolta Kevin és mélyen a szemembe nézett. - De egy biztos: akármi is történik, mi sosem válunk el Irina. Együtt fogjuk ezt a harcot megvívni. És együtt leszünk boldogok.

- Hiszed, hogy mi valaha is boldog leszünk? - ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Ahol szeretet van, ott van a boldogság! A boldogság számomra az, amikor a szemedbe nézek, és látom az életem. Ezek azok a pillanatok az életben, amiket sosem szabad elengedni. Meg kell fogni és jó erősen tartani, hogy ne szaladjanak el tőlünk.

- Akkor azért szorítod a kezem, igaz? - hunyorítva kaptam felé a szemem, majd elnevettem magam.

- Látod, ilyen katasztrófai helyzetekben is képesek vagyunk nevetni. - vonta fel a szemöldökét.

- Találjuk meg a módját, hogy megtörjük a falat, aztán végezzünk Amadellával! - jelentettem ki elszántan.

- Elgondolkodtál már azon, hogy mi vár minket a falon túl? - közelebb merészkedett a falhoz és hozzá akart érni, de megakadályoztam.

- Nem tudom... - ráztam meg a fejem lassan.

- Talán egy valaki tudja! - bólogatott hevesen.

- És ki az? - érdeklődve vártam a válaszát és abban bíztam, ismerem azt, aki tudja mi van a falon túl, és talán segíthet.

- Az író! - jelentette ki határozottan.

- Hogy...ki? - vontam fel szemöldököm.

- Kérdezzük meg az írótól, ő biztosan tudja mi van a falon túl. - bólogatott lassan.

- Talán...még ő sem tudja.

Meredten bámultam a falon át, és ahogy egyre jobban néztem, két alakot fedtem fel, akik közeledtek. Amikor közelebb értek megálltak, majd a fejüket megemelték. Kevin megragadta a karomat attól, amit látott. Az anyám Amadella, és mellette...Lilith Argent! Ugyanabban a királykék hosszú ruhában volt, mint azon az estén. Aranyfürtjei hosszan omlottak derekára, és vörösesbarna szemei jobban ragyogtak, mint valaha. De nem attól, hogy örült volna annak, hogy látott... Annak örült, hogy elvagyok zárva. Az anyám ördögi vigyor kíséretében sétált tovább Lilith-el együtt az oldalán. Akkor valójában Lilith nem halt meg! Legalább is az a nő, akit a máglyán égni láttam, nem ő volt. Úgy tűnik a bosszúm mindhiába való volt!

A harag és a gyűlölet olyan erővel ruházott fel, amit még sosem éreztem ezidáig! Ahogy láttam Amadella és Lilith önelégült tekintetét, csak arra tudtam gondolni, hogy mindkettővel végeznem kell, de azonnal! DE hogyan lépjek át az üvegfalon? Sok mindent elfeledtem, de azt nem, hogy én vagyok a legerősebb erejü boszorkány, és tudom, hogy Amadella alábecsül engem. És ezt én ki is fogom használni! Azt az erőt használtam, amit sosem akartam: mint ahogy Mary néni említette, a legerősebb boszorkányhoz tartozik a legnagyobb sárkány!

Az elmémmel szóltam hozzá, és segítségül hívtam őt, a többiek tudta nélkül. Nem akartam, hogy bajuk essen, főleg nem miattam... Valami más történt, mint amire számítottam: a sárkány nem jelent meg előttem, ám az erejével áttudta törni a falat! A fénysugár, ami kibocsátott ezután kobaltkékben pompázott, és az ereje sokkal erősebb volt, mint gondoltam. Ahogy elnéztem Amadella arcát, tudta, hogy az ő számára itt a vég. Lilith makacsul állt támadóállásba, de arra nem számított, hogy mire ő észbe kap, Kevin már a háta mögött lesz, és egy határozott mozdulattal leszedi a fejét. Amadella dühösen indult neki, ám én ezt már nem hagytam! Először megbénítottam az érintésemmel, aztán hagytam, hogy szenvedjen...már alig volt benne élet, és ő még mindig küzdött ellenem. Tudtam, hogy csak az az egy megoldás van, ha végzek vele most, ebben a pillanatban.

Végezetül, kitéptem a szívét, ami a kezemben hamuvá vált. A többiek megkönnyebbülve néztek rám...de én...nem éreztem nyugodtnak magam egészen addig, amíg Amadella és Lilith teste el nem porladt örökre! Úgy éreztem, kaptam egy új esélyt az élettől, és nem szabad elszalasztanom. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy boldog vagyok, mert olyanokkal vagyok, akik szeretnek, és persze azért is, mert azzal vagyok, akibe őrülten szerelmes vagyok.

                                                   –  Pár hónappal később –

Ahogy telt az idő, egyre jobban éreztem magam, és Kevinnel együtt bejártuk a földet, persze a holdat követve esténként. Nappal megálltunk egy pihenőhelyen, majd éjszaka folytattuk az utunkat.

Pár héttel később, megkérte a kezem...és Igent mondtam! Azóta már össze is költöztünk, és egy kis kertes házban élünk ketten...egyelőre. Ő megtapasztalta, milyen, ha az ember dolgozik, én meg azt, hogy milyen az, ha valóban átlagos életet élsz...akarom mondani csak majdnem! Alice, a szomszédunk házát vette meg, és állítja, hogy az volt az egyetlen eladó ház. Ti ezt elhiszitek? Hát én nem!

Luciferrel megállapodtam, hogy én nem zavarom őt, ő pedig engem, de ha harcra kerül a sor, mennem kell! Még mindig jobb, minthogy örökre a pokolba menjek. 

David összejött Adalinnel, aki még mindig bőbeszédű, ám nagyon kedves lány, és illik Davidhoz. Edward és Mary néni elutaztak Londonba egy időre, de mindennap felhívnak, és megkérdezik, hogy nem-e térhet vissza Amadella. Nos, mindig van egy kiskapu, ám Amadella számára ez már bezárult! 

Ha újra kezdhetném, akkor sem változtatnék semmin. Hagynom kellett a dolgokat maguktól megtörténni ahhoz, hogy rájöjjek, az életben mindennek ára van. 

Sosem hittem volna, hogy egyszer én is megérdemlem a boldogságot. És valljuk be őszintén, mit ér az élet, ha nincs benne szeretet, nem igaz?

Te, aki olvasod ezeket a sorokat, nagyon örülök, hogy itt voltál velem, és elolvastad a történetem! Remélem, hagytam nyomot benned.

                                                          Vége