Ki lehet ez a lány, kinek arca sápadt, és teste megfáradt? Alig ismertem magamra! Szemeim szokatlanul sötétek voltak. Fehér törölköző kendőm magamra tekertem és annyira elmélyültem önmagam bámulásában, hogy észre sem vettem, Kevin a fürdőszoba ajtajának neki dőlve figyel.

– Te...te mit keresel itt? - kezeimmel szorosabban fogtam magamon a törölközőt.

Válaszként mosolygott, de a mosoly mögött valami rejtőzött.
Elvesztem sötét szemeiben, és akárhogyan is próbáltam kitérni tekintetéből, nem tudtam.

Hirtelen szaporábban vettem a levegőt, és a szívem szokatlanul hevesen vert.
Gúnyos mosolyt csalt arcára, majd karjait össze fonta.

Újra elmerültem sötét szemeiben, és ahogy egyre jobban néztem, felvillant egy kép. Akaratlanul is közelebb léptem, hogy jobban lássam azt a képet, melyet szemei vetítenek. Fákat láttam...talán egy erdő lehetett. A fák sorai között egy sötét árnyék, mely fut valami elől. A fák között volt valami ami megbújva engem figyelt, és közelebb mászott. Erőt vettem magamon és próbáltam feleszmélni, de mindhiába. Az a valami egyre közelebb jött, és mikor elérte a kellő közelségét, megmutatta arcát. Olyan félelmet kaptam amitől felsikoltottam, majd azon kaptam magam, hogy a térdeim összerogynak. Értetlenül bámultam Kevinre, aki össze húzott szemekkel pásztázott. Mi történt?- Csak ez a kérdés futott végig az agyamon.

– Igaza van az anyádnak, te tényleg képzelődsz! - jegyezte meg gúnyosan, majd elhagyta a helyiséget.

Sóhajtozva ültem le az ágyamra, és csak bámultam magam elé. Ezernyi gondolat cikázott végig a fejemben, de az ajtó nyílása megzavart.

– Szia.- lépett be anya.

– Anya, beszélnünk kell! - határoztam el magam arra, hogy újra elmondjam neki abban bízva, most hisz nekem.

– Rendben. Mondd csak nyugodtan. - közelebb lépett és helyett foglalt mellettem. Szemeit a padlóra szegezte majd a füle mögé tűrte mahagóni fürtjeit.

– Anya, én...látok dolgokat, amiket nem kellene! - jelentettem ki, és megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

– Ezt már megbeszéltük! Irina, csak beképzeled. - győzködött, közben felugrott mellőlem, és fel- alá járkált dühösen. Arcára keménység és szigor ülepedett.

– Nem!- kiabáltam rá, ami nem megszokott, ezért anya meglepetten bámult.

– Miért nem hiszel nekem? - néztem rá kérdőn, közben hajamat kontyba fogtam a tükör előtt.

– Én szeretnék, de...nem tudom elhinni, kérlek érts meg! - erősködött továbbra is.

– Még hogy én értselek meg? Te megértesz engem? - válaszára várva a tükörből figyeltem szomorú arcát. Pillantásait figyeltem melyek gyűlölettel mértek végig. Összehúzott szemöldökkel figyeltem, ahogyan anya arca elsötétedik. Szemei fekete árnyalatot öltöttek. - Anya, jól vagy?- kérdeztem remegő hanggal. Válaszként ördögi vigyorra húzta ajkait. Lassan oldalra fordítottam a fejem közvetlen anyára, hogy meggyőződjek, a tükör játszik az elmémmel.

– Minden oké? - törte meg a csendet.

– Igen.- bólogattam ajkaim összeszorítva.

Anya összefont karokkal hagyta el a szobám, és ahogy észleltem, bolondnak titulált.

Beszélnem kellett erről valakivel, ezért felöltöztem, majd közvetlen indultam is ki a Kastélyból. Biciklimre pattantam, és a Kávézónak vettem az irányt. Tudtam, hogy ez Eric törzshelye, és hogy most itt lesz. Útközben azon gondolkodtam, miért történik ez velem, hiszen vallásos vagyok. Vagy talán anyának igaza van, és tényleg csak beképzelem?
Megláttam Eric motorját a Kávézó előtt és őt, ahogy éppen készül elhajtani.

– Várj!- kiabáltam és gyorsan leugrottam a bicikliről.

– Hé, szia. - leszállt a motorjától és tárt karokkal fogadott.

– El kell mondanom valamit! - kezdtem egyből ezzel. Tudom, nem ezzel kellett volna de muszáj volt valakinek elmondanom, mielőtt megőrültem volna. És tudtam, hogy Eric komolyan fogja venni, hisz ez nem most történik először.

– Hú! oké - bólintott, majd a Kávézó asztalához invitált.

– Mi a helyzet veled mostanság? Rég beszéltünk

– Nem kellett volna ide költöznünk anyával – kezdtem. - Itt valami nem stimmel!

– Ezt hogy érted? - érdeklődve fürkészett.

– Ha elmondom, hinni fogsz nekem?

– Ez nem is kérdés! Tudod, hogy rám bármiben számíthatsz.

– Látok dolgokat amiket nem kellene!

– Miket?

– Rossz dolgokat!  - tekintettem a földre vetettem, és megfordult a fejemben, hogy talán ő is bolondnak hisz engem. Lassan visszemeltem rá a tekintetem, és láttam ahogyan aggódva figyel.

– Mondtad az anyádnak? - írisz kék szemeivel jelezte, hogy hisz nekem.

– Igen...de nem hitt nekem! Valahogy az az érzésem, hogy hisz nekem, de nem akarja beismerni.

– Én hiszek neked! De ha újra ez történik veled, az anyád igazán melléd állhatna. Figyelj, nem is biztos, hogy beszélhetek erről vagy sem. De ha úgyérzed, hogy látsz olyan dolgokat amiket nem kellene, talán anya segíthet.

– Mary néni?- vontam fel szemöldököm.

– Talán, tehát nem biztos. - bólogatott lassan, közben aggódóan szemlélt végig.

– De hogyan? - fontam össze karjaim.

– Nos, tudod, hogy anya hisz minden fajta humbukban. Volt, hogy egyszer igaza volt...- gondolkodni kezdett azon, hogy mikor is volt igaza.

– Egyszer?- akaratlanul is elnevettem magam.

– Jó, nem tudom. De régebben jártak hozzá emberek akiken valami rontás volt, és anya segített nekik.

– Ez érdekes... - legalább valamiben hasonlítunk. Én is hiszek minden humbukban. Ha egy fekete macska átszalad előttem az úton, valami rossz dolog fog történni. És tényleg megtörténik.

– Jut eszembe, anya azt üzeni holnap menj el hozzá mert beszélni akar veled.

– Miről?- meglepődtem, mert a legutóbbi beszélgetésünk két évvel ezelőtt volt.

– Nem tudom. - rázta meg fejét, majd felállt.

– Mennem kell. Kora reggel munkába indulok.- jegyezte meg frusztrált hangon. - Vigyázz magadra! Ha bármi baj van, szólj.

– Oké - bólogattam, közben átöleltem szorosan.

– Amúgy, hogy megy a nyomozás?- kérdeztem tőle.

– Most nyugi van a Városban szerencsére.

– Még most sem tudom elhinni, hogy a Város legjobb nyomozója, az unokatesóm.- büszkén mosolyogtam rá.

– Fárasztó meló...de ez van. Szolgálok és védek. - kihúzta magát majd nevetni kezdett.

– Köszi, hogy hiszel nekem.

– Te is hinnél nekem!

Miután elindult, én is elindultam haza. Semmi kedvem nem volt oda visszamenni. Féltem az éjszakától, a rémálmoktól...

Jólesett, hogy Eric hitt nekem vele ellentétben, anya pedig nem.

                          ***

Miután haza értem, a konyhába indultam, hogy készítsek egy szendvicset.

– Szia.- köszönt Edward, közben mellém szegődött.

– Szia.- viszonoztam, közben tovább vajaztam a kenyeret.

– Minden rendben veled?- kérdezte a konyha pultnak dőlve. Szemeit nem vette le rólam egy percre sem. Úgy éreztem, mintha kötelező lenne beszélnem valami olyasmiről, amiről nem szeretnék.

– Persze.- adtam egy rövid választ, mert valószínűleg anya elmondta neki, hogy képzelődöm.

– Akkor jó. - bólogatott, majd felindult a szobájába. Biztosan észrevette, hogy nem vagyok beszédes kedvemben.

Nem értem anya miért mondta el neki. Biztosan hülyének néz... Fogtam a szendvicset és a szobámba indultam. Nagyon fáradt voltam ami érthetetlen volt számomra ugyanis, nem csinálok semmi olyat, amitől elfáradnék.

– Hahó! - nyitott be Alice a szobámba.

– Szia. -  mosolyogtam bár bevallom, nem volt túl sok kedvem hozzá.

– Hol voltál egész nap? - pattant le mellém, majd ragyogó kék szemeivel kíváncsian a válaszomat várta.

– Eric-kel voltam. - mondtam neki, de már az "Eric" szó hallatán, Alice szemei felcsillantak.

– Az jó. - bólogatott, és nagyon úgy tűnt, mondani akar valamit.

– Minden oké?- löktem meg a vállát, közben vigyorogtam ezzel is oldva a feszültséget.

– Aha! - bólogatott hevesen, közben szőke hajtincseit csavargatta.

– Hallottál már a Városi legendáról? - törte meg a pár-perc néma csendet.

– Hm? Milyen legendáról? - vontam fel szemöldököm kíváncsian.

– A Boszorkányról. Nagyon régen itt élt a városban.

– És most hol van? - kuncogtam.

– Meghalt. Bár sokan még mai napig félnek tőle!

– Ez érdekes... - bólogattam lassan.

– Szerintem nem halt meg! - ugrott fel mellőlem hirtelen.

– Furcsa egy város ez... most akkor élt itt egy boszorkány? Van valami, amit még tudnom kellene?

– Hamár úgyis könyvtárba jársz, olvashatnál a városról. - jegyezte meg. - Én azt hittem, hogy aki vallásos, az hisz a megmagyarázhatatlanban, de úgy tűnik, ezt nem jól hittem.

– Honnan tudod, hogy vallásos vagyok? - összehúzott szemöldökkel néztem rá.

– Onnan, hogy te magad mondtad! - halovány mosollyal az arcán hagyta el a szobát.

Én nem emlékszem arra, hogy bármikor is említettem volna neki, vagy bárkinek is, hogy vallásos vagyok. Úgy tűnik, hogy anya mindent kikotyog. Kíváncsi vagyok, legközelebb mit hallok vissza magamról.

Írtam még pár sort a naplómba, majd ledőltem pihenésként, csakhogy nem bírtam nyitva tartani a szemeimet és azonnal elaludtam.

Kevin az ágyam mellett állt, és engem figyelt.  Megérintette arcomat, majd közel hajolt hozzám, és puha csókokkal illette ajkaim, majd fülembe súgott: -Most már az enyém vagy!-sötét szemeit az enyémbe fúrta, majd folytatta.–Vagy így, vagy úgy!

Erre a szavára felébredtem. Nem értettem miért álmodtam vele. Rápillantottam az órára ami hajnali hármat mutatott. Felkeltem az ágyból és leballagtam a lépcsőn a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Arra nem számítottam, hogy Kevin is ott lesz.

– Mi az? Nem tudsz aludni? - kérdezte vigyorral a száján.

– Nem! - feleltem morcosan, közben gyorsan ittam egy pohár vizet.

– Vagy talán rosszat álmodtál? - kérdezte karba tett kézzel, és gúnyos arc kifejezéssel.

– Nem! - válaszoltam durva hangnemmel, miközben a lépcsőn mentem felfelé.

– Vagy így, vagy úgy! Ezt ne felejtsd el! - jegyezte meg parancsoló hanggal. Rémülten bámultam vissza rá. Nem mondtam semmit, egyenest rohantam a szobámba. Ugyanazt mondta amit az álmomban, de honnan tudja? Már semmit sem értek! De egy biztos, ez a család koránt sem az, akinek mutatja magát.