Érezted már úgy, hogy a félelem teljesen megbénít, és elveszi a hangod? Amikor próbálsz felkiáltani, de nem tudsz, mert egyetlen egy hang sem szökik ki a torkodon? Olyan érzés, mintha megbénulnál, és akárhogy erősködsz, nem bírsz mozogni. Annyira valóságos volt, hogy még mindig a hideg futkos a hátamon. És a legaggasztóbb az, amikor nem tudod elmondani senkinek, mert tudod, hogy nem hinnének neked. Úgy éreztem, az őrület határán ácsorgok, és hajszál híján múlik csak, és beleőrülök. Az anyám úgy gondolja, csak beképzelem az egészet. Rengetegszer említettem már neki a megmagyarázhatatlan dolgokat amik történtek velem, de sosem hitte el egyetlen szavamat sem. 

Hallottam az ajtó lassú nyikordulását, és anya halk lépteit. 

- Jó reggelt, álomszuszék! - motyogta unottan. Pedig már hozzászokhatott volna, hogy sosem kelek fel korán. - A hasadra süt a nap. - tette hozzá.

- Nem érdekel!  - mormoltam, majd a fejemre húztam a takarót. Eszem ágában sem volt korán felkelni, de anya mindig tesz arról, hogy ez így legyen.

- Hogy aludtál? - érdeklődött kíváncsian, miután lehúzta a takarót a fejemről. Valahogy gyanús volt nekem anya ritka kedvessége, így gyanakvóan a szemébe néztem.

- Hát nem is tudom. - Az álom újra a szemeim elé vetődött, és akaratlanul is az ajtóra szegeztem tekintettem. Percekig meredten néztem az ajtót, és azon töprengtem, mi van akkor, ha valóban megtörtént, és nemcsak egy álom volt? Éreztem magamon anya szúrós tekintetét, majd hallottam a mélyről jövő sóhaját. A tekintete szigorú volt ahogy rám emelte mogyoróbarna szemeit. Vékony karjait keresztbe fonta, majd óvatosan felállt mellőlem. Próbáltam felülni, de abban a pillanatban a fejemben tompa, és erős fájdalmat éreztem. 

- Kész a reggeli. Öltözz fel és gyere le! - mondta. -Figyelj, ne haragudj a tegnapiért, nem akartam veled ordítani...csak mostanában kicsit lobbanékonyabb vagyok a kelleténél. - megbánóan tekintet rám, majd elmosolyogta magát és elhagyta a helyiséget.
Nagyon ritka, ha anya magától bocsánatot kér, hiszen ilyenkor belátja a saját hibáit, csakhogy nekem a megbocsájtás nem megy olyan könnyen. Túl sokszor bántott meg, főleg amióta ide költöztünk. Úgy érzem, hogy mostanában kerülni próbál, és a legaggasztóbb mégis az, hogy valamit titkol, és úgy tűnik, hogy esze ágában sincs elárulni.

Úgy éreztem magam, mint akit fejbevágtak. Hasogatott a fejem és szinte alig láttam a fájdalomtól.  Próbáltam terelni a gondolataim, de az álom beférkőzött a fejembe és nem akart nyugodni! Tisztán emlékszem, hogy hangokat hallottam kintről... Azt hiszem, már nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Gyorsan átöltöztem, majd ébenfekete hajam lófarokba fogtam, és lesétáltam a lépcsőn. Jobb oldalt anya készítette a reggelit a konyhában, míg a bal oldalt Edward és Kevin beszélgettek a nappaliban. 

- Rendben, akkor beszélj a kávézó tulajdonosával, hogy szíveskedjen rendezni az adósságát. 

- A múltkor sem érdekelte túlzottan, amikor szóvátettem. -legyintett a kezével Kevin. 

- Mondd neki azt, hogyha nem rendezi a tartozását, akkor bezáratom a kávézót! Két éve várok türelmesen, hogy visszafizesse a hitelt amit tőlem kapott. - magyarázta mérgesen.

- Jó reggelt! 

- Neked is - viszonozták.

- Csak egy szelet pirítóst kérek - mondtam anyának és elemeltem a tányérról egyet.

- Megyek a könyvtárba. -jelentettem ki, közben pedig beleharaptam a pirítósba, aminek olyan keserű íze volt, hogy majdnem kiköptem. Gyorsan elfordultam a másik irányba, hogy anya még véletlenül se lássa, hogy nem ízlik a pirítósa. 

- Rendben, de ne légy el sokáig! Ma segítesz nekem elkészíteni az ebédet.  

- Majd Kevin elvisz a könyvtárba. - jegyezte meg Edward, kinek tengerkék szemeiből őszinteség sugárzott. Negyven évéhez képest követte a divatot és figyelt a jó megjelenésre. A város vezetője már nagyon régóta. Rendezett és keménykötésű férfi, akinek a szíve a helyén van mindig. Azóta hogy ideköltöztünk anyával, ő az egyetlen, aki önmagát adja.

- Mi? - meresztette rá a szemét Kevin, aki közben fekete bőrdzsekijét útra készen magára kapta. - Miért nem viszed el te?

- Nem kell, bemegyek busszal. - vontam vállat.

- Ne butáskodj! Kevin elvisz, hisz úgyis a városba akar menni. Nem igaz? - fordult vele szembe Edward egy halovány mosoly kíséretében, közben erőteljesen megveregette a vállát.

- De - húzta el a száját szem forgatva.

- A hátsó ülésre ülj! - szögeszte le gyorsan, mielőtt előre ülthettem volna.

- Rendben - dünnyögtem, majd beültem a hátsó ülésre, és jól szemügyre vettem a krémszínű huzatot, ami patyolat tiszta volt. Végig futott az agyamon, hogy talán Kevin tisztaságmániás, hiszen még arra is oda figyel, hogy a cipőjén egyetlen egy porszem se legyen. Végig húzta ujjait a kétnapos, sötétbarna borostás arcán, miközben a tükörből hátrapillantott. Már megfigyeltem, hogy ezt akkor teszi, amikor valamin nagyon töri a fejét.

A kastélytól háromszáz méterre van a város, és az odavezető út mellett, sűrű fák nőtték be a területet. A városban az emberek óvatosak az újonnan érkező emberekkel, így nem csoda, hogy amikor ideérkeztem, gyanúsan követtek végig a tekintetükkel. Ezerötszáz ember él itt, akik kicsit maradiak, és távol állnak a modern világtól. Meglepődtem, amikor szembesültem azzal, hogy a városban csak egyetlen bevásárlóközpont, könyvtár, kávézó és két büfé található. Ezek azok a helyek, ahová azért járnak az emberek, hogy egy kicsit kimozdulhassanak. Szerencsére hamar a könyvtár elé értünk, és nem kellett tovább néma csendben ülnöm.

- Köszönöm, hogy elhoztál. 

- Nem szívesen hoztalak el. És ha már itt tartunk, nyugodtan felpattanhatsz a biciklidre, ha a városba akarsz jönni. - motyogta az orra alól, közben a kocsi ablakán kifelé bámult, hogy még véletlenül se kellejen szembenéznie velem.

- Megmondanád, mi a bajod velem? - tört ki belőlem a hónapokig elfojtott kérdés.

- Semmi! -felelte, aztán gúnyos mosolyt vágott és visszafordult, majd ujjaival türelmetlenül zongorázni kezdett a kormányon. További szó nélkül szálltam ki a kocsiból, majd egyenest a könyvtárba indultam. Ahogy beléptem az ajtón, egyszerre minden ideg elszállt belőlem amikor megpillantottam a polcokon heverő könyveket. Fellélegeztem. Középen helyezkedtek el a meggyszínű asztalok, a falakon pedig különböző tájképek voltak láthatóak, amik nyugodságot sugároztak.

- Segíthetek valamiben? - toppant elém a semmiből egy idős férfi akinek a testtartása olyan egyenes volt, hogyha átment volna rajta egy úthenger, akkor sem görnyedt volna össze.

- Nem kell, menni fog egyedül is. - csóváltam meg a fejem, majd megindultam a polcok irányába.

- A misztikus könyvek a harmadik sorban vannak - jegyezte meg, és közvetlen mindkét kezét hátrakulcsolta.

- Tessék? - néztem rá értetlenül, hisz egy szóval sem említettem, hogy milyen könyvet keresek.
Választ nem adott, csak nyugodtan visszasétált a pulthoz, majd egy fekete borítójú könyvet kezdett lapozgatni. 

Végig sétáltam a polcok között többször is.  
Kiválasztottam egy könyvet: Cassandra Clare -Csontváros.
Új zsákmányommal a kezemben leültem az asztalhoz és olvasni kezdtem.
Egy vörös hajszál hullott a kezemben lévő könyvre.

- Te új vagy itt, igaz? - szólított meg egy lány, aki izgága mozdulatokkal foglalt helyet velem szemben. Élénk zöld szemei csakúgy villogtak a kíváncsiságtól.

- Igen - bólogattam és visszatértem az olvasáshoz.

- Hol laksz? Én egyébként Adalin vagyok - nyújtotta felém jobb kezét mosolyogva.

- A kastélyban lakom. Én pedig Irina vagyok. - nyújtottam a kezem, ha lett volna időm rá. Adalin hamar meggondolta magát és visszahuppant a székbe.

- Te...hogyan tudsz együtt élni a szellemekkel? - kérdezte elkerekedett szemekkel, közben ujjaival lassan zongorázni kezdett a faragott, meggyszínű asztalon.

- Hm? - bámultam rá értetlenül.

- Nem is értem, ők hogyan tudnak ott lakni. A kastély tele van szellemekkel. - magyarázta.

- Honnan veszed, hogy szellemek vannak ott? - csuktam be a könyvet, majd figyelmesen vártam a válaszát.

- Azt hiszed csak kitalálom? - fonta össze karjait morcosan.

- Nem, dehogyis! - ráztam meg a fejem zavartan. - Csak én ott lakom, de sosem láttam szellemet.

- Mert nem figyelsz, és azért.

- Miért, te láttál ott szellemet? - kíváncsian felvontam a szemöldököm.

- A szüleim mesélték, hogy egyszer több pap is járt a kastélyban, éshogy szellemeket űztek. De nem jártak sikerrel, mert azok nem mentek sehová...

- Aha... - bólogattam lassan, közben azon agyaltam, miért változott meg a szeme színe egyik pillanatról a másikra? Nemrég még zöld volt, most viszont tengerkék. Észrevehette, hogy mélyen a szemébe bámulok, mert zavartan felvonta a szemöldökét. Pár percig néma csend ülepedett közénk, majd hirtelen felszólalt:

- Tudod mit? Adok én neked olvasmányt - felugrott a székből és a polcokhoz sietett. Pár másodperce eltűnt, aztán előjött egy könyvvel a kezében

- Kicsiny városunk története ebben a könyvben van - magyarázta és a kezembe adta, vagyis inkább erőszakolta.

- Hát...oké.

- Azért Edward igazán felvilágosíthatna, hisz mégis csak ő Haven város vezetője. - fonta össze karjait. − Jó olvasást! - azzal elviharzott a helyiségből.
Egy kicsit összezavart a viselkedésével és nem igazán tudtam magamban eldönteni, hogy komplett volt-e a csaj.

Hamar indultam is ki a könyvtárból, ugyanis eltelt az idő és már egy órám maradt, hogy délre hazaérjek!
Telefonáltam és hívtam egy Taxit. A kocsiban elaludhattam, mert a sofőr rekedtes hangjára ébredtem.

- Megérkeztünk. - nyújtotta tenyerét a pénzre várva, közben rágóját csócsálta, ami baromira idegesítő volt, ezért gyorsan fizettem és kiszálltam a kocsiból.

Kinyitottam a kaput, és végig sétáltam a macskaköves járdán, ami egészen a bejárati ajtóig vezetett. A kastély falait már itt-ott benőtte a moha, és eléggé kísértetiesek az udvaron pinehő szobrok, melyek még így nappal is rémísztőek, nemhogy éjszaka. Megálltam egy pillanatra, mert olyan érzesem támadt, az egyik szobor figyel engem. A készítője igazán agyafúrt ember lehetett, mert akármelyik oldaról is néztem, a szemei rám vetődtek.

- Nocsak, ilyen későn hazaérni. Már dél rég elmúlt! - jegyezte meg Kevin hangosabban a kelleténél, de úgy, hogy ezt anya meg is hallja. Látszólag élvezi, ha kicseszhet velem. Nem vártam meg anya prédikációját, inkább hamar a konyhába igyekeztem, és neki láttam a mosogatásnak, mert az ebéd már elkészült.

- Rád aztán nem lehet számítani! - tette szóvá keserűen.

- Csak tíz percet késett Margaret, te pedig már jóval délelőtt neki kezdtél az ebéd elkészítésének. - magyarázta Edward, majd halovány mosollyal a szemembe nézett. Anyának nem tetszett, hogy Edward megpróbált védeni azzal, hogy szólt az érdekemben.

- De ha egyszer azt kérem, hogy igenis segítsen, akkor legalább felhívott volna a késése miatt. - firtatta továbbra is, majd arrébb álított, és átvette a mosogatást.

- Én csak azt mondom, hogy túl szigorú vagy Maraget. Biztosan jó volt az a könyv, ha nem tudta abbahagyni az olvasát. - magyarázta és felémkacsintott.

- Jó, ezt itt fejezzük be! - szólalt fel mérgesen. - Üljetek asztalhoz. - tette hozzá.

                            ***
Éjjel újabb rémálmom volt. Egy sötét folyosón voltam, ami két oldalt szobákkal volt körbevéve. Hiába nyitottam az ajtókat, azok nem nyíltak ki. Éreztem, hogy mögöttem van valami, ezért lassan kezdtem el megfordulni. Hatalmas szárnyakat láttam, melyek valamit vagy valakit teljesen eltakartak. Aztán a szárnyak hirtelen felemelkedtek az alaktól, majd egy fekete szempárral találkozott a tekintetem. Annyira megijedtem, hogy azonnal fel is ébredtem.
Miután feleszméltem abból a borzasztó rémálomból, a fürdőszobába siettem, hogy megmosdjak. Ahogy a kendőt elemeltem az arcomról és a tükörbe néztem, egy sötét alakot pillantottam meg a zuhanyfüggöny mögött. Földbe gyökerezett a lábam. Mintha akaratom ellenére sem tudtam volna mozogni. A félelem teljesen megbénított. Próbáltam hitetni magammal, hogy csak képzelődöm, ezért megráztam a fejem és pislogni kezdtem.
Még mindig láttam! Nem mertem megmozdulni, de ő sem mozdult. Jobb lábamat lassan arrébb mozdítottam, mire ő is megmozdult. Tudtam, hogy ha megindulok, akkor ő is megindul.

- Minden oké? - nyitott be hirtelen Alice és aggódva mellém szegődött.

- Igen... - dadogtam, majd megfordultam és a tekintetem egyből a zuhanyfüggönyre szegeztem.
Már nem volt ott.

- Miért bámulod annyira azt a zuhanyfüggönyt? - ráncolta össze homlokát és figyelmesen végig vizsgált szemeivel.

- Hát csak úgy odanéztem - vontam vállat. - Akkor én megyek is. Jó éjszakát Alice.
Azt kérdezte, hogy miért bámulom a zuhanyfüggönyt, miközben ő is egyből  odaszegezte a szemét, amint belépett az ajtón.

--------