- Szóval, azt akarod mondani, hogy nem csak random válassza ki a gyerekeket? - fonta össze karjait Eric vonakodva.

- Igen. láthatnám a mappákat? - érdeklődött Edward.

- Az örsön vannak.- mondta.-De elhozom - azzal egyenest indult, hogy elhozza a gyerekek adatlapját.

- Hogy sikerült meggyőznöd?-szegődött mellém Mary néni.

- Kit? -tettem úgy, mintha nem tudnám kiről beszél.

- Kevint.

- Számít ez most? - vontam fel a szemöldököm.

Válaszként dünnyögött, és egyenest indult fel Edward szobályába.
Nagyon is otthonasan mozog itt...nagyon remélem, hogy nem kezdett ki Edward-dal.

- Annyi minden történik... - kezdte Alice.

- Igen. Mintha minden egyszerre ránk szakadt volna.

- Mi visszük el a balhét helyette.-jegyezte meg idegesen.

- Ki helyett? - vontam fel a szemöldököm.

- Alison helyett! Mi végezzük el helyette a piszkos munkát. - bólogatott lassan, közben töltött magának egy pohár gyümölcsevet. - Kérsz?

- Kösz most nem...figyelj, Alison nincs itt és...

- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy nem a háttérből röhög rajtunk? - vágott közbe, és erősen lecsapta a poharat ami szilánkokra tört.

- Alice nyugodj meg kérlek.-nyugtattam. - Hagyd majd én felszedem. - azzal elkezdtem felseperni.

- Tehetlen vagyok! Nem tudok segíteni Eric-nek sem. - mérgelődött.

- Segítünk, ahogy tudunk, ennél többet nem tehetünk. - helyeztem a kezem a vállára nyugtatásképpen.

- Emlékszel, mikor elraboltak?

- Igen - bólogattam.

- Egy olyan helyiségbe vittek, ahol minden vakítóan fehér volt. A bőröm égett... - lesütötte a fejét majd folytatta. - Egy ezüst színű keresztet, ami fele akora volt mint én, szembe állítottak velem, míg én egy székhez voltam kötve. Akárhányszor a keresztre emeltem a tekintettem, annyiszor égtem meg. A kezeim megvoltak láncolva én én...nem tudtam szabadulni. - csapott dühösen a konyha pultra, majd folytatta. - Túl sokat vagyok emberi testben.

- A lényeg, hogy itt vagy Alice. Kibírtad. - bólogattam lassan és megértően, bár ha azt nézzük, nekem mégiscsak rosszabb a helyzetem, mert én vagyok ember csak.

- Eric már akkor tudta mi vagyok, mikor először meglátott...biztosan Mary már mindenre felkészítette. De mondd meg, miért van velem? Hisz egy szörnyeteg vagyok!

- Azért van veled mert igazán szeret. Nem vagy szörnyeteg! - tettem hozzá határozottan.

- De igen az vagyok. Nézz csak rám!-azzal felfedte valódi arcát.
A szemei fehérben mutatkoztak, az arca számomra ismeretlen jelekkel volt tele, talán szimbólumok lehettek.
A haja hófehér volt, és itt-ott feltűnt benne pár ezüst hajtincs is. Próbált magam tűrtőztetni, hogy ne lássa hogy megijedtem.

-Látod, ez vagyok én.- azzal visszaöltötte emberi arcát.

- Hidd el, ebben a világban az ember a szörnyeteg. - jelentettem ki.

- Annyira szeretnék neki segíteni...-ajkait erősen összeszorította, majd a tekintetét rám emelte.

- Esküszöm, ezért Alison Argent fog bünhődni! Nem nyugszom míg nem látom meghalni. Bár, nehéz lesz így, hogy a bátyám még mindig megszálottan szereti.

- Honnan tudod, hogy ő ölte meg...

- Onnan, hogy láttam! - vágott a szavamba. - Megyek lefekszem. Keső van, menj te is pihenj. - mondta és elindult fel a szobájába.

A faliórára pillantottam ami 23:00-mutatott.
A nappaliban már senki sem volt, így én is elmentem lefeküdni.
Beállítottam az ébresztőt, hogy egy óra múlva ébresszen, mire Eric megjön.
Bár ebben nem vagyok biztos. Nagyon kitikkadt volt, és megviselt.

                       ————

- Akkor, csokit vagy sütit kérsz?-kérdezte Kevin közben a kezem fogta.

- Nem lehetne mindkettőt?-vigyorogtam.

- Na hogy izlik?-kérdezte és lehuppant mellém az ágyra.

- Isteni!-kacsintottam.

-Te nem kérsz?-próbáltam a szájába rakni egy falatot, de hamar elkapta a fejét.

- Nem vagyok oda az édességert, hisz tudod.

- Gondoltad volna, hogy egyszer boldogok leszünk?- fordultam vele szembe.

- Hát nem.-halovány mosolyt csalt arcára, majd ajkait az enyémhez tapasztotta.

Ajkaink hevesen falták egymást, közben kezei felfedező útra indultak a testemen.
Karjaim a nyaka köré fontam, majd az ágyammal szemben lévő tükörre pillantottam...és akkor abban a pillanatban döbbentem rá arra, hogy ez mind egy álom!

Ahogy a tükörbe néztem azonnal felébredtem, és fel fedtem, hogy a testem izzadt.
Megráztam a fejem, és kiugrottam az ágyból.

A zuhany alá álltam, mikor hallottam az ajtó csapódást.
Azt sem tudtam, hogyan tekerjem magamra a törölközőt.

- Ez mi volt? - húzta el a zuhany függönyt hirtelen.

- Hé, azért megtanulhatnál kopogni.-jegyeztem meg ingerülten és közvetlen kiléptem onnan.

- Ó hidd el láttam már meztelen nőt, és te már nem tudnál újat mutatni.-jegyezte meg gúnyos mosoly kíséretében.

Bevallom, ez megalázó volt számomra, de hisz mit is vártam Kevintől?

- Mit álmodtál? - szegődött mellém. Arcára kíváncsiság ült.

- Mi közöd hozzá? - akadtam ki, és indulni akartam a szobámba de elkapta a karom.

- Engedj el! - szóltam rá erélyesebben, amire lassan elengedett.

- Ugyanazt álmodtuk mindketten, de ez nem lehet...- rázta meg a fejét értetlen arckifejezéssel.

- Ez csak egy álom...

- Én nem akarok  veled álmodni. Elég téged látni minden nap, nemhogy még álmodjak is veled. - akadt ki teljesen és a fejét fogta.

- Hidd el, én sem akarok veled álmodni! - köptem ki a szavakat dühösen.

- Aha...- fonta össze karjait, és  hitetlen arcot vágott, mint aki nem hiszi el amit mondtam.

Az ajtó csengője felhallatszott, ami szerencsére megzavarta abban, hogy újabb bántó szavakkal dobálózzon.

Kiviharzott dühösen, becsapva az ajtót maga után.

Gyorsan felöltöztem, és siettem le a nappaliba.

Eric és Edward az aszalon elhelyezett mappákat vizslatták.

- Hadd nézzem - sétált oda hozzánk Kevin egy pohár itallal a kezeben.

- Nézd, a dátum megegyezik. -mondta, és a polcról elemelt egy papírfecnit, amire búzgón írkálta fel a dátumokat.

- Mindannyian ugyanabban a hónapban születtek, Decemberben.-emelte Eric-re a tekintetét.

- A 12.hónap...- gondolkodni kezdtem amire mindhárman rám néztek.

- Eddig négy gyerek tűnt el, igaz?-szegődtem Kevin mellé és a mappákat vizslattam.

- Igen...mire gondolsz?

- Mivan ha...tizenkettő gyerek kell neki? - pillantásom találkozott az ővével és csak akkor tűnt fel túl közel vagyok hozzá.

- Mintha láttam volna már ilyet.-töprengett Edward, majd folytatta.-Tizenkét gyermek szíve...

- A kislány aki meghalt, beteg volt?tettem fel a kérdést Eric-nek, aki azt sem tudta melyikőnkre figyeljen.

- ...Igen...szívbeteg volt.- bólogatott.

- Azonnal keresd meg azokat a gyerekeket, akik ugyanabban a hónapban születtek, és ugyananyi idősek. - kötötte meg szorosan a köntösét...Mary néni mikor lesétált az emeletről. - Vidd őket biztonságos helyre, míg be nem gyűjti őket! - tette hozzá mikor Eric mellé szegődött.

- Te...te miért vagy köntösben?-pillantásom folyton Edwardra és Mary nénire szegődött, akik se köpni, se nyelni nem tudtak.

- Hogy tehetted ezt? - akaratlanul könnybe lábadt a szemem.

Válasz nem jött...

- Ezt sosem fogom neked megbocsájtani! - jelentettem ki a szemébe nézve.

- Ezt te nem értheted.- mondta zavartan közben Edwardra pillantott.

- De nagyon is értem...- bólogattam hevesen.

- Már nem négy, hanem hat gyerek tűnt el!- jelentette ki Eric miután letette a telefont.

Ha Eric nem vág közbe, talán neki ugrottam volna mérgemben! Olyan haragot váltott ki belőlem, hogy alig bírtam magam türtősztetni. Alice hamar mellém állt, és jelezte, hogy nyugodjak meg, mert a vitának már teljesen mindegy. Elfordultam, de amikor a vállam fölött átnéztem és megláttam Mary néni uralkodó tekintetét, egyből rájöttem, hogy mindeddig ez volt a terve: a ház ura lenni! Csakhogy itt ő nem rúg labdába, ezt garantálom.