Egy szemernyit sem aludtam. Kivilágos reggelig fent voltam. Próbáltam összekaparni magam, de mindhiába. Nem mertem kimenni a szobámból, mert nem akartam Kevin szemébe nézni.
Nem tudom mit keresek itt... Hisz anya meghalt, és én már nem tartozom ide. Valójában azt sem tudom hová tartozom.
Nagy levegőt vettem és lassan kiléptem a szobámból, de azonnal visszaléptem, ugyanis Kevin a nappaliban ült egy üveg piával a kezében.
Toporzékoltam, és úgy döntöttem elkerülőm őt, bár nehéz így, hogy mégis csak egy házban élünk.
Kivettem egy könyvet a fiókomból majd felvettem a szemüvegem, és mikor kiléptem az ajtón, a szemem elé emeltem a könyvet hogy azt higgyék, olvasok.
Mikor leértem a lépcsőről, majd szívrohamot kaptam mikor Alice megszólított.
–Eric nem veszi fel a telefont.- idegesen járkált fel-alá a telefonnal a kézeben amit annyira szorongatott, hogy biztos voltam benne, ha még egyszer megszorítsa, darabokra hullik.
–Hallod amit mondok?- egyik kezét csípőre helyezte.
–Aha...biztosan dolgozik és nincs ideje felvenni.- vontam vállat higgadtan, hisz ez még nem a világ vége, nemde?
–Mindig felveszi a telefont! - győzködött .
–Akkor nem tudom...gondolod, hogy...
–Igen. - válaszolt a gondolatomra, majd aranyszőke haját kontyba fogta.
–Ha valami baj lenne akkor Mary úgyis értesítene. - igyekezve jött le Edward az emeletről.
–Remélem. - aggódóan emelte rám a tekintetét.
–Alice...ne aggódj nincs semmi baj.- mondtam, mintha tudnám hogy nem lenne baj, de nem akartam pánikot kelteni benne, főleg amilyen lobbanékony.
A szemem sarkából észrevettem hogy Kevin feláll az asztaltól, így azonnal visszaemeltem magam elé a könyvet.
- Nekem mennem kell. Úgyis találkozom Mary-vel, úgyhogy ha van valami hívlak.- mondta de már sietett is ki az ajtón.
Ez igazán érdekes...már találkozgatnak is?
Neki mentem a konyha pultnak, majd úgy tettem mintha mi sem történt volna.
- Egyszer úgyis a szemébe kell nézned. Ezzel nem oldasz meg semmit Irina. -  súgta Alice mikor mellém szegődött.
Tudtam, hogy igaza van.
- Tessék. - adta a kezemben a szendvicset Alice, és karjait összefonva megcsóválta fejét, jelezve hogy nincs értelme annak amit csinálok.
Visszaemeltem a szemem elé a könyvet, és lapozgattam, nehogy feltűnő legyek, hogy már vagy húsz perce ugyanazt az oldalt olvasom.
Megfordultam és egyenest indultam, de neki mentem valaminek újra, bár ez most nem valami, hanem valaki volt. A könyv kiesett a kezemből, és követte a szendvics is...
Kikerekedett szemekkel bámultam a mellkasát, amit igazán érdekes volt nézni, főleg hogy az a szürke póló annyira feszült rajta...de jobb volt, minthogy a szemébe nézzek.
Gyorsan arrébb léptem hogy eltudjon menni, de nem mozdult, csak karjait lassan összefonta, mintha várna valamire...
–Ne haragudj, nem láttalak.- mondtam még mindig a mellkasát bámulva.
–Te most kerülsz engem?- kérdezte közben lejjebb hajtotta a fejét hogy a szemembe nézzen, de én azonnal hátat fordítottam neki.
–Én nem kerüllek  -mondtam
–Hát én nem így látom. De az aki neki megy valaminek nyitott szemmel, biztosan jobban tudja nálam.- halkan kuncogni kezdett, majd megköszörülte a torkát.
–Igazad van, tényleg kerüllek.- mondtam ki, kicsit megkönnyebbülve, de még mindig háttal állva.
–És miért?- előrébb lépett egyet.
–Mert...miattam...miattam vesztetted el a szárnyaid!- mondtam ki, és ajkaim összeszorítottam.
–Mondta valaki, hogy te vagy a hibás?- újabb lépést tett felém, de már éreztem a hátamon a testéből áradó melegséget.
–Nem kell ahhoz mondania bárkinek is, hogy tudjam én vagyok az oka.- mondtam őszintén.
–Ha te nem lettél volna ott, akkor is megtörtént volna.- mondta meggyőzően.
–Ez nem igaz. Az a lény engem akart, és nem téged. Téged csak a földre taszított, míg engem azonnal leszúrt.
Nem jött hang a hátam mögül és mikor megfordultam, Kevin újra az asztalnál ült és újra inni kezdett.
Hirtelen felém emelte a tekintetét, így én ezt követően lesütöttem a fejem.
Tudtam, hogy démonokkal vagyok körbe véve, és igazából ezt már a legelején tudtam. Már akkor láttam Alice szemét teljes egészében fehérben tündökölve. Éreztem már akkor hogy ők nem emberek. De ugyan mit tehettem volna? Mutattam volna ki ennél is jobban a félelmem? Mikor Mary néni elmondta, valójában tudtam mielőtt szóvá tette volna. Hogy miért mondta el? Mert tudta hogy látom őket. Látom az igazi arcukat, és nem az álarcot amit magukra öltenek.
Talán ez egy adottság... Hogy kitől vagy mitől kaptam, nem tudom, de igazából már nem is számít.
Csak a bosszú tart életben. Addig nem nyugszom míg nem látom azt az embert meghalni, aki élve elégette anyát. Esküszöm, hogy azt fogja tőlem kapni amit ő adott egy ártatlan embernek. Végig akarom nézni ahogy élve ég el, és én akarom felgyújtani. Ha nem tartana a bosszú életben, már rég nem élnék. Bár, ezt sem hívják életnek...mintha egy élettelen test kóvályogna az emberek között.
–Sziasztok. - zavart meg Eric betoppanása.
–Szia. Alice kikészült mert nem tudott elérni. - mondtam neki, de mintha nem is érdekelte volna amit mondtam.
–Minden oké? - összevontam a szemöldököm, és figyelmesen fürkésztem végig.
–Semmi sincs rendben! Tehetetlen vagyok...három gyermek tűnt el a napokban. A város minden zegzugát átfésültük de semmit sem találtunk, eddig. - nagyot sóhajtott és próbálta visszatartani elkeseredését, de a szeme mindent elárult.
–Istenem...de hogy érted azt hogy "eddig"?
–Ma megtaláltuk az egyiket. - mondta közben rám emelte a tekintetét szomorúan.
–Hisz ez jó! Akkor meglesznek a többiek is. - nyugtattam mosolyogva.
–Irina, a gyermeknek kitépték a szívét!