Percekig álltunk egymással szemben... Döntenem kellett, vagy a bosszú, vagy egy család akikhez tartozhatom. A bennem lappangó démon kiakart törni. Bemocskolták a nevem, amit tisztára kell hogy mossak. Olyas valakinek állítottak be, aki nem voltam, és nem is leszek soha. Kaptam egy új életet, amit örömmel fogadok. Sosem öltem meg David szüleit. Szerettem őket, bár tudtam hogy az anyám nem nézi jó szemmel. David szülei Angyalok voltak. Az egyetlen nemesi vérből származó Angyalok... Mindig normális életet akartam élni... de sosem kaptam meg azt hogy boldog legyek. Már értem miért éreztem azt folyton hogy nem tartozom sehová. A valódi apám egy démon, méghozzá maga Lucifer. Az anyám Amadella, szövetkezett vele. És hogy honnan tudom? Onnan hogy maga a démon mesélte el nekem, és adott egy ajándékot, a nyakéket amit viselek. Egy szörnyszülött vagyok! Arra neveltek hogy pusztítsak. Az anyám Amadella, csak Elijah-t és Lilith-et szerette. Engem gyűlölt mert félig démon vagyok. Most le kell győznöm önmagam azaz a démont aki bennem él ahhoz, hogy megvédjem a családom.

- Tevagy az... - mélykék szemei haragot tükröztek felém.

David felismert.

- Igen, én vagyok - mondtam, közben próbáltam visszafojtani a démont ami kiakart törni belőlem.

Mindannyiuk szívének dobbanását hallottam. Hallottam ahogy lüktet bennük a vér... És valahol legbelül ölni akartam.

- Miért tetted? Hisz a szüleim szerettek, Alison! - elhidegülve szemlélt végig és támadni akart, de Irinát látta bennem... és megtorpant.

- Nem öltem meg őket. Jobban mondva nem én, hanem az anyám Amadella.

- Mindenki azt mondta hogy te voltál. Ne hazudozz! - egy határozott mozdulattal a fába vágott ököllel, ami ezt követően kidőlt.

- Tudom hogy megakarsz ölni David. Hát tedd meg. - jelentettem ki.

- Na azt már nem! Nem veszíthetlek el még egyszer. - szólalt fel Kevin elszántan.

- David,nem én öltem meg őket. De van annál nagyobb gondunk mint vitatkozni, ugyanis az anyám valószínűleg úton van ide, hogy végezzen velünk. - mondtam neki abban bízva hogy hisz nekem.

- És mégis miért hinnék neked? - fonta össze karjait és szárnyait elővillantotta, melyek hófehérek voltak.

Kedvem támadt kicsit megleckéztetni, így én is elővillantottam szárnyaim, melyek koromfeketék voltak, és hegyes tüskék övezték. David, és a többiek arca megfagyott. Nem csoda, hiszen én vagyok az egyedüli, akiben boszorkány és démon vér csörgedezik. Kevin halovány mosollyal kísérte végig minden mozdulatom. David a szárnyaim látván kihúzta magát, és arcán büszkeség tükröződött.

- Legbelül tudod, hogy nem én tettem. És azt is tudod, hogy igazat beszélek! - mondtam, és hátat fordítottam neki, majd Edwardra szegeztem tekintettem.

- Várjunk csak, Amadella életben van? - elkerekedett szemekkel nézett Mary nénire, aki még csak meg sem lepődött.- Te tudtad, igaz? - szegezte hozzá kérdését.

- Hát persze hogy tudtam... Egy ősi boszorkány nem hal meg csak úgy. Alison pedig nem tudta volna megölni, mert nem volt elég erős hozzá. - mondta.

- Alison Argent meghalt mikor levetette magát. Az én nevem, Irina! - jelentettem ki határozottan, majd Kevinre vándorolt a tekintetem, aki szinte a lelkembe nézett gyönyörű szemeivel. - Te pedig Edward menj vissza a bálba és vedd át a várost.

- De... Az sem biztos hogy én nyertem meg a választást. - meghökkent.

- Ne aggódj, azt sem tudják hogy valaha létezett Matheres. - fontam össze karjaim és mosolyogva néztem a szemeibe.

- Rendben, ahogy szeretnéd. - bólintott és indult is vissza a bálba, hogy átvegye a várost.

- Éveken keresztül kerestelek, hogy megöljelek, mert abban a hitben voltam, hogy te ölted meg a szüleim... Most viszont valaki mást kell tovább keresnem, az anyádat Amadellát. - felsóhajtott David, majd kétségbeesetten hátat fordított.

- De most nem egyedül kell keresned, és bosszút állnod. - szóltam utána mielőtt az égbe emelkedett. Visszatekintett rám, majd tovább szállt.

Arra számítottam hogy Kevin is elmegy mint a többiek, de nem mozdult egy lépést sem. Nem mertem a szemébe nézni... Éveken át várt rám. Ugyan mit mondhatnék amivel meggyőzöm arról hogy volt értelme várni? Előbb önmagam kell összeszednem, és csak azután magyarázkodnom.

- Mióta tudod hogy te vagy? - pillanatok alatt mellettem termett, és ujjaival gyengéden végig simította az arcom. Az egész testem beleremegett.

- Reggel óta...
Nem voltam képes befejezni a mondatot, mert a vágy amit iránta éreztem fellángolt.

- Most már nem engedlek el, érted? - átkarolta derekam és úgy szorított magához, mintha most ölelne utoljára. - Oly sokat vártam rád... Irina!

Megdöbbenve léptem hátrább, hisz nem Alisonnak szólított, hanem Irinának.

- Alisont elengedtem, de téged nem foglak! - halovány mosollyal közeledett felém.

- Bárcsak ilyen könnyen tudnám feledni a rosszat. Irina vagyok, de legbelül Alison. Gonosz boszorkányként ismertek meg ebben a városban. De te is tudod hogy nem ilyen vagyok. Az anyám és Elijah helyett én vittem el a balhét. Menekülnöm kellett azon az éjszakán. Titulus és a vadászok a nyomomban voltak hogy végezzenek velem. És senki nem volt aki segítsen. Ha akkor nem ugrom le a szakadékba, végeztek volna velem. Tudtam hogy újjá fogok születni, csak azt nem tudtam mikor. Nem gondolkodtam ésszerűen, csak ugrottam. De nem csak azért tettem mert üldöztek... Nem tudtam együtt élni azzal a bűnnel hogy megöltem háromszáz embert. Ezt a terhet nem voltam képes elviselni. Gyenge voltam Alisonként, de ebben az életemben sokkal erősebb vagyok. - mondtam könnyekkel a szememben, és újra átéltem az egészet... A nővérem halálát, a menekülésem.

- Te vagy a legerősebb, akit valaha csak láttam! - ujjaival kiseperte az arcomra hulló hajtincseket.

- Véget kell vessek a harcnak! De ehhez meg kell állítanom az anyám. - töröltem le a könnyeim, és erősnek mutattam magam.

- Együtt fogjuk megállítani Amadellát. - jelentette ki határozottan. - Nem hagyom hogy egyedül szembe szállj vele.

- Van még valami. Meg kell találnom az őrzőt még mielőtt megnyitja a kaput. Ha eljön az ideje az őrző feladata beteljesedik, és megnyitja a holtak kapuját. De ha ez megtörténik, a démonok és a holtak szabadon járhatnak a földön. Az anyám pedig átveszi a helyet, ami engem illet.

- És van sejtésed hogy ki lehet az? Hogy érted azt hogy átveszi a helyet ami téged illet? - vonta össze szemöldökét.

- A szívek királynője valójában a démonok úrnője. Az apám öröksége engem illet. Én vagyok az alvilág hercegnője, akinek minden természetfeletti hódol.

- De van választásod, igaz? - rémülten és aggódva szemlélt végig.

- Nem tudom. De egy biztos, az anyám megfogja akadályozni. - bólogattam lassan.

- Akkor hagyd! - jelentette ki komolyan.

- Hagyjam hogy átvegye a helyem, és minden embert megöljön? Tudod hogy miért vagyok a szívek királynője? - ingerülten néztem rá, és nem értettem hogy lehet ennyire felelőtlen.

- Miért? - kérdezte kíváncsian.

- Azért mert a démonok az emberek szívét hoznák nekem el ajándékba! Ezért hívnak úgy, hogy a szívek királynője.

- Akkor meg kell ölnünk az őrzőt, majd Amadellát! - határozottan bólintott.

Ahogy észre vettem, Kevint már semmi sem érdekli csak velem legyen. Szinte a lelkembe nézett... Úgy ért hozzám mint aki utoljára érinthet meg.

- Maradj ott! - parancsoltam rá mert a szíve dobogása elfojtott minden más zajt az erdőben.

Mély levegővétellel próbáltam leküzdeni a sötét oldalam, és közben csak arra koncentráltam hogy Irina vagyok, és nem Alison.

- Minden rendben? - sietve indult el felém, nem is félve attól hogy talán meg is ölhetem.

- Igen - bólogattam.

- David hitt neked, de Alice... - kezdte.

- Hinni fog nekem. Vagyis remélem... De te tudod hogy nem öltem meg, igaz? - halovány mosoly kíséretében gyönyörködtem ragyogó szemeiben.

- Hát persze hogy tudom. Nem lettél volna képes arra, hogy olyas valakit bánts akit szeretsz.

- Köszönöm! Menjünk. A többiek már biztosan otthon várnak minket, és biztosan többet akarnak tudni rólam. - azzal megfogtam a kezét, és átteleportáltam magunkat a Kastély bejáratához.

- Ez gyors volt... - meghökkenve szemlélt végig.

- Igen, gyorsabb vagyok mint te. - jegyeztem meg vigyorogva.

- Azért majd teszünk egy próbát. - magabiztosan húzta ki magát mellettem.

- Ugyan, te is tudod hogy én erősebb vagyok, szóval csak besülnél... de ha ezt akarod, hát legyen.

- Mondtam már, hogy idegesítő vagy? - ráncolta össze homlokát, majd felnevetett.

- Nem csak mondtad, ki is mutattad. - utaltam a kötekedéseire.

Háromszori nekifutásra nyitottam ajtót, és már biztos voltam abban hogy a többiek már tudatták Alice-szel hogy én vagyok Alison Argent. Amint beléptem a helyiségbe, egyből Alice hideg, és üres tekintetével találtam magam szemben. Edward megpróbált Alice útjába állni, ezért lefogta mindkét kezét, hogy ne támadjon. Mary néni összefont karokkal állt a kandalló előtt, és arcán idegesség tükröződött.

- Csak egy kérdésem van hozzád Alison: Miért ölted meg az anyám? - tette fel a kérdést rezzenéstelen arccal.

- Sajnálom! De nem én tettem... tudom hogy láttál véres kezekkel kirohanni az anyád szobájából, de had magyarázzam meg hogyan is történt. - kértem meg arra, hogy hallgasson meg.

- Két percet kapsz! - jelentette ki.

- Hallottam ahogy Elijah elmeséli Lilith-nek és az anyámnak hogyan ölte meg az anyádat Kathrine-t... Azonnal rohantam ide a Kastélyba, hogy segítsek rajta. Abban bíztam hogy visszaadhatom az életét. De későn érkeztem...és nem tudtam megmenteni! Túl gyenge voltam. Ezért láttál kirohanni véres kezekkel. Elijah ölte meg. Őszintén sajnálom Alice! Szerettem az anyádat, ahogy téged is. Tudom, hogy ez a fájdalmadon nem enyhít. És azt is tudom, hogy a harag amit érzel, nem múlik el csak úgy. De hidd el, sosem tudnék nektek ártani. Megfogom állítani az anyám, és jóvá teszem azokat a bűnöket amiket elkövettem. - ahhoz hogy elhiggye, az elméjébe kellett lépnem hogy lássa amit én láttam.

- És te ki vagy: Alison, vagy Irina? - leengedte karjait maga mellé, és felém sétált.

- Te kinek látsz? - néztem mélyen a szemébe.

- Mi az, amire a legjobban vágyom? Ezt csak Irina tudhatja. Tehát, ha te vagy Irina, akkor tudnod kell mit ígértél.

- Szóval nem bízol bennem...megértem. - bólogattam lassan. - Egyszer azt mondtam, ha én egyszer természetfeletti leszek, szárnyakat varázsolok neked, amik rózsaszínek lesznek - mondtam el mosolyogva.

- Látom a szemedben a gonoszt... Kiakar törni, kiakar teljesedni. Biztos vagy benne, hogy megtudod állítani? - komoran szemlélt végig.

- Egyszer már sikerült legyőznöm, most is sikerülni fog - mondtam határozottan.

- Álmomban sem gondoltam volna, hogy te vagy Alison... - rázta meg a fejét összevont szemöldök kíséretében.

- Bárányba bújt farkas kinek emléke megszűnik létezni. - idézte fel Mary néni.

- Minden rendben ment? - fordultam Edward-hoz.

- Igen...a vadászok mellettem álltak, és gratuláltak. - meglepetten nevetett fel. - De ez hogyan...hiszen ellenünk voltak.

- Ne feledd, hogy Titulus fordította ellenünk őket. Majd Matheres. - nyugtattam meg hogy minden rendben van. - A falkavezért meg bízd rám.

- Szóval, akkor állod a szavad, vagy sem? - türelmetlenül tette csípőre a kezeit Alice széles vigyor kíséretében.

- Hát hogyne! - mondtam, és elindultam felé.

Erősen behunytam szemeim és elképzeltem ahogyan Alice válla fölött a szárnyak felemelkednek. Mindig is a képzelet hatalma volt az erősségem. Ahogy kinyitottam szemeim, és felé szegeztem tekintettem, részese lehettem a különleges szárnyaknak. A szárnyak átöltek védelmezve, majd felemelkedtek. Ujjaimmal óvatosan megérintettem a szárnyakat melyek bársonyos érzést kölcsönöztek. Alice szárnyai különlegesek, ahogyan ő is. Alice arca megfagyott és csak arra volt képes hogy pislogjon. Válla fölött óvatosan átnézett, és mikor megpillantotta rózsaszín szárnyait, az örömtől könnyeket ejtett. Ha csak ennyivel jóvá tudnám tenni... Lassan hátrálni kezdtem és mikor elértem Kevin közelébe, megfordultam és karjaim nyaka köré fontam. Erősen kellett koncentráljak, hiszen neki voltak szárnyai egykor. Ő már érezte a fájdalmat a testében. A szárnyai ujjá születtek. Lassan elengedtem és mosolyogva szemléltem végig aranybarna szárnyait, melyen egy heg díszelgett. Amikor felfedezte a heget a baloldali szárnyán, felismerte hogy az bizony az ő szárnyai, melyeket elveszített. Most visszakapta. Visszakapta a büszkeséget, a démoniságát. Alice szárnyai már szállni akartak, de ő még nem készült fel rá. Ahogy elemelkedett a földtől, az asztalon landolt...majd hanyatt esett.

- Majd én megtanítalak. - mondta Kevin, és felállította őt.

Lassan hajnalodik... hirtelen egy hideg levegő csapott meg. Éreztem az anyám közelségét...

- Visszamegyek a lakásba. - pillantottam Eric felé. - Elviszel?

- Egy ősi boszit aki szíveket eszik vacsorára? - gondolkodni kezdett összefont karokkal. - Hát még szép! Amúgy sem félek tőled.

- Mert Irinát látod bennem. - súgtam oda neki, amitől kicsit meginogott.

- Ne butáskodj, hisz én is tudok neked ruhát adni. - lépett felém Alice, majd további szó nélkül átölelt szorosan. - Emlékszel, azt mondtad a bosszú elveszi az életem és hogy elengedem a boldogságot magam mellett. - súgta a fülembe. - Most én mondom ezt neked.

- Addig nem tudok megnyugodni míg nem végzek azzal, aki a nővérem megölte! - jelentettem ki határozottan.

- És tudod hogy ki tette? - érdeklődött Edward.

- Igen, tudom. Philip, a fivéred! - válaszoltam.

Edward arca kővé dermedt. Láttam őt azon az éjjelen ahogy a fáklyát a nővérem felé tartja, majd lángra gyújtja. Sosem fogom, és nem is tudnám feledni. Tudom hogy elfogom engedni magam mellett a boldogságot, de nem tudnék azzal a tudattal együtt élni hogy a nővérem gyilkosa szabadon tengeti az életét.

Mindenkit magam mögött hagyva indultam fel a szobámba, majd minden ruha darabtól megváltam, és a zuhany alá álltam. Éreztem és hallottam őket... hogy kiket? Hát a démonokat akik mindig is körül vettek. Várnak rám...várják hogy az övék legyek. Ez a sorsom. Nem mondhatom el Kevinnek hogy akaratom ellenére is át kell vegyem apám helyét az alvilágban. Nem akarom, hogy bajuk essen. Ha végzek az őrzővel, elmegyek a városból, és útjaink ketté válnak.