Yasmine Adams szemszöge

   Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, azt hittem meghaltam, amikor újra érezni kezdtem a fájdalmat, amiből egyből tudtam, hogy még élek, nem haltam meg. Mikor kinyitottam a szemem, egy kezet éreztem meg a karomon, ami segített felülni, majd mikor elkiáltotta magát, akkor ismertem fel a hangjáról. Brian. Mikor rendesen kinyitottam a szemeimet, akkor hirtelen egy test csapódott nekem és ölelt magához szorosan, mire felszisszenek, ezért enyhít egy kicsit a szorításán.

   - Istenem, annyira örülök, hogy felébredtél! - suttogta... Nicholas... - Annyira köszönöm, hogy nem haltál meg! Annyira sajnálom! - folytatja mondandóját, majd ekkor fogom fel, hogy miért is kér bocsánatot, és hogy mit sajnál. - Annyira nagyon sajnálom! - könnyek gyűltek a szemembe, most fogtam fel csak igazán... élek... életben vagyok... lassan én is visszaöleltem, a kezeimet a hátára tettem, és úgy bújtam hozzá, majd kezdtem el sírni, ami most egyáltalán nem érdekelt, hogy mások előtt sírok. Istenem... életben vagyok... és nem egyedül éltem túl... Nicholassal egy ideig még öleltük egymást, majd mikor alább hagyott a sírásom akkor lassan eltoltam magamtól, hogy a szemeibe nézzek, ami neki is könnyes volt, amin igazából nem lepődtem meg. Viszont ahogy teljesen elengedtük egymást, egy másik test csapódott nekem, aki Brianhez tartozott, egy mosoly kúszott az arcomra, majd visszaöleltem, miközben Nicholasra néztem és tátogni kezdtem.

   - Nincs semmi baj! - nem hibáztattam semmiért, ami történt, nem az ő hibája volt, nem tehetett semmiről, ami bekövetkezett, amin túl kellett esnem... esnünk...

   - Köszönöm! - suttogta vissza, mire egy mosoly kúszott az arcomra, majd behunytam a szemeimet, és jobban belesimultam Brian ölelésébe, amit ő egyáltalán nem ellenzett.

   - Örülök, hogy felébredtél! - suttogta, mire a mosoly az arcomon még nagyobb lett, mint az előbb volt. Istenem de megkedveltem ezt a srácot néhány nap alatt!
   Egy ideig még öleltük egymást, majd szép lassan eltávolodott tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni, majd a homlokát nekidöntötte az én homlokomnak, és úgy fogta két keze közé az arcomat, majd kezdte el simogatni a puha kezeivel, mire én behunytam a szemeimet a jó érzésre. - Gyere! - szólalt meg egy idő után, mire kinyitottam a szemeimet. - Leápoltuk a sebeidet, de ki kéne cserélni a kötést. Még pont maradt annyi, hogy az neked elég legyen! - mondta, mire bólintottam, majd a segítségével talpra álltam.

   - Köszönöm! - szólalok meg halkan egy idő után, miközben az egyik fából épített, levelekkel leterített tákolmány felé vesszük az irányt.

   - Mégis mit köszönsz? - kérdezi egy halvány mosollyal az arcán.

   - Hogy ott voltál mellettem! - válaszolom én is egy halvány mosollyal az arcomon, azok ellenére is, hogy fájdalmaim voltak.

   - Ez csak természetes! - rántja meg a vállát, miközben segít leülni a fatörzsre, és az elsősegélydobozból, amiben már tényleg alig volt valami elő vesz egy krémet és kötszereket. Miután a kezébe vette őket, a hátam mögé lépett, és felhúzta a felsőmet. - Megfognád légyszíves? - tartja még mindig a ruhaneműt, mire teljesítem kérését, és megfogom a felsőmet, ami már csak cafatokból állt.

   - Esetleg mentettetek meg néhány ruhaneműt? - kérdezem végül, mert el akartam kerülni a kínos csendet.

   - Persze, hál' égnek elég sokat sikerült. - válaszolja, miközben érzem, hogy a hátamat kezdi el bekenni, mire felszisszenek. - Ne haragudj! - kér egyből bocsánatot, mire csak megrázom a fejem, hogy semmi baj, nem az ő hibája.

   - Akkor majd esetleg kaphatnék egy másik felsőt ez a szakadt helyett? - kérdezem, mire hümmög egyet válaszként. - Köszönöm! - hálálom meg kedvességét.

   - Ugyan, ez semmiség azok, akiknek tönkre ment a ruhájuk a sérüléseik miatt azok kaptak másikat! - válaszolja. - Nem akartunk mindenkinek osztani, mert nem tudjuk, hogy meddig leszünk itt, és ezért csak hetente fogunk ruhát cserélni, ha nagyon szükséges. - mondja, mire most én hümmögök. - Elrakod kérlek? - nyújtja előre a kenőcsöt, mire megfogom azt, és a lábamnál lévő dobozba dobom. - Most bekötöm, okés? - mondja, mire megérzem a kezeit a hasamon, ahol keresztezi a kötszert, majd ezt újra megismétli, majd lassan felkel mögülem és elém lép. - Gyere, megmutatom, hogy hol vannak a ruhák! - int a fejével egy halvány mosollyal az arcán egy irányba, mire lassan felkelek a felém nyújtott kezét megfogom, és a segítségével elbotorkálok a ruhás kupachoz, ami egy kisebb levelekből és ágakból készült tákolmány alatt helyezkednek el. Lassan letérdelek a ruhákhoz, és nem is válogatok olyan sokáig, hanem egy szürke pólót felkapok a kupacból, ami valószínűleg férfi, de most cseppet sem érdekel, és felveszem egyből, ahogy a rossz szakadt felsőtől megszabadultam, és a fürdőruhámra veszem, ami érdekes módon megúszta ezt az egészet, amin keresztül mentünk.

   - Mi történt az idő alatt amíg ki voltam ütve? - kérdezem a lányoktól, akikkel a tábortűz körül ültünk, hogy melegedjünk, mivel a nappalok melegek voltak, de az éjszakák azok elég hidegek.

   - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de örülj, hogy lemaradtál egy-két dologról, ugyan is biztos vagyok benne, hogy nem bírtad volna ki Melissa hisztijeit! - kezd bele a mellettem ülő Rebecca.

   - Már nem csak a lányok, de a fiúk idegeit is feszegeti nem is kicsit! - folytatja a másik oldalamon ülő Theresa majd látványosan kirázza a hideg az emlékekre, mire hangosan felnevetek, de egyből befogom amint fájdalom nyilall a hátamba, mire felszisszenek.

   - Azt hiszem inkább hanyagolnám a nevetést! - közlöm velük elhúzott szájjal, mire most ők nevetnek fel, akik körülöttem ülnek. Egy kicsit furának tartom ezt a helyzetet... itt ragadtunk egy lakatlan szigeten, alig éltük túl húszan ezt az egész balesetet - feltéve, ha az volt - és ki tudja, hogy mikor találnak meg minket - ha egyáltalán keresnek - mi meg itt ülünk és röhögünk, egy kicsit abszurdnak találom, de mindegy, legalább egy "kalandként" fogjuk fel ezt az egészet és... nem máshogy...
   Ahogy így végig néztem a lányokon, akik itt ültek mindenkin volt valami seb, amit szerzett, egyedül talán Melissan nem volt látható semmi, talán csak egy két horzsolás... ő szinte teljesen megúszta egy karcolás nélkül. Nagyon nagy szerencséje volt...

   - Lányok szerintem most már tegyük el magunkat holnapra! - jelenik meg mellettünk sántikálva Antonio, mire mi lassan felkelünk a tűz mellől, és elindulunk az összetákolt "házak" felé. Többen alszunk egyben, hogy valamennyire melegítsük egymást, hogy ne fázzunk meg az éjszaka.

   - Segítsek? - kérdezi Theresa, akivel együtt fogok aludni, vagyis ő lesz az egyik.

   - Azt hiszem, hogy menni fog, de azért köszönöm szépen! - mosolygok rá kedvesen, majd lassan felállok a farönkről, és a számat elhúzva megpróbálok egyedül eljutni a házhoz, ahol aludni fogok. Csak néhány lépést tettem meg, amikor egy kéz nyúlt a térdhajlatom alá, majd a hátamra tette a másik kezét, és felemelt. Egy kisebbet sikkantottam a hirtelen ért mozdulatra, és egyből a felemelőm nyakába kapaszkodtam meg a kezeimmel, és ekkor vettem észre a mosolygós Briant.

   - Ugye tudod, hogy még nem nagyon kéne egyedül sétálnod, hisz nagyon megsérültél és fájdalmaid vannak! - szid le, mire elmosolyodok az aggodalmán.

   - Aranyos vagy, hogy aggódsz értem, de neked meg attól még nem kellene cipelned, mert te ugyan úgy megsérültél int én, csak lehet, hogy nem annyira! - szidom le én is őt, mire csak megforgatja a szemeit, és lerak a földre a saját lábaimra. - Köszönöm! - vigyorgok fel rá, mire ismét megforgatja a szemeit, majd megfogja a kezemet, és a vállára teszi, hogy így segítsen menni, mire most én forgatom meg a szemeimet, mire halkan felnevet. Amint odaértünk a kis tákolmányhoz leültetett a többiek mellé, akik már ott voltak, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és elhagyta a helyszínt.

   - Elpirultál! - kiált fel hirtelen Jacqueline, rám mutatva, mire összeszorítom az ajkaimat, hogy próbáljam visszafojtani a vigyoromat, ami eléggé nehezen megy.

   - Kikérem magamnak! Én nem szoktam elpirulni! - motyogom az orrom alatt, mire az összes lánynak egy vigyor kúszik az arcára. - Inkább aludjunk! - mondom, majd megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni a nagy leveleken, amik le vannak terítve a homokba, és hátat fordítok a lányoknak, mire néhányan felnevetnek, én meg megejtek egy mosolyt, majd hallom ahogy a többiek is lefekszenek, és hamarosan elnyom az álom.

   Arra ébredtem fel, hogy reszketek, a szemeimet próbáltam hozzászoktatni a sötéthez, ugyan is még éjszaka volt, vagy hajnal, kitudja. Mikor a szemeim hozzászoktak a sötéthez Donnaval találtam magam szemben, aki még békésen aludt, így mivel nem akartam felkelteni, lassan megfordultam a másik oldalamra, ahol meg Theresa, Jacqueline, Rebecca és Ann feküdt, egyikőjük sem volt ébren. Sóhajtottam egyet, és lassan felültem, hogy ki tudjak szállni közülük, és el tudjak menni a ruhákhoz, hogy hozzak magamnak valamit, amivel betakarom magam, hogy ne fázzak, arra viszont nem számítottam, hogy útközben találkozni fogok valakivel.

   - Hát te hová mész? - kérdezte egy hang, amit egyből felismertem.

   - Fázok, ezért elmegyek valami ruhát keresni, hogy betakarjam magam vele! - válaszolom kérdésére, mire hümmög egyet.

   - Gyere! - nyújtja a kezét, mire értetlenül megpróbálok a szemeibe nézni, de a sötét miatt elég nehezen megy, de amint megvannak észreveszem, hogy a kék szemei engem fürkésznek. Lassan a kezébe csúsztatom az enyémet, mire elkezd vezetni oda, ahol ők alszanak.

   - Mit csinálsz? - kérdezem halkan, hogy ne keltsem fel a többi fiút, ugyan is odaértünk hozzájuk.

- Feküdj le! - utasít halkan, gondolom a helyére mutatva. Értetlenül nézek rá. Egy... nem akarom kitúrni a helyéről, kettő... nem fogok vele aludni, mert biztos vagyok benne, hogy azt akarja, három... nem vagyunk együtt, hogy vele aludjak! - Gyerünk már! - szól rám egy kicsit erélyesebben, de ugyan akkor kedvesen. Még mindig ugyan úgy nézem őt, mire felsóhajt. - Ha nem fekszek le, akkor én foglak lefektetni, és az nem fog tetszeni! - mondja kétértelműen, mire azonnal teszem, amit kér, és lefekszek a helyére, majd ő is lefekszik közvetlen a hátam mögé, teljesen nekem nyomva a mellkasát. - Nem kell neked ruha, majd én felmelegítelek, oké? - suttogja a fülembe, miközben megérzem a kezét a hasamon, amivel közelebb húz magához, ezzel egy cseppnyi helyet sem hagyva közöttünk. Igaza volt, nem kellett már ruha, hiszen annyira zavarba jöttem a közelségétől, hogy annyira melegem lett, hogy ami ruha rajtam volt még azt is soknak találtam. - Most már aludj! - suttogta a fülembe, majd a fejét belefúrta a nyakamba, mire kirázott a hideg. Istenem... miket vált ki belőlem. Megköszörültem a torkom ezzel is magamra vonva a figyelmét.

   - Ezek után nehéz lesz aludni! - közlöm vele a tényeket a helyzetre utalva, mire felkuncog, és még közelebb húz magához, ha ennél még lehet. Nagy nehezen végül sikerült a karjaiban elaludnom, és még nem is fáztam, és tagadnám azt, ha nem élveztem volna a helyzetet, amibe kerültem vele.

   Reggel a szemembe sütő napra keltem fel, Brian keze még mindig a derekamon volt, és mikor megpróbáltam magamról leszedni a szorosan tartó karját, akkor meg jobban magéhoz szorított, így tovább nem is próbálkoztam a szabadulással, helyette inkább úgy döntöttem, hogy szembe fordulok vele. A barna göndör haja a szemébe lógott, a nap megvilágította az arcát, ami így még helyesebbnek mutatta őt. A szemei még csukva voltak, így nyugodtan tanulmányozhattam tovább az arcát és a vonásait. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy elmosolyodik.

   - Tetszik, hogy ennyire bámulsz! - mosolya még szélesebb lesz az arcán, mire vállon csapom, ő meg erre felnevet.

   - Bunkó! - mondom neki durcásan, mire megint elneveti magát.

   - Most miért? - kérdezi egy nagy mosollyal az arcán. Kérdésére nem válaszolok, hanem végre sikeresen leszedem magamról a kezét, és felkelek mellőle, hogy körül nézzek, hogy mégis ki van már ébren. - Most hova mész? - kiált utánam, amikor elindulok a lányokhoz, akik éppen indulnak valahova. Egy mosolyt varázsolok az arcomra, és úgy fordulok felé.

   - El! - közlöm vele, intek egyet, és megyek is tovább a lányokhoz, akik ahogy meglátnak egyből kérdőre is vonnak, hogy mégis hol voltam az éjszaka. Nem válaszoltam nekik, főleg úgy nem, hogy Donna is közöttünk volt, mert biztos vagyok benne, hogy elefántot csinált volna az egész helyzetből, így inkább tereltem a témát.
   Miközben beszélgetni kezdtünk elindultunk valami ennivaló után kutatni, amiből elég kevés adatott meg a szigeten, csak egy-két gyümölcsöt találtunk, ami nem volt elég mindannyiunknak, így úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk halat fogni. Miközben lányok, - kivéve Melissa - a halászattal voltunk elfoglalva, addig a fiúk hosszabb ágakat, leveleket és indákat szereztek, amikből újabb kisebb kunyhókat próbáltak meg összehozni, vagy azokat, amik már megvoltak megerősíteni, mert kitudja, hogy mikor talál meg minket egy vihar, ami simán tönkre teheti.
   Tudom, hogy alig néhány napja vagyunk itt, de egész jól hozzászoktunk az itteni élethez, próbálunk minél többet kihozni a talált dolgokból, összefogtunk, segítünk egymásnak, mert azért vannak közöttünk olyanok is, akik nagyon megsérültek, még nálam is jobban.
   Minden tőlünk telhetőt megpróbálunk kihozni a sziget adta lehetőségekből, mert nem tudhatjuk, hogy meddig leszünk itt, miket kell majd még túlélnünk együtt, és a legfontosabb, hogy mikor juthatunk haza, hogy felkeljünk a rémálomból, ahova kerültünk egy hiba vagy egy szándékos dolog miatt...

--------------------

Sziasztok! Tudom már nagyon régen volt rész, ezért bocsánatot is kérek! Nem akarok kifogásokat keresni, hogy miért nem volt új rész, de azért mégis elmondom, hogy mi volt velem az elmúlt hónapban, hogy azért tisztában legyetek vele, hogy nem direkt nem írtam.
Most érettségiztem, ami sikeresnek bizonyult (hál' égnek xd).
Utána az osztályfőnökünk ajándékával voltunk elfoglalva az osztállyal, most meg a hétfői bizonyítványosztásra készülünk egy búcsúműsorral.
Hozzátenném ihlet hiányban is szenvedtem, amit barátnőm is tud igazolni, mert elég sok tanácsot adott, hogyan jöhetne, de semmi nem vált be, pedig hozzátenném, hogy neki beváltak xd szóval ne haragudjatok, hogy ennyit kihagytam, de ígérem, mostantól hetente ugyan úgy hozni fogom a részeket! <3

Sziasztok jó olvasást! Szeri <3 <3