A vihar csak egyre jobban tombolt felettünk, és nem úgy tűnt mintha bármikor is csillapodni akarna, hanem mintha egyre erősebb lenne. A hullámok egyre nagyobbak lettek, a csónakok ez miatt jobban mozogtak, és már alig bírtunk úgy maradni, hogy nehogy felboruljunk. A hatalmas vihar tombolását egy éles sikítás és több kiabálás szakította félbe. Felborult egy csónak, és mindenki a haragos óceánba esett. Egyre jobban kezdtem félni, hogy a mi csónakunk is fel fog borulni, mivel egyre jobban mozgott, nagyon instabil volt.

   - Úr isten, nézzétek! - kiált fel a mellettem ülő Kira, mire mind abba az irányba nézünk, amerre mutat. Egy hatalmas nagy hullám közeledett egyre jobban felénk.

   - Menjünk arra az oldalra! - mutatok a csónaknak arra a részére, ahonnan közeledett felénk a nagy hullám, mire mindenki teljesítette a kérésem, és úgy vártuk, hogy a nagy hullám elérjen minket. Az a nagy tömeg víz ahogy ránk csapódott, valaki nekem esett, vagyis inkább rám esett, ez által engem átlökve a csónakon, egyenesen a háborgó vízbe.

   - Yasmine! - kiált utánam valaki, azt hiszem Nicholas volt az, de nem hallottam tisztán hangját, és nem is láttam sokat, ugyan is ahogy beleestem a vízbe, az egyből összezárt fölöttem. Próbáltam a víz felszínére törni, de sehogy sem tudtam, akkora volt a víznek a haragja, hogy egyszerűen nem engedte, hogy levegőhöz jussak, emiatt egyre jobban kezdett szúrni a tüdőm, már nagyon kellett levegőt vennem, és az sem segített, hogy mikor kiestem a csónakból sikeresen beütöttem a lábam, így az is fájt, szinte alig tudtam mozgatni, nagyon zsibbadt. Ekkor végre kijutottam a felszínre, és vettem egy mély levegőt, de a víz szinte abban a pillanatban összezárta fölöttem ismét. Ekkor fedeztem fel, hogy a víz alatt csend honolt... nyugodt volt, míg a felszínen harcolt valami ellen, ami minket is veszélybe sodort... a levegőm megint kezdett elfogyni, és ahogy egyre jobban próbáltam a víz felszínére törni, csak jobban kétségbe estem, mert nem találtam sehol sem a kiutat ahhoz, hogy végre levegőt vehessek. Ekkor mintha valami megkarcolta volna a lábamat, ami annyira hírtelen ért, és fájdalmas volt, hogy kiáltani akartam, hangot akartam adni a fájdalmamnak, de akkor jöttem rá, hogy ez nem volt jó ötlet, amikor kinyitottam a számat a víz alatt, ugyan is egyből nyeltem a vízből, ami még rá tette egy lapáttal arra, hogy ne kapjak levegőt, és az eszméletemet is kezdjem elveszíteni... még annyira emlékszem, hogy valaminek nekiütköztem, ami miatt bevertem a hátamat, és éreztem, ahogy felsérti a bőrömet is, majd elvesztettem az eszméletemet és teljesen elnyelt a sötétség...

   Nicholas Manuel Simpson szemszöge

   Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de arra keltem fel, hogy valaki lökdösi a vállamat. Lassan nyitottam ki a szemimet, mert olyan nagy volt a fény, hogy először nem láttam semmit, de a szemeim amint hozzá szoktam az erős vakító fényhez, aki a vállamat lökdöste rá emeltem a tekintetem. Francesco volt az, de amint megláttam elkerekedtek a szemeim, és egyből felegyenesedtem ültömben, de egyből éles fájdalom nyilallt az oldalamba, mire felszisszentem és oda kaptam a kezemet. Közben lassan felmértem a környezetemet, hogy mégis mi történt, és hogy hol vagyunk. A csónakban voltam még mindig, de egy homokos parton kötöttünk ki... mégis mi a faszom történt? A tekintetem Francescora vezettem, akinek a fejére alvadt vér volt száradva.

   - Hogy kerültünk ide? - kérdezem tőle, miközben a pólómat, ami rajtam volt, felhúzom, hogy megnézzem, mégis mi fáj ennyire. Az oldalamon egy hatalmas nagy lila folt éktelenkedett.

   - Nem tudom... elájultam, bevertem a fejemet, és már csak itt keltem fel. - feleli, miközben lassan feláll, és segít nekem is, hogy felkeljek. Újra körbe néztem és ekkor láttam meg a nem messze tőlünk lévő többi csónakot, így lassan elindultunk az első felé, ami közel volt hozzánk... ugyan is a mi csónakunkban csak mi voltunk már... az első csónakhoz, amihez oda értünk, Amanda guggolt benne, és a benne lévő embereket próbálta meg felkelteni, így mi is egy szó nélkül oda mentünk és segítettünk neki.

   - Rebecca! - szólítom meg a lányt, de mivel nem reagál a többszöri szólításomra sem, a vállánál fogva kezdtem el rázni, ami ezek szerint hatásos lett, ugyan is, felnyögött, majd lassan nyitogatni kezdte a szemeit, amiket aztán rám emelt, és ahogy meglátott, a nyakamba vetette magát, és úgy ölelt, mintha az élete múlt volna rajta, de nem zavart, én is visszaöleltem őt, és szorosabban húztam magamhoz, és most az sem zavart, hogy nagyon fáj az oldalam, csak is az számított, hogy most jól van, és nem esett komolyabb baja. - Jól vagy? - tolom el magamtól, miközben a két kezem közé veszem az arcát, és úgy kezdem el őt végig vezetve rajta a tekintetemet megnézni, sérülések után kutatva.

   - Nem tudom... - válaszolja miközben az alsó ajka megremeg. - Nem tudom... - válaszolja ismét, majd könnyei elerednek, és végig folynak az arcán, majd felzokog, mire újra magamhoz ölelem őt, amit egyből viszonoz, és a fejét a vállamba fúrja, így voltunk egy darabig, amíg meg nem hallottunk egy hangot nem messze tőlünk.

   - Mennyien vagyunk? - szólalt meg az erőtlen hang, mire lassan elengedjük egymást Rebeccaval, és a hang irányába fordítjuk a tekintetünket, ahol Markot látjuk meg. Istenem ő is látszólag jól van! Rebeccanak segítek felkelni, majd oda megyünk az osztálytársunkhoz, és őt is mind a ketten megöleljük, amit viszonoz, de felszisszen. Nem csodálkozok igazából ezen, hogy valami van vele, azon lepődnék meg, ha valakinek nem esett volna valami baja. Ekkor lépteket hallunk magunk mögül, így elengedjük egymást, majd a léptek irányába fordítjuk a tekintetünket. Körülbelül tízen jöttek felénk, ami egy kicsit megnyugtatott, hogy valamennyien túl éltük ezt az egészet. Ahogy végig néztem a társaságon, elfogott a szomorúság... eszembe jutott Yasmine, aki miattam esett bele a vízbe, mert nem kapaszkodtam erősen, én neki estem, - valószínűleg ekkor üthettem be az oldalamat is - ő meg az én hibámból kiesett a csónakból, és most ki tudja, hogy mi lett vele... nem bírnám azt elviselni, ha miattam nem élte volna túl ezt az egészet...
Mikor a csapat egybe gyűlt, egy ideig tanakodtunk, hogy mégis mi tévők legyünk, mikor egy sikítást hallottunk nem messze tőlünk, mire mind abba az irányba kaptuk a tekintetünket. Egy Melissa jelent meg, mögötte Brian, Aaron, Harry, Jacqueline és Ann jelent meg. Istenem ő is túl élte! Vagyis ők... de Melissa... ahogy észrevettem, ahogy fut felénk, nem úgy tűnt, mintha bármi baja esett volna, míg a mögötte lévők vagy bicegtek, vagy valamilyen testrészüket fogták... de legalább élnek, gondoltam magamban. Istenem add, hogy Yasmine is jól legyen, mert nem tudnám elviselni, ha bármi baja lenne miattam!
   Nem tudom mennyi idő telhetett el, de amiket cuccokat meg tudtunk menteni, és nem estek ki a vihartól a csónakból, azokat elkezdtünk beljebb vinni a parttól, hogy egy helyen legyen minden, aztán mikor ezzel megvoltunk, még egy elsősegély dobozt is találtunk, amivel nagyjából segítettünk magunkon, de ez sem ért sokat, mivel nem volt sok, de éppen elegendő volt számunkra, és még egy kevéske maradt is. Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk tétlenül ülni egyhelyben, hanem felfedezzük a helyet, ahova kerültünk. Csak néhányan indultunk útnak, a többiek úgy döntöttek, hogy ott maradnak a cuccokkal, főleg azok, akiknek nagyobb baja lett. Én Francisco, Brian és Aaron döntöttünk úgy, hogy elindulunk, hátha találunk valakit vagy valakiket, akik segíthetnek nekünk.
   Mint kiderült, egy szigeten kötöttünk ki, ami nem volt túl nagy, egész hamar körbe jártük az egészet, viszont ez arra adott nekünk okot, hogy nincs a szigeten senki, rajtunk kívül senki ember nem tartózkodik itt. Nagyot sóhajtottam, amikor egy sziklásabb részhez értünk. Eléggé veszélyesnek nézett ki, ugyan is a part tele volt több éles sziklával is, és az élet jeleit sem lehetett látni ezen a szakaszon, egy állat, vagy növény sem volt itt.

   - Szerintem forduljunk vissza! - szólal meg Aaron. - Nincs itt rajtunk kívül senki! - mondja, miközben bele túr a hajába idegesen, majd leül a homokba. - Senki nincs itt... ez egy kibaszott lakatlan sziget! - idegességében hátra vágta magát, majd az egyik kezét a szemei elé tette, és úgy próbálta meg rendezni a lélegzetét. Ekkor vettem észre az arcán végig szánkózó könnyeket.

   - Hey haver! - guggol le mellé az osztálytársa Brian, és a kezét a vállára teszi. - Megoldjuk, oké? Segítünk egymásnak, vigyázunk egymásra, és egy idő után biztos vagyok benne, hogy majd fog erre járni valaki, aki elvisz minket innen, oké? - beszélt hozzá Brian, de Aaron már a beszéde közben elvette a szemei elől a kezeit, és úgy nézett a srácra. - Csak ahhoz, hogy ez megvalósuljon, az kell, hogy ne adjuk fel, értetted? - beszélt hozzá tovább, mire Aaron nyelt egyet, majd bólintott, letörölte a könnyeit, majd lassan Brian segítségével felkelt a homokból, és már majdnem elindultunk, mikor valami szemet szúrt egy nagy szikla mellett a homokban.

   - Srácok várjatok! - állítom meg őket, majd elindulok abba az irányba, hogy közelebbről megnézzem azt amt látok. Ahogy egyre jobban közeledtem az a valami felé, egyre jobban kirajzolódott egy test, mire futásnak eredtem, még úgy is, hogy az oldalam kibaszottul fájt, de nemérdekelt, tudnom kellett... tudnom kellett, hogy még van-e remény. Ahogy megálltam felette, a lélegzetem is elállt, és azonnal leguggoltam hozzé, hogy ellenőrizzem, hogy van-e pulzusa, ugyan is nagyon ramatyul nézett ki. Félig az oldalára volt dőlve, így látszani engedte, hogy a hátán a ruha szét van szakadva, és még mindig folyik a sebekből a vér, a lába sem nézett ki túl jól. Azonnal segítenünk kell neki! Hisz még él! Lélegzik! A srácok nem jöttek utánam, ők csak a távolból figyelték, hogy mégis mit csinálok, valószínűleg ők nem látták meg, és lehet azt hitték, hogy megőrültem. Lassan a kezeimmel alá nyúltam, és óvatosan a karjaimba vettem a lányt, hogy ne okozzak neki nagyon fájdalmat.

   Három nap telt el az óta, amióta rá találtam, Yasminera... még mindig nem kelt fel, és nagyon félek, hogy nem is fog...ez az egész az én hibám... ha jobban kapaszkodok, nem esek neki, és ő meg nem esik bele a vízbe... a többiek azt mondják, hogy nem az én hibám, nem tehetek róla, én nem csináltam semmit... lehet igazuk van, de nem tudom... viszont amióta megtaláltuk, az óta Brian el sem mozdult mellőle, szinte végig ott ül mellette a homokban, és azt várja, hogy végre felkeljen a lány, amit én is nagyon várok, ugyan is, akkor az lesz az első dolgom, hogy megölelem, és megköszönöm neki, hogy életben van.

   - Melissa fejezd már be! - hallom meg Leon hangját, ami kiszakít a gondolataim közül. - Tényleg fog be, vagy ha nem teszed meg, esküszöm neked, hogy visszadoblak a vízbe és elúszhatsz egészen Ausztráliáig! - kiáltja el magát idegesen. Nah ja... Melissanak az óta, hogy itt vagyunk a szigeten nem volt egy perc nyugta sem. Mindig idegesített valakit valamivel, és esküszöm, hogy nem is csodálkoznék, ha egyszer valakinek betelne a pohár nála.

   - Skacok lassan elkéne menni tűzifát gyűjteni, kezd sötétedni! - szólal meg Antonio, mire a feladatra vállalkozok én Rebecca, Mark és Ann. A két lány már nem bírta elviselni Melissat, amit meg is értek. Így mi négyen indulunk el valami tűzifának való ágakat keresni... út közben találunk olyan bokrot, amin valamilyen gyümölcs van, de mivel nem tudjuk, hogy mérgező-e vagy sem, így inkább nem nyúlunk hozzá, viszont találunk banán és kókusz fát is, amiről ügyesen leszedünk többet is, amit aztán a lányok hoznak, mi meg Markkal ketten viszünk több tűzre valót is, és így megyünk vissza a többiekhez. Amint visszaérünk, a lányok kiosztják a talált ételt, mi meg elkezdünk tüzet csiholni két kővel, hogy a fa lángra kapjon, és égni kezdjen, ami elég nehezen megy, nem is értem a túlélőket, hogy ez nekik, hogy megy... de úgy látszik, hogy most ki tudja mennyi ideig nekünk is annak kell lennünk...
   Ez a három nap alatt, amit itt töltöttünk több mindent is felosztottunk magunk között. A lányok felelnek a kajáért, és azért, hogy a sebeinket ellenőrizzék, kitisztítsák, ha arra kerülne sor. Mi fiúk meg felelünk azért, hogy tüzet csináljunk, vagyis, hogy meleget teremtsünk az estére, ugyan is eléggé hideg szokott lenni az éjszaka, és még azért felelünk, hogy kisebb bunkereket hozzunk össze nagyobb levelekből indákból, és ágakból, ami megvéd majd minket az esőtől, meg az esetleges viharoktól. Sikerült Markkal tüzet gyújtanunk, majd már mi is neki kezdtünk volna elfogyasztani a banánokat, amiket a lányok adtak oda, amikor is Brian Yasmine mellett felkiáltott.

   - Srácok felébredt! - kiáltja, mire egyből felkelek az ülő helyemről, és odaszaladok az éppen felülő lányhoz, és szorosan magamhoz ölelem, mire teljesen lefagy, és felszisszen, így egy kicsit engedek a szorításomon, de nem engedem el őt.

   - Istenem, annyira örülök, hogy felébredtél! - suttogom a fülébe. - Annyira köszönöm, hogy nem haltál meg! Annyira sajnálom! - mondom, miközben megkönnyebbülök, és egy könny folyik végig az arcomon. - Annyira nagyon sajnálom! - mondom még egyszer, majd megérzem az ő kezeit is a hátamon, amivel visszaölelte, majd a szipogását. Egyre jobban kezdett sírni, amin igazából nem lepődtem meg, mert nem ő az első ember, akit a három nap alatt sírni láttam. Ja, és ha már itt tartunk, Amanda úgy döntött, hogy jelölni fogja, hogy hány napja vagyunk már itt, hogy tudjuk, hogy mennyi időt töltünk szigeten. Yasmine lassan tolt el magától, majd mikor ez sikerült neki, a szemeimbe nézett, ami szintén könnyes volt, nem csak az övé, de az enyém azért, mert megkönnyebbültem, hogy él, de szerintem ő is azért sírt, mert élt, és nincs egyedül. Ahogy mi elengedtük egymást, Brian vetette rá magát egyből a lányra, aki egy nagy mosollyal az arcán fogadta a srác ölelést, de a válla felett rám nézett, és tátogni kezdett.

   - Nincs semmi baj! - nekem ez a szó többet jelentett mindennél, mert tudatta velem, hogy nem haragszik rám, hogy nem hibáztat semmiért, és ezért egy halvány mosoly húzódott az ajkaimra.

   - Köszönöm! - suttogtam vissza neki, mire egy mosollyal az arcán becsukta a szemeit, és jobban belesimult Brian ölelésébe. Én itt végeztem, így lassan felkeltem a homokból, és vissza sétáltam egy kidőlt fán ülő Mark mellé, majd letelepedtem, és folytattam tovább azt a falatnyi étel megevését.