Hirtelen ültem fel és köhögtem ki a tüdőmből a vizet, amit lenyeltem. A szemeim is nyitva voltak már, de még nem tisztult ki a látásom, meg amúgy is nagyon sok volt a fény, ami elvakított. Egyszerre több kezet is megéreztem, amik engem fogtak, van amelyik a hátamat veregette. Szét hasadt a fejem, és hány ingerem volt, majd lassan amint sikerült rendszereznem a levegőmet, és már a fény sem zavart annyira, felemeltem a fejemet, és a körülöttem ülőkre vezettem a tekintetemet. Voltak közöttük ismeretlenek, meg olyanok is, akiket látásból ismertem, és olyan is, akivel ahogy találkozott a tekintetünk, egyből közelebb csúszott hozzám, és szorosan ölelt magához.

   - Azt hittem, hogy már sosem kelsz fel! - motyogta a nyakamba Francesco, miközben szorosabban húzott magához, de erre felszisszent, mire kikerekedtek a szemeim, és egyből eltoltam magamtól, hogy szemügyre vegyem őt. Mégis mi történt velünk?! A kezét a mellkasára helyezte, és oda szorította azt.

   - Mi történt veled? - kérdezem ijedten, miközben lassan a többiekre vezetem a tekintetemet. - Mégis mi történt velünk? - teszem fel a kérdést, amire nagyon szerettem volna választ kapni. Ugyan is ahogy végig néztem a többieken, mindenkink volt valamilyen seb, amit nem tudtam hova tenni. - Mi történt veletek? - kérdezem végig vezetve rajtuk a tekintetemet, mire néhányan lehajtják a fejüket, van, akik meg inkább más felé néznek, mint hogy rám nézzenek. Majd lassan elnéztem róluk, és körbe néztem, hogy mégis hol vagyunk. Körülöttünk semmi más nem volt látható, csak néhány mentőcsónak, amik összevoltak kötve, hogy ne sodródjunk el egymástól, és a végtelen víz, ami körül vett minket. Mégis mi a szar történt?

   - Nem emlékszel, hogy mi történt? - kérdezte Amanda, akit eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van. Kérdésére csak megráztam a fejemet.

   - Addig van meg, hogy elkezdtünk táncolni, utána valami miatt nagy robaj keletkezett, de arra már nem emlékszem, hogy miért. - mondom, de ekkor belenyilall a fájdalom a fejembe, mire oda kapom a kezemet, amit aztán elhúzok onnan, ekkor pillantom meg a kezemet a vért. - Na jó! Valaki elmondaná, hogy mi történt? - néztem egy kissé idegesen körbe az embereken, akik feltűnően kerülték a tekintetemet.

   - Történt egy baleset a hajón... - kezdte Amanda.

   - Mi... mégis... milyen baleset? - kérdezem ijedten.

   - Több robbanás is volt a hajón, ami miatt elsüllyedt... és... akiket látsz, csak azok élték túl! - folytatja halkan Francesco miközben a többi csónakra néz, amik a közelünkben voltak. - Te meg azért nem emlékszel valószínűleg, mert beverted a fejedet, és lehet egy kis agyrázkódásod is lett! - mondja, mire biccentek egyet válaszként, miközben elhúzom a számat.

   - Legalább ennyien túléltük! - motyogom halkan. Ekkor viszont felkapom a fejemet, és visszanézek az osztálytársamra. - Meddig voltam kiütve? - kérdezem halkan, mire elhúzza a száját.

   - Mivel eléggé erősen beverted a fejedet, és sok vizet nyeltél... - itt nyelt egyet, majd folytatta. - Két napig!

   - Ho-hogy micsoda? - kérdezem kikerekedett szemekkel. - Jézusom! - temetem a fejemet a kezeimbe. - Annyira sajnálom, hogy még velem is foglalkoznotok kellett ilyen helyzetben! - nézek rá és Amandára szomorúan, majd a többiekre.

   - Nem a te hibád, úgyhogy ne kérj bocsánat! - szállt be a beszélgetésbe is egy barna göndör hajú és barna szemű srác. Velem egy idős lehetett, látásból tudom ki, de a nevét nem tudnám megmondani. - Egyébként Nicholas vagyok! - mondta, majd halványan elmosolyodott. Ekkor vettem csak észre a hangjában az akcentust. Elsőre annyira nem is tűnt fel, mondjuk lehet azért, mert én is akcentussal beszélek, de mindegy.

   - Én meg... - de a mondatomat nem tudtam befejezni, mert közbe szólt.

   - Yasmine, tudom! - mosolyodott el egy kissé, én meg összeráncoltam a szemöldökömet, hogy mégis honnan tudja a nevemet. - Eléggé sokat hallottam már rólad! - dönti oldalra a fejét, ezzel felmérve engem.

   - Honnan... - kezdtem egy újabb mondatot, de megint közbe szólt, ha még egyszer közbe szól, én esküszöm, hogy lecsapom! Nem szeretem, ha a mondandómba vágnak!

   - Ann, Rebecca és Amanda az osztálytársaim! Meg persze amíg kivoltál addig itt volt Francisco! - mutatott az említettre, aki erre egy kissé zavarba jött, és a tarkóját kezdte el vakarni.

   - Így már mindent értek! - bólintok egyet kissé, majd gyorsan végig nézek rajtunk, meg a többi csónakra elnézek. - Sikerült egy-két dolgot összeszedni a hajóról? - terelem végül el a témát egy egészen más irányba.

   - Elég sok mindent sikerült megmentenünk, de nem eleget... - húzza el a száját, mire kelletlenül bólintok. Ez után nem beszélgettünk túl sokat, csak hagytuk, hogy a víz sodorjon minket ki tudja merre...vagy... hogy valaki megtaláljon minket... ami sajnos nem jött össze, ugyan is valószínűleg még a kereskedő útvonalak közelében sem voltunk, hanem valahol teljesen elveszve az óceán szívében sodródtunk az árral, ami egyszer felerősödött, egyszer pedig lecsendesedett.
Három nap telt el az óta, hogy magamhoz tértem, de az óta már nem egyszer akartam magamat vízbe folytani. Meleg van, alig van már vizünk, semmi árnyék, sehol senki, aki tudna nekünk segíteni... viszont ezeken a dolgokon kívül sajnos rosszabbak is történtek velünk... volt néhány ember, aki meghalt, mert a hajón szerzett sérülései olyan szintűek voltak, hogy nem bírta tovább a szervezetük, a sebeik elfertőződtek, így sajnos tőlük meg kellett válnunk, hogy jobban elférjünk a hajókon, amiken így is eléggé szűkösen voltunk...

   - Ah! Én ezt nem bírom tovább! - kiáltott fel nem messze tőlünk az egyik csónakból egy lány, mire mindenki oda kapta a fejét. Melissa... ki gondolta volna, hogy ő is túl élte. Forgatom meg a szeme, majd inkább az eseményeket kezdem figyelni. - Valakinél van egy naptej? - kérdezte magas vékony hangon, mire elhúztam a számat, mert még ilyen távolból is sértette a fülemet az az irritálóan magas frekvencia, amit kiadott a száján. - Teljesen leégtem és ez nem tesz jót a bőrömnek! Valakiiii~ - nyafogott tovább, miközben elhúzta az "i" betűt, és úgy forgolódott a csónakban, hogy keressen valamit, amivel be tudja magát kenni.

   - Na jó nekem most lett elegem! - szólalt meg ekkor a tőle nem messze ülő Rebecca. - Befejeznéd a hisztit?! Nem veszed észre magad, hogy kurvára hajótöröttek lettünk, és senkit az ég egy adta világon nem érdekel a nyafogásod, hogy leégtél?! - kelt ki magából a lány, amin eléggé meglepődtem, mert nem tudtam, hogy ekkora szája van, mondjuk nem is ismerem olyan rég óta, de meg kell hagyni, hogy tetszik ez a stílusa. - Képzeld bazmeg mindenki már is rajtad kívül leégett, de ők nem nyafognak úgy, mint te, mert normálisok és tisztában vannak a körülményekkel, amivel ezek szerint te nem vagy! - folytatta a mondani valóját miközben feljebb ült, és körbe kezdett mutatni a kezeivel. - Nézz már körül ember! Kurvára az óceán közepén vagyunk! - kiabálta el magát, mire felkuncogtam. Tetszik a stílusa, nagyon is! - Úgyhogy szerintem most azonnal fejezd be a nyafogást, különben mindenki szeme láttára foglak a vízbe dobni, hogy lehűljél egy kicsit, és csak az után mászhatsz majd vissza a csónakba, ha felfogtad, hogy mégis mi történt velünk, és rohadtul nincsen semmi esélyünk ezt a szart túlélni, ha csak magaddal foglalkozol és senki másról nem veszel tudomást! - fújtatott idegesen, majd vett egy mély levegőt, utána újra Melissara nézett. - Remélem felfogtad a mondandómat kisanyám, mert ha nem tényleg megteszem azt, amit mondtam! - fenyegetőzött a mutatóujjával. - Én ilyenekkel sosem viccelek, szóval mostantól maradj kussban amíg nem találunk kiutat innen, különben tényleg a vízben végzed! - mondta Rebecca, majd rendesen vissza ült úgy ahogy volt az előtt mielőtt még ki akarta volna oktatni Melissat. Azt azért megemlíteném még, hogy ezek után tényleg nem szólalt meg a csaj, aminek kimondottan én is nagyon örültem. - Én itt befejeztem! - tette még hozzá, majd visszafordult a mellette ülő lányhoz, akit, ha jól láttam Ann volt, és tovább beszélgetett vele, mintha mi sem történt volna.

   - Nagyon bírom Rebeccat! - fordultam az osztálytársához, aki erre csak felnevetett.

   - Hát mit ne mondjak én már megszoktam! - rántja meg a vállát. - De egyébként nagyon jó fej tud lenni és segítőkész! - mosolyodik el halványan, miközben valószínűleg felidézett egy emléket.

   - Tényleg nagyon jó fej, volt időm vele beszélgetni! - mondom én is egy halvány mosollyal az arcomon. Már épp mondott volna valamit, mikor egy másik csónakból egy fiú hang szólalt meg.

   - Aaa... srácok! - szólalt meg olyan hangosan, hogy mindenki jól hallja, és rá figyeljünk. - Nem akarok vészmadárkodni és pánikot kelteni, de mégis mi az ott? - mutatott a mi csónakunkhoz, mire összeráncoltam a szemöldökömet, és úgy próbáltam meg elhelyezkedni, hogy lássam azt, amit mutatni akar nekünk. A csónakunk alatt egy sötétebb folt éktelenkedett, mire nyeltem egy nagyot. Kérlek mond, hogy nem az, amire gondolok! Az a sötétebb folt egyre jobban közeledett felénk, mi meg egyre jobban bepánikoltunk, mivel pontosan alattunk volt, de ekkor mintha megérezte volna, hogy valami van fölötte irányt váltott, és néhány méterrel arrébb úszott, majd ott jött fel a felszínre, vagyis inkább ugrott. Ilyet sem lát az ember minden nap!

   - Azt a rohadt! - szólalt meg mellettem meglepetten Francisco mikor meglátta a nagyra nőtt bálnát, ami éppen mellettünk ugrott ki a vízből, aztán esett bele a nagy kékségbe, ami miatt mi is kaptunk a vízből, de Melissan kívül senkit nem zavart - ugyan is ő felsikított arra, amikor a víz elérte őt, de most senki nem foglalkozott vele - inkább nevetett az abszurd dolgon, és csodálta a nagy állatot, ami megmutatta magát nekünk, hogy hé itt vagyok nézzetek rám! Felnevettem, nem hiszem el, hogy az kellett ehhez, hogy lássunk egy bálnát ahogy kiugrik a vízből, hogy hajótöröttek legyünk. Gyönyörű egy emlős azt meg kell hagyni! Nagyon remélem, hogy azzal az az állattal, amire gondoltam az először, nem fogunk találkozni, mert akkor nem tudom, hogy mihez kezdenénk... viszont egy másik dologgal senki nem számolt, egy nagy természeti csapással, ami tönkre tette azt, amit mi felépítettünk az egy hét alatt, amit a csónakokban töltöttünk, és elveszítsünk újra néhány embert közülünk, akik a hajón történt balesetet túlélték, de az óceán a víz haragjával már nem tudtak szembe nézni...

   Néhány nap telt el az óta, hogy láttuk a bálnát, de sajnos nem úszhattuk meg azt, amit én el akartam kerülni... találkoztunk az óceán nagy ragadozójával is... szerencsénkre nem is egyel... már nem is emlékszem, hogy hogyan sikerült őket elkergetnünk a csónakjaink közeliből, de arra emlékszem, hogy nagyon meg voltunk ijedve, amikor megpróbálták felborítani az egyiket. Még az volt a szerencsénk, hogy nem sikerült nekik, és valami oknál fogva sikerült őket elüldözni.
   Újabb két nap telt el azzal, hogy megpróbáltuk túlélni azt ahogy a víz egyre jobban sodor minket az ismeretlen felé, az óta mióta találkoztunk a ragadozókkal nem futottunk senkibe, aminek valamilyen szinten örültem is, de azért egy hajó vagy repülő igazán elmehetett volna itt, de semmi, már kezdtük feladni a reményt, hogy valaha is megtalálnak minket, amikor egy újabb probléma lépett fel, ami sokkal nagyobb volt és veszélyesebb, mint azt messziről el tudtuk volna képzelni.

   - Srácok! - szólalt meg halkan Paula, aki a csónakunk egyik sarkában foglalt helyet. Mind rá néztünk, amikor megszólalt, és érdeklődve fordultunk felé, amikor észrevettem az ijedt arcát, de nem minket nézett, hanem a hátunk mögé, de mielőtt még megfordultam volna, újra megszólalt. - Nem akarok pánikot okozni, de azt hiszem nagy bajban vagyunk! - mutatott a hátunk mögé, mire mind egy emberként fordultunk abba az irányba. Szerintem egyikünk sem volt arra felkészülve, amit láttunk. Most már értem, hogy miért nem sütött szinte egész nap semmi, miért volt olyan sok felhő az égen... egy óriási vihar közeledett felénk, és nem éppen lassan. A hatalmas nagy sötét felhők szinte már majdnem felettünk voltak, amikor egy óriásit villámlott - mire többen is felsikítottak - a szél az már így is fújt, de még jobban rákezdett, az eső meg, ami hirtelen kezdett el szakadni az égből, csak rá tett még egy lapáttal az egészre. A látási viszonyok romlottak, a csónakok egyre jobban mozogtak a vízen, ami a szél miatt hullámozni kezdett, és félő volt, hogy valaki mindjárt a mély sötét és kegyetlen vízben köt ki... de itt még nem volt vége...
Nagyon jól tudtam, hogy valószínűleg nem lesz túl sok esélyünk ezt túlélni, főleg egy ekkora csónakban, amiben tömörülve voltunk, nem volt tetőnk, nem volt semmi életmentő cuccunk, semmi olyanunk, amivel védekezni tudtunk volna a hirtelen jött vihar ellen. Tudtam, hogy most is lesznek olyanok, akik ezt a nagy és kegyetlen vihart, ami csak úgy ránk zúdult a semmiből, nem fogják sokan túlélni, és milyen igazam is lett... csak arra nem számítottam, hogy én is bajba fogok kerülni, még ráadásul nem is olyan kicsibe...