Yasmine Adams szemszöge

   - Anya, apa! - kiáltok fel könnyes szemekkel ahogy meglátom a szüleimet, és a tesóimat a repülőtéren állva, engem várva. Istenem de hiányoztak! - Annyira hiányoztatok! - sírok fel, ahogy megölelem őket, mire ők is elkezdenek sírni örömükben, hogy újra láthatnak. Az örömünk viszont nem tartott sokáig, ugyanis lassacskán több mentős is megjelent körülöttünk, hogy mindannyiónkat megvizsgáljanak, és kórházba szállítsanak minket, ahol jobban meg tudnak vizsgálni, hisz ahogy elterjedt a hír, hogy néhányan túl éltük a katasztrófát, és hogy úton vagyunk haza felé, értesítettek egy kórházat, hogy fel tudjanak készülni a fogadásunkra.

   A kórházban, ahova szállítottak minket, mindenkit elláttak, a sérüléseinket kitisztították és infúzióra kötöttek minket. Két szobába helyeztek mindannyiunkat, ami egymás mellett helyezkedett el. A rendőrök is voltak bent nálunk, kikérdezni minket, hogy mennyire emlékszünk abból a napból, amikor történt ez az egész eset. Sokat nem tudtunk nekik mondani, csak annyit, hogy már csak a robajt és a robbanást hallottuk, többet sajnos nem tudtunk nekik segíteni. És mint kiderült, mi úgy hittük, hogy nagyjából két hónapig és egy hétig voltunk távol a civilizációtól, de ez végül kiderült, hogy több mint három hónapot és két hetet töltöttünk azon a nyamvadt szigeten.

   - Hey! - ült le hirtelen az ágyamra Brian, közben pedig meg fogta a kezemet, és úgy nézett a szemembe. - Jobban vagy már? - kérdezi egy halvány mosollyal az arcán. Kérdésére csak hümmögtem egyet.

   - Az hiszem! - válaszoltam végül, bár teljesen nem éreztem magam jól, úgy éreztem magam, mintha egyfolytában bukfencezne a gyomrom és hánynom kéne, de nem akartam, hogy aggódjon értem annál is jobban mint most. - Nem hiszem, hogy bármi bajom is lenne, szerintem csak rosszul lettem valamitől! - rántom meg a vállam.

   - Azért szólj ha bármit érzel, oké? - simogassa meg a kézfejemet, mire elmosolyodok gondoskodására.

   - Rendben! - mondom neki, majd a kis pillanatunkat több nővér szakítja meg, akik ellenőrizni jöttek, hogy minden rendben van e velünk, így vissza kellett mennie az ágyához. Ugyan az a nővér jött hozzám, aki legelőször is volt nálam, elhúzta a függönyöket is, ami el zár a többiektől, amit egy kissé furcsáltam, hisz eddig nem csinálta ezt.

   - Most nagyon figyelj rám, oké? - néz mélyen a szemembe a nő, mire megijedek, hogy vajon mit akarhat tőlem. Kérdésére csak ijedten bólintok többet is, mire újra megszólal. - Nem érzed magad rosszul, nincs esetleg hányingered, vagy a fej fájásod, vagy bármilyen rosszullétre utaló jelet nem vettél magadon észre? - kezdi el fürkészni ijedt arcomat, mire nyelek egyet, majd végül meg szólalok.

   - Igazából mielőtt meg találtak volna minket, hánytam, meg szédelegtem, és azt éreztem, mintha bukfencezne a gyomrom, mint ahogy most is. - mondom végül halkan, majd újra megszólalok, mielőtt a nővér megtehetné. - Terhes vagyok? - kérdezem ijedten.

   - Nem, nem vagy terhes, meg nyugodhatsz! - teszi a kezét az én kezemre, megszorítja, majd miután elhúzza, újra megszólal. - Egy nagyon ritka mérgező bogárnak a nyálát találtuk meg a szervezetedben! - szólal meg végül, mire bennem reked a levegő. - Nyugi, ne kezdj el pánikolni! - teszi ismét a kezét a kézfejemre, mire lehunyom a szemeim, veszek egy mély levegőt, majd újra kinyitom. Ne kezdjek el pánikolni? Úgy jött ide hozzám, mintha azt akarta volna mondani, hogy halálos beteg vagyok! - Meg fogsz gyógyulni, viszont az időbe fog telni, ugyanis az országban nincsen ellenszerünk rá, keletről fogják szállítani a gyógyszert, viszont időbe fog telni mire ide ér! - mondja, mire bólintok, majd folytatja. - Mivel nincs sok a szervezetedbe, ezért nem halálos, viszont amíg meg nem kapod az ellenanyagot, addig többször fog elkapni rosszullét! Szerettelek volna erről tájékoztatni! A családod már tudja, viszont nem tudtam, hogy mennyire szeretnéd ezt elmondani a barátaidnak akikkel ide érkeztél, ezért gondoltam, jobb ha így mondom el, hogy nem figyel minket senki.

   - Nem szeretném a többieknek elmondani! - szólalok meg végül egy kis idő után. - Nem szeretném, hogy aggódjanak értem! - mondom, mire a nővér csak bólint egyet, miszerint megértette. Ez után elkezdett megvizsgálni, meg nézte a hátamon a sebemet, meg a többi kisebbet, fel írt néhány adatot a lapra ami nála volt, aztán miután befejezte a munkáját, mielőtt elment volna, megszólaltam. - A szüleim mit szóltak hozzá? - kérdeztem halkan a nőre nézve.

   - A történtekhez képest, elég jól fogadták! - mosolyodik el halványan, mire meg köszönöm neki, majd vissza húzza a függönyt a helyére, aztán ki megy ő is a teremből, ezzel újra egyedül hagyva minket.

   - Minden rendben? - kérdezi Brian, ahogy elment mellőlem a nővér, mire elmosolyodok, és bólintok egyet. - Biztos? Eléggé megijedtem amikor behúzta a függönyt ami eltakar.

   - Azt mondta, hogy valamire allergiás lehetek, azért voltam rosszul, és valószínűleg e miatt még lesznek rosszulléteim! - mondom neki a fél igazságot, mire csak sóhajt egyet, majd bólint is.

   - Azt hittem, hogy valami nagyobb baj történt! - mondja őszintén.

   - Én is megijedtem, amikor behúzta a függönyöket, viszont csak azért tette, mert nem tudta, hogy el e szeretném mondani a nektek vagy sem! - rántom meg a vállam, amire csak egy hümmögést kapok válaszul. - Ide jössz? - szólalok meg egy kis idő után a kezeimet szét tárva, miszerint szeretnék egy ölelést, mire felnevet, fel kel a mellettem lévő ágyból, majd helyet foglal az enyémen, aztán közelebb húz magához, majd szorosan magához ölel. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem! - szólalok meg a mellkasába, mire a kezeinek a szorítása erősödik körülöttem.

   - Én köszönöm, hogy az életem része lettél! - motyogja a hajamba, ahova aztán még nyom egy puszit is, majd újra megszólal. - Szeretlek!

   - Én is szeretlek!

   Néhány nappal később

   Pár nap telt el az óta, hogy itt vagyunk a kórházban, minden nap jönnek be hozzánk rendőrök, hátha tudunk nekik újat mondani a baleset napjáról, bármi apró információ, ami segítségükre lehet a nyomozásban.
   A szüleink, a tesóink, a rokonaink is voltak látogatóban, megismerhettük egymás családját, el tölthettünk velük egy kis időt.
   A vizsgálatok a sebek kitisztítása gyakoribb lett, többet ellenőriznek minket, hogy biztosan mindannyian rendben vagyunk e.
Amióta meg tudtam, hogy mitől voltam akkor rosszul, az óta a mai nap reggeli után lettem rosszul, ki adtam magamból azt amit kaptunk enni, meg ezen kívül kissé nehezen veszem a levegőt, de ezeken kívül komojabb bajom nincsen. Az orvosom meg megnyugtatott, hogy a jövőhét hétvégén már náluk lesz az ellenszer a bogárnak a méregére, viszont mondta, hogy utána még legalább egy hétig bent fognak tartani, mert nem tudják, hogy milyen hatással lesz ez az egész a szervezetemre.
   Az orvos vagy orvosok azt mondták, hogy lesz olyan akit egy hét múlva haza engednek, mert nincs semmi baja, de azért még inkább bent tartják őket is megfigyelésre a biztonság kedvért, hátha lenne valami amit nem vettek észre, vagy valaki hirtelen rosszul lenne.

   Most éppen mindannyian kint ülünk a kórháznak a kis udvarában és beszélgetünk a történtekről, meg hogy mi lesz ha ki kerülünk innen.

   - Szerintem ott folytatjuk ahol abba hagytuk! - szólalt meg Donna megrántva a vállait. - Nem hiszem, hogy bármi változás történne, ugyan úgy fogunk suliba járni, ahogy eddig, ugyan úgy fogunk találkozni ahogy eddig is, az élet megy tovább, ez ellen nem tudunk mit tenni! - mondja, mire egyet kell, hogy értsek vele, hisz igaza van, az élet, ugyan úgy megy tovább a többiekkel vagy nélkülük, itt sajnos az utóbbi az igaz...

   - Én azért nem szeretném ha minden úgy lenne mint régen, mintha ez az egész meg sem történt volna velünk, és a többiek nem haltak volna meg a szemünk láttára! - szólal meg halkan Harry a tekintetét a földre szegezve, miközben barátnője Jacqueline a fejét a vállán pihenti, és onnan hallgatja az eseményeket.

   - Én egyet értek mind kettőtökkel! - szólal meg ez úttal Theresa, aki Leon karjai között ült. Amióta a szigeten közel kerültek egymáshoz, nem lehet őket szétválasztani, így már mondhatjuk azt is, hogy van egy újabb párunk a társaságból. - Mármint, abban teljesen egyet értek, hogy az élet megy tovább, nem áll meg, túl kell valahogy tennünk magunkat ezen az egészen, de azért azt sem szeretném, hogy úgy éljük le az életünket mintha ez tényleg meg sem történt volna velünk! - mondja lassan felemelve a tekintetét, amit aztán körbe vezet rajtunk, majd a szemei találkoznak az enyémmel, mire halványan rámosolygok, amit viszonoz. Azt hiszem, hogy a történtek óta egy kissé eltávolodtunk egymástól...

   - Jó lenne ha valahogy megemlékeznénk a többiekről, és sosem felejtenénk el azt a napot! - szólal meg ez úttal Francisco, ekkor támadt egy ötletem.

   - Nekem lenne egy ötletem, de nem tudom, hogy kinek mennyire fog tetszeni az események után! - mondom, mire mindenki rám emeli a tekintetét.

   - Mond nyugodtan, maximum kitalálunk valami mást! - rántja meg a vállát a mellettem ülő Brian egy kis mosolyt küldve felém, amit viszonzok egy bólintás közepette, majd vissza fordulok a többiek felé, és újra megszólalok.

   - Mivel hamarosan az a sziget ahol rekedtünk el fog tűnni, nem mondom azt hogy menjünk vissza oda, de mi lenne ha évente, vagy nem is kell évente, de néhány évente el mennénk ugyan ezen az útvonalon, az eredeti terv szerint végig mennénk az úton, amit nyertünk, a többiek emlékére, de ez úttal egy hajó törés nélkül?! - ahogy elcsendesültem a többiek reakciójára vártam, ami nem jött egy hamar, mindenki csendben emészgette a dolgot, míg végül Melissa törte meg a hosszúra sikeredett csendet.

   - Borzasztó volt azon a szigeten, ezt bevallom, és nem is vágyok oda vissza, azonban amíg ott voltunk, és ott voltatok, volt olyan pillanat, amikor elfelejtettem, hogy ott ragadtunk messze a civilizációtól egy lakatlan szigeten! - kezdte, majd vett egy mély levegőt, aztán folytatta. - A hajó túra is egész jó volt, jól éreztem magam, kikapcsolódhattam a barátaimmal, távol lehettem a szülőktől a sulitól, és a gondoktól... igazság szerint szerintem ennél jobb ötletet nem találhattál volna ki! - emelte végül rám a tekintetét, majd aztán úgy folytatta, hogy végig nézett a többieken. - Megint együtt lehetnénk, csak mi így néhányan, felidézhetjük az akkor történt jó dolgokat amíg hajón voltunk, vagy akár amikor már a szigeten is voltunk, hisz akkor is voltak jó pillanatok, ha a rosszaktól eltekintünk! Egy kicsit megint elszakadhatunk a civilizációtól, kikapcsolódhatunk, és megemlékezhetünk a barátainkról, úgy hogy nincs ott senki olyan, aki nem ismerte azt az oldalát másikunknak amit mi most a történtek alatt megláttunk, megismertünk, és elfogadtuk! - itt vett egy mély levegőt, majd utána újra megszólalt. - Még annyit mondanék, hogy szerintem nem is kérnének tőlünk a többiek nagy puccos megemlékezést, csak annyit, hogy beszéljünk róluk a szép, jó közös emlékekről, amiket együtt éltünk meg, és legfőképp, hogy ne felejtsük el őket! - fejezi be mondandóját, amit megint egy síri csend követ.

   - Ez nagyon szép volt! - szólal meg ez úttal Antonio.

   - Egyet értek vele! - szólalunk meg mi is mindannyian, teljes mértékben egyet értve a fiúval. Gyönyörű beszédet mondott Melissa, amit őszintén szólva nem vártam volna tőle, de ez a lány borzastóan nagy változásokon ment keresztül, és egyre jobb irányba halad.

   - Szerintem akkor mind egyet értünk azzal amit Yasmine és Melissa mondott, igaz? - néz végig a társaságunkon Mark, mire mindenkitől csak egy bólintást kap válaszul. - És szerintem nem muszáj minden évben elmennünk erre az utazásra, mert azért ez nem kis pénzbe kerülne, elég lenne három, négy évente, addig meg valahol vagy valakinél minden évben ugyan azon a napon összegyűlnénk, és a többiekről beszélgetnénk. - ezzel szintén mindenki egyet értett, így nem is erőltettük tovább ezt a témát, hogy hogyan emlékezzünk meg a történtekről és a többiekről, viszont sokáig már nem maradhattunk kint a levegőn, mert korlátozva volt, hogy maximum egy óráig tartózkodhatunk kint, hisz utána jönnek az újabb rutinvizsgálatok, amik hogyha végre nem kellenek már, és mindent biztosan jól találnak, haza engedhetnek minket, hogy aztán azért mégis kipihenjünk ennek a több mint három hónapnak a fáradalmait, és hogy egy kicsit végre egyedül is emészgethessük azt az időt amit távol töltöttünk civilizációtól és legfőképp a családjainktól...