Mark Way szemszöge

   Két hét telt el a három fiú halála óta. Az óta sem kaptunk semmilyen jelet arra, hogy esetleg valaki vagy valakik járnának erre repülővel vagy akár hajóval, amivel el tudnánk hagyni a szigetet, ami egyre jobban csak tűnik el a lábunk alól.
   Kipakoltunk a barlangból is, a hegynek a tetején vertünk magunknak "tábort", hisz innen előbb észre vesszük, ha jár erre valami. Viszont kezdek egyre reményveszettebb lenni... több mint kettő hónapja vagyunk itt, Donna valahova mindig húzogatta a vonalakat, hogy hány napot töltöttünk itt, de azon az egy helikopteren kívül semmi jelét nem láttuk annak, hogy valaha is ki jutunk erről a helyről.

   Viszont mióta a három fiúval történt az ami, az óta valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, próbáljuk egymásban tartani a lelket, segíteni a másiknak túl lépni a történteken, mert nem akarunk még egy valakit azért elveszíteni, mert esetleg depresszióba esik.
   Sokat fogytunk, mindenki, az arcunk beesett, a szemeink alatt sötét karikák húzódnak a hírtelen fogyás miatt, az álmatlan éjszakák és a barátaink elvesztése miatt.
   A gondolataimból Theresa nevetése rántott ki, aki Leonnal beszélgetett, és az említett személynek egy nagy mosoly bujkált az arcán. Attól a naptól kezdve ilyenek, amióta Theresanak volt az a kifakadása cápa támadáskor, Leon az óta nem hagyta el az oldalát, ott volt vele, és segített neki amiben csak tudott, elterelte a gondolatait a halál esetekről, arról, hogy a sziget ahol ragadtunk tűnik el a talpunk alól, amikor alváshoz készülünk, akkor meg mindig vele alszik, úgy hogy átkarolja, mert így el tud aludni, így mind a ketten el tudnak aludni. Azt hiszem ők megtalálták egymásban azt, amivel el tudnak vonatkoztatni az itt történt szörnyűségektől.
   A tekintetem lassan elvezettem róluk, és a nem messze tőlük ülő Melissara, Donnara, és Rebeccara esett. A két lány, mióta Melissa vissza vett magából, elmondta, hogy mi történt vele, miért lett olyan amilyen, ott vannak mellette, és próbálják éreztetni vele, hogy nincs egyedül, ők ott vannak neki, és mindig ott lesznek, még akkor is ha majd ki jutunk innen.
   Tőlük nem messze egy nagyobb körben ült Francisco, egyik oldalán Yasmine aki Brian ölében ült, mellettük Walter foglalt helyet, Francisco másik oldalán Harry ült, aki mellett pedig barátnője Jacqueline ült, és a fiú karját ölelte, a feje pedig a vállán pihent, míg Harry keze a lány ölében lévő másik kezét szorongatta. Az a társaság nagyon össze szokott, minden idejüket együtt töltik, alig mennek oda a többiekhez beszélgetni. Mondjuk egymással sem beszélgetnek sokat, néha csak síri csendben ülnek egy körben és nézik egymást. Amit nem értek rajtuk, ha nem tudnak mit beszélni egymással, miért nem mennek oda a többiekhez, és beszélgetnek velük, hogy ne azzal foglalkozzanak, ami most történik körülöttünk, mert így csak rosszabb lesz, és nem szeretném, hogy valamelyikőjük mély pontra kerüljön, esetleg depresszióba essen.

   - Mark! - a nevemre kaptam fel a fejem. Antonio legyezgette a kezét a szemeim előtt, míg mellette Nicholas kérdőn figyelt engem.

   - Bocs, nem figyeltem, mi az? - kérdeztem, ahogy gondolatban vissza tértem közéjük.

   - Nicholas kérdezte, hogy nem e szólunk a többieknek, hogy élelmet, folyadékot meg tűzifára valót kellene gyűjteni, mert kezd sötétedni. - mondja a többiek felé biccentve, mire bólintok egyet, fel állok a helyemről és közelebb megyek a többiekhez.

   - Srácok el kéne menni valami élelmet meg tűzifának valót szerezni. - szólalok meg, mire mindenki felém kapja a fejét, vagy egy pillanatig síri csend honol közöttünk, majd lassan mindenki el kezd felkelni a helyéről.

   - Mi itt maradunk Briannal, szerintem nem kellünk ennyien, mi vigyázunk a cuccokra. - szólalt meg Yasmine, aki nem állt fel a helyéről, hanem ülve maradt. Mind furán néztünk rá, hisz általában ő az aki mondja a teendőket, és ő az első aki készen áll az indulásra.

   - Jól vagy? - szólalt meg Francisco kérdőn a lányra nézve, aki csak magára erőltetett egy mosolyt és bólintott.

   - Igen, minden rendben! - bólogatott tovább, majd vissza lehúzta maga mellé Briant.

   - Oké... - szólaltam meg, majd a többiek felé fordultam. - Akkor mehetünk? - kérdezem, mire mindenki bólint egyet, és el indulunk lefelé a hegyről.

   Nem mehettünk sokat, nagyjából 10 perce sétálhattunk lefele, amikor is hírtelen megcsúsztam, egy kiáltás hagyta el a számat, miközben hátra estem, és bevertem a fejemet. Néhány percre elsötétült előttem minden, majd arra lettem figyelmes, hogy folyamatosan a nevemet ismétlik.

   - Mark, Mark, jól vagy? - egyszerre több felől is ezt hallottam, majd végre sikerült megszólalnom, miközben a kezemet a fejemhez emeltem.

   - Ah... a fejem! - szólaltam meg grimaszolva, mire egy emberként sóhajtott fel mindenki, amit viccesnek találtam volna, ha nem éppen ilyen szituációban lettünk volna.

   - Hála az égnek, hogy jól vagy! - fogta meg valaki a karom, annyira sajgott a fejem, hogy nem tudtam beazonosítani az személyt a hangja alapján. Közben még többen nyúltak a hónom alá, a másik kezemhez, hogy segítsenek felállni. Ahogy sikeresen két lábon álltam, sikerült kinyitnom a szemeim, és a többiek aggódó tekintetével találtam szembe magam, mire egy kissé megijedtem, hiszen mindenki engem nézett.

   - Biztos jól vagy? - szólalt meg összeráncolt szemöldökkel Walter, mire a fejemet masszírozva bólintottam. 

   - Jól vagyok, csak azt hiszem, hogy nagyon bevertem a fejem. - válaszolom, majd becsukom a szemem ahogy belehasít egy fájdalom hullám a bevert testrészen.

   - Szerintem vissza kísérlek Brianhez meg Yasminehez. - mondja, majd megfogja a karomat, de mielőtt elindulnánk oda szól a többieknek. - Ti menjetek tovább nyugodtan, szerintem idő lesz mire vissza érünk, úgyhogy majd találkozunk ha vissza jöttetek! - mondja, mire többen is elköszönnek tőlünk, mi meg elindulunk vissza a táborhelyünkre. 

   - Ne haragudj! - szólalok meg egy rövidke csend után. 

   - Miért is ne haragudjak? - kérdezi rám emelve a tekintetét, miközben jobban magához húz a karomnál fogva, hogy jobban tudjon tartani, nehogy elessek útközben a fejfájás és a szédül miatt. Viszont mikor a tekintetünk találkozott, valami megmozdult bennem, és nyelnem kellett egyet. Eddig észre sem vettem, hogy milyen szép szemei vannak, és milyen szép hosszúak a szempillái. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem az efféle gondolatokat. Hirtelen bevertem a fejem, és meleg lettem, vagy mi? Mégis mi történik velem? - Hahó! - legyezi meg előttem azt a kezét, amivel nem engem tart. 

   - M-m-mi? - szólalok meg dadogva, mire pislogok néhányat, megköszörülöm a torkom, és válaszolok a nem rég feltett kérdésére. - Ne haragudj, hogy gondot okoztam, és hogy neked kell visszakísérned! - válaszolom végül, majd a tekintetem vissza vezetem az útra, hogy nehogy megint elessek, csak ez úttal nem hátra, hanem orra.  

   - Legközelebb jobban odafigyelsz, és akkor nem fogsz elesni! - válaszolja egy mosollyal az arcán, mire érzem, hogy elpirulok. Mégis mi ütött belém? 

   - P-persze, legközelebb jobban odafigyelek! - válaszolom zavartan nevetve, miközben megvakarom a tarkómat, de felszisszenek. 

   - Veled meg mi van, hogy dadogsz? - kérdezi egy sejtelmes mosollyal az arcán, mire nyelek egy nagyot. 

   - Se-se-semmi. - képzeletben elkáromkodtam magam az újabb dadogásom miatt. Ekkor hallottam meg, hogy Walter kuncog mellettem. - Hey! Ez nem vicces! - háborodok fel meglepődve, azon, hogy képes volt kinevetni. 

   - De igen, az, nem kell szégyelned, ha tetszem neked! - rántja meg a vállát olyan nem törődőm stílusban, mire majdnem félre nyelem a saját nyálam.

   - É-é-én nem is! - dadogok megint, mire frusztráltam becsukom a szemem. Ilyen nincs! 

   - Nekem nyugodtan hazudhatsz, én látom a jeleket, viszont legalább magadnak ne hazudjál! - válaszként csak sóhajtok egyet, majd végül megszólalok. 

   - Én... nem tudom, hogy mi ez az érzés! - mondom végül, mire meg áll, ezzel engem is arra kényszerítve, hogy ne menjek tovább, majd végül rá vezetem a tekintetem, így egyből szemkontaktusba kerülünk egymással, hiszen ő már engem nézett. Walter lassan elengedett, majd felém kezdett lépkedni, mire egy kissé megijedtem, így tettem néhány lépést hátra, de sokat nem mertem, nehogy hátra essek ismét, így megálltam, és hagytam, hogy közelebb jöjjön hozzám. - M-m-mi az? - kérdezem ismét dadogva, amin már meg sem lepődök. Nem válaszolt a kérdésemre, helyette lassan a kezei közé vette az arcomat, és a szemeimbe nézve végül megszólalt. 

   - Csak hogy tudd, helyes vagy, nagyon is! - mondja, majd elereszt egy mosolyt. Válaszára viszont nem tudtam mit reagálni, csak annyit éreztem, hogy elpirultam. 

   - Kö-köszi? - köszönöm meg, ami inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek. Walternek csak még nagyobb lett a mosoly az arcán, majd közelebb kezdett hajolni, amire én egyből szorosan behunytam a szemeim. Azt hittem, hogy meg fog csókolni, viszont helyette csak a homlokomra nyomott egy puszit, mire megnyugodtam. Arra nem álltam volna készen, hogy megcsókoljon. 

   - Na gyere, folytassuk az utunk vissza a táborozó helyünkre! - mondja, mire csak egyet értően bólintok. 

   Brian Goss szemszöge

   Amint a többiek látótávolságon kívülre kerültek egyből Yasminehoz fordultam, aki napok óta nincs jól, de rajtam kívül senki nem vette ezt észre. 

   - Mi a baj, mid fáj? - kérdezem az arcát a kezeim közé véve, és úgy vizsgálom őt a tekintetemmel. 

   - Nem tudom, csak azt érzem, hogy rosszul vagyok, és hogy hánynom kell! - válaszolja, mire kikerekednek a szemeim, ellöki a kezeimet az arcáról, és gyorsan a legközelebbi bokorhoz szalad, majd ki ad magából mindent. Én a haját fogtam, meg a hátát simogattam, közben meg nyugtató szavakat próbálta mondani neki. 
   Ahogy kiadott magából mindent, lassan leölt a térdeire, és úgy emelte rám a tekintetét a fáradt szemeivel. 

   - Kicsit jobban vagy? - kérdezem aggódva, míg a haját a füle mögé tűröm, és úgy figyelem minden egyes rezdülését. Kérdésemre csak hümmögött egyet. Ekkor viszont eszembe jutott valami, ami néhány hete történ közöttünk, amikor eltűntünk szinte majdnem egy egész napra, és a többiek halálra aggódták magukat miattunk. - Nem lehet, hogy... esetleg, hogy terhes vagy? - kérdezem finoman és halkan az arcán simogatva.

   - Nem! - rázza meg a fejét, miközben közelebb csúszik hozzám, és a mellkasomba fúrja a fejét, mire én meg a karjaimat köré fonom ezzel is még közelebb húzva őt magamhoz. - Biztos, hogy nem! Az nem lehet! - motyogja a mellkasomba a fejét rázva. Válaszára csak eleresztek egy sóhajt, majd megpuszilom a homlokát, majd még szorosabban ölelem magamhoz a lányt, aki ellopta a szívemet. 

   - Yasmine terhes? - szólal meg egy hang a semmiből mögöttünk, mire mind a ketten megijedünk, elengedjük egymást, és a hang irányába fordítjuk a fejünket.

   Mark és Walter állt előttünk, úgy, hogy az utóbbi a másikat tartotta. 

   - Nem. - válaszoljuk Yasmineval egyszerre, mire egy pillanatra rá emelem a tekintetem, majd én szólalok meg újra. - Legalább is szerintünk nem. - válaszolom, mire a két srác egymásra néz, majd vissza ránk, miközben közelebb jönnek hozzánk, majd végül helyet foglalnak közöttünk. 

   - Ti amúgy mikor is szűrtétek össze a levet? - kérdezi a tekintetét közöttünk kapkodva Mark. 

   - Hát...ö... - kezdi Yasmine, majd rám emeli a tekintetét válasz reményében, de mielőtt megszólalhatnék Walter belém folytja a szót. 

   - Úr isten! - emeli maga elé a kezeit, majd egy nagy mosoly terül szét az arcán. - Csak nem akkor, amikor eltüntetek egy teljes napra? - kérdezi fel le húzogatva a szemöldökét, mire sóhajtok egyet, és bólogatni kezdek. 

   - De, de, igen akkor! - válaszolom végül, majd egy kisebb mosoly kúszik az arcomra ahogy eszembe jutnak a történtek, ahogy egymáshoz értünk, a hangunk, az érintések, minden eszembe jutott abban a szent minutumban. Viszont mielőtt bárki is reagálhatott volna valamit, egy távolból jövő hangra lettünk figyelmesek. 

   - Ti is halljátok? - kérdezi Mark felemelve a fejét, és körbe kezd el kémlelni a tekintetével.

   - Igen, mi is halljunk! - válaszolom, majd felállok a helyemről, és körbe kezdek el kémlelni, mikor is meg akad a tekintetem a hangforrásán.  - Úr isten! - szólalok meg halkan. - Egy helikopter! - kiáltom el magam, mind a hárman egyből felpattannak a helyükről, és mellém állnak.

   - Gyorsan, hol van az a jelző fény, vagy mi! - szólal meg Yasmine, miközben az említett tárgyat kezdi el gyorsan kutatni. 

   - Itt van, meg van! - kiált fel Walter, amikor a keze ügyébe kerül a jelző pisztoly. 

   - Gyorsan, jelezz nekik! - mondom neki idegesen, majd abban a pillanatban elsül a pisztoly. Észre vettek minket, megmenekültünk!