Jacqueline Brannan szemszöge

   Lassan egy hónapja annak, hogy itt vagyunk ezen a lakatlan szigeten, és fogalmunk sincsen arról, hogy hogyan jutunk innen ki. Az óta, amióta felszálltunk a hajóra, nagyon sok minden történt. Szereztem néhány új barátot, és veszítettem is el néhányat... Harry, a barátom is túlélte a hajószerencsétlenséget, ahogy néhány nagyon közeli barátnőm is, aminek örültem, de az a tény nagyon elszomorított, hogy szinte alig éltük túl ezt az egészet húszan... van bennem egy kis remény, miszerint van más is aki túl élte rajtunk kívül, megmenekült, valakik megmentették őket, vagy ők is egy szigeten kötöttek ki, legalábbis nagyon remélem...

   - Miért nem alszol? - szólal meg Harry rekedtesen, míg közelebb húz magához a kezével, amivel a derekamat öleli.

   - Nem tudom, fel ébredtem. - válaszolok vissza halkan, miközben megfordulok a karjai között, így a fejem találkozik a mellkasával, amihez aztán szorosan odabújok, majd a kezeimet is átvetem a derekán. Harry csak hümmögött egyet válaszomra, majd nyomott egy puszit a fejemre. - Kérdezhetek valamit? - szólalok meg hírtelen.

   - Persze! - válaszol egyből, miközben a kezeinek a szorítása erősödik körülöttem.

   - Szerinted valaha megtalálnak minket, kijutunk innen? - kérdezem a fejemet felemelve rá, így a tekintetünk egyből találkozik.

   - Nem tudom. - válaszol egy kis gondolkodás után. - Nem akarok benned reményt kelteni, hogy aztán meg csalódnod kelljen abban, hogy nem jutunk ki. - folytatja mondandóját, mire csak hümmögök egyet válaszkánt, miszerint megértem azt amit mondott. Ez után nem beszélgettünk tovább, hanem egymás karjaiban aludtunk el újra, majd néhány órával később arra keltünk fel, hogy Donna kelteget minket, hogy együtt tudjunk mindannyian reggelizni.
   Már majdnem befejeztük a reggelit, amikor Melissa megszólalt, így megtörte a csendet, ami a barlangban uralkodott. Nem nagyon beszélgettünk egymással, valahogy mindenki le volt hangolva, magunkba zárkóztunk az óta, amióta itt vagyunk. Leginkább csak akkor beszélgettünk ha nagyon szükség volt rá, vagy ha valakinek kellett egy kis társaság.

   - Ne haragudjatok! - szólalt meg lehajtott fejjel, miközben az újjaival kezdett játszadozni. A barlangban még nagyobb csend lett mint volt, mindannyian a lányt néztük. Már majdnem rá kérdeztem, hogy miért ne haragudjunk rá, amikor is újra megszólalt. - Tudjátok, van egy nővérem, akit a szüleim mindig is jobban szerettek mint engem, sokkal többet foglalkoznak vele, mint velem. - kezdte. - Ezért mindig megpróbáltam valamivel magamra vonni a figyelmüket, bármi is volt az, hogy legalább addig is foglalkozzanak velem, és csak rám figyeljenek. - egy pillanatra felfigyelt, és körbevezette rajtunk a tekintetét, majd vissza lehajtotta azt, és tovább figyelte a kezeit, amikkel még mindig játszadozott. - Persze ez sosem vált be. - rántotta meg a vállát. - Utána mindig megkaptam, hogy példát vehetnék róla, hogy lehetnék olyan mint ő. De persze nem hallgattam rájuk, ugyan úgy ha volt egy lehetőségem mindig magamra próbáltam vonni a figyelmüket. Először csak későn jártam haza mindig, utána elkezdtem visszabeszélni, majd jött a hajfestés, a fül lyukasztás, a ruhatáram megváltoztatása, és még sorolhatnám. Ugyan, ezzel nem értem el semmit, nem szerettek jobban, nem foglalkoztak velem többet, ezzel csak azt érték el, hogy miután betöltöttem a 18-at, és továbbra sem törődtek velem, elköltöztem a nagyszüleimhez, akik engem mai napig jobban szeretnek mint a nővéremet. - itt elhallgatott, vett egy mély levegőt, majd felemelte a fejét, és újra végig nézett rajtunk, majd ismét beszélni kezdett. - Szóval ne haragudjatok, ha néha elviselhetetlen vagyok, állandóan hisztizek, és mindig csinálok valami olyat amivel magamra akarom vonni a figyelmet! Bocsássatok meg érte! - fejezte be a mondani valóját. Válaszolni viszont senki nem válaszolt, mindenki csendben emészgette a hallottakat, majd végül Leon törte meg a csendet.

   - Nekem elváltak a szüleim. - szólalt meg halkan, mire most rá emelte mindenki a tekintetét. - Még kicsi voltam nagyon, amikor történt, én még alig vettem észre a változásokat, csak azt, hogy apa már nem jött haza, hanem néha napján én meg a bátyám meglátogattuk. Miután idősebb lettem, persze rá jöttem, hogy mi történt köztük, hogy miért nem látom olyan gyakran az egyik szülőmet, de azért a tudat, hogy egy csonka családban kellett nekem meg a bátyámnak felnőnie, hogy csak az anyánk volt ott nekünk szinte mindig mindenben apánk meg nem, elszomorít. - vezette le a tekintetét az ölében pihenő kezeire, majd folytatta. - Viszont a mai napig emlékszem arra, még akkor is, hogy kicsi voltam hogy nagyon sokat veszekedtek, volt amikor sírva aludtam el, úgy, hogy közben a kezeim a fülemen voltak, hogy így is tompítsam a hangjukat. Az óta persze mind a ketten túl léptek, lett új partnerük meg minden, és én is felnőttem és elfogadtam ezt az egészet, de azért néha elgondolkozok azon, hogy mi lett volna ha együtt maradtak volna. - fejezte be, mire következőleg Theresa szólalt meg.

   - Én is csonka családban nőttem fel, de én úgy, hogy nem is ismertem az apámat. - mondja miközben megrántja a vállát. - Mivel nem tudom ki ő milyen ember most és akkor milyen ember volt, soha nem hiányzott az életemből. - rázza meg nemlegesen a fejét. - Anyának az óta mióta megszülettem nem volt kapcsolata, nem akart, mert a nagyszüleimmel élünk együtt akikkel nagyon sok a gond. - sóhajtott egy nagyot, miközben eltűrte a szőke tincseket a szeme elől. - Nagyon sokat veszekednek, de tényleg nagyon, nagyon sokat, szinte minden nap, és akkor az alkohol problémájukról még nem is beszéltem! Bórzasztóan sokat isznak, amivel nem csak az anyám, de az én dolgomat is megnehezítik nem csak a tanulásban, de abban is, hogy nyugodt életünk lehessen, legalább is addig, amíg el nem tudunk onnan anyával költözni, és hogy magunk mögött tudjuk hagyni azt az egészet, ami hozzájuk köt minket. - mondja miközben újra a hajához nyúl, ami azt jelenti, hogy ideges és kissé zavarban van, akkor szokta ezt csinálni, ismerem már egy jó néhány éve. - Tudom, hogy ez most valószínűleg eléggé bunkón hangzott, hogy ott hagyjunk egy lakásban két idős embert, de egyszerűen nem lehet velük kibírni, és még tudnak saját magukról gondoskodni, éppen ezért várjuk azt a pillanatot anyával, hogy legyen elég pénzünk ahhoz, hogy el tudjunk menni onnan.

   - Mi is a nagyszülőkkel lakunk együtt, de velük igazából nincsen semmi baj. - szólalt meg egyből Rebecca, ahogy Theresa befejezte. - Viszont az én szüleim is elváltak, még kicsi voltam, amikor ez megtörtént, de én elég gyakran lejárok apámhoz és az új családjához látogatóba. - Itt egy nagy levegőt vett, majd folytatta a történetét. - Anyának is lett új udvarlója, később férje, lett egy féltestvérem egy fiú, akit imádok a mai napig, ahogy a nevelő apámat is, viszont, egyik napról a másikra nem kelt fel, álmában szívrohamot kapott. - hajtotta le a fejét, ezzel is jelezve, hogy befejezte, és többet nem kíván mondani.

   - Én nevelő szülőknél nevelkettem! - szólalt meg következőleg Antonio, mire most rá emeltük a tekintetünket. - Az igazi anyám adott örökbe, mondván, hogy még a karrierjére akar koncentrálni, és nem szeretett volna még, egy gyereket. - rántja meg a vállát, majd folytatja. - Az igazi apám meg ott hagyta az anyámat, mikor megtudta, hogy terhes lett velem. - mosolyodott el keserűen az emlékekre. - Ezt a nevelőim mondták el, mikor már elég idős lettem ahhoz, hogy ezt felfogjam. Nagyon szeretem őket, bármit megtennék értük, ahogy ők is megtettek mindent értem! Nekik nem lehetett gyerekük ezért nagyon örültek, amikor örökbe fogadtak engem. - a mosoly eltűnt az arcáról, lehajtotta a fejét, és maga elé kezdett bámulni, majd úgy folytatja. - Vajon mennyire érezhetik most magukat rosszul? Tudván, hogy lehet, soha többé nem láthatnak engem? Vajon ha az igazi szüleimmel éltem volna eddig, nem adtak volna örökbe milyen életem lenne? - tette fel magának ezeket a kérdéseket, amikre persze nem kapott választ.

   - Én elég jó családban nőttem fel! - szólalt meg Mark, miközben ültében helyezkedni kezdett, és a sérült lábát a pokrócára tette, amit összehajtott, hogy így egy kicsit magasabban legyen. - Mindig mindent meg kaptam amit akartam, soha semmiben nem szenvedtem hiányt. - rántja meg a vállát, miközben lehajtja a fejét és Ann karkötőjét kezdi nézni, ami az óta nála van, hogy ő elment. - Bármit kértem, még az nap vagy másnap már meg is kaptam. Viszont egy kikötésük volt. Megmondták, hogy mit kell tanulnom, hogy mi kell hogy legyek ha majd felnövök. - itt sóhajtott egyet, majd folytatta. - Igazából egyetlen egy dolog hiányzott, amit nem rég meg kaptam, de el is veszítettem. - mondja, mire nyel egy nagyot, és megrázkódik a teste, miszerint próbálja visszatartani a kitörni kívánkozó könnyeit. - Azt hittem majd ha megteszem azt amit mondanak, jól tanulok, az leszek, azt fogom tanulni amit ők akarják, akkor majd szeretettel látnak el, de persze ez nem történt meg, mindig azt kaptam meg, hogy lehetett volna jobb is. Ezért is örültem nagyon amikor találkoztam Ann-al, és összejöttünk, ő pótolta a szüleim szeretetét. - a karkötőt megsuorította a kezében, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról.

   - Én nekem igazából nincs mit mondanom. - szólalok meg következőleg én. - Ránk nagyon sokan mondták már, hogy mi vagyunk a "tökéletes" család mintája. - rántom meg a vállam. - A szüleim szeretnek, nem kapok meg mindent amit szeretnék, de azért van olyan ha meglepnek valami kis aprósággal. A nagyszüleimmel sincs semmi gond, ők is sok szeretettel látnak el. Igazából nekem mondhatni "szerencsém" volt, mert semmiben nem szenvedek hiányt. Mindenki egészséges a családban, egyedül mamámnak volt baja a rákkal, de leküzdötte. Talán az hiányzott nagyon, hogy egyke vagyok, és mikor kicsi voltam, a szüleim nem értek rá, akkor jó lett volna egy testvér, de ezen kívül szerencsére tényleg minden rendben van nálam, aminek borzasztóan örülök.

   - Szerencsés vagy! - szólalt meg ez úttal Howard. - Nekem pont az ellentéte a családom. Soha nem kaptam meg semmit, mindig nekem kellett mindenért megküzdenem, csak azt kaptam meg, ami létfontosságú volt, azon kívül ha kértem valamit, azt magamnak kellett beszereznem. Viszont van egy húgom akit mindennél jobban szeretek, és érte élek, miatta dolgozok, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt úgy mint én. Már mondjuk elég idős ahhoz, hogy ő is besegítsen nekem, ő is vállal diákmunkát, és azt tervezzük, ha majd összegyűlik elég pénzünk, akkor ott hagyjuk a szüleinket, és ketten egy kicsi házba költözünk.

   - Én nekem anyám meghalt amikor születtem. - szólalt meg mellettem Harry, miközben a kezeimet szorongatta. - Apámra maradtam, aki egy alkoholista erőszakos állat volt. - megköszörülte a torkát, majd folytatta. - Én nem szerelem gyerek lettem, ahogy szokták mondani, apám erőszakoskodott anyám felett, így lettem én. Arról nem szeretnék beszámolni, hogy miket éltem át, amikor még ott éltem vele, de ennek szerencsére egy ideje már vége. Összeköltöztem Aaronnal és Briannal, az óta mondhatom azt, hogy fenekestül megváltozott az életem egy jobb irányba, amiért nem tudok elég hálás lenni, meg persze annak, hogy Jacqueline itt van mellettem! - néz rám szerelmes pillantással, mire érzem, hogy elpirulok.

   - Szinte én is mondhatom azt mint Jacqueline, hogy majdnem tökéletes életem van. - szólalt meg Walter, miközben megrántotta a vállát. - Az apám egy híres énekes, így néha én is kapok a reflektor fényből, ahogy a testvéreim is. Nekünk szinte tényleg teljesen tökéletes életünk van, igazából tényleg nem tudok olyat mondani, ami úgy rossz lenne. - gondolkozott el egy pillanatra, majd mintha eszébe jutott volna valami, körbepillantott rajtunk. - Vagyis egyetlen egy dolog van, amit először nehezen tudtak elfogadni a szüleim, de persze később abba is beleörődtek. Meleg vagyok. - mondja miközben megrántja a vállát, olyan nem törődöm stílusban. Kijelentésére persze néhányunkon észre vettem, hogy meglepődött, de senki nem mondott semmit. Engem különös képen nem zavart, mindig is akartam egy olyan fiú barátot, aki meleg.

   - Az én szüleim is elváltak. - ez úttal Donna szólalt meg. - Van egy csomó féltestvérem, meg mostohatestvérem. - rántja meg a vállát.  - Az anyám, apám, a testvéreim, mindenki azt szeretné ha már végre lenne valakim, és lebabáznék nekik, mert ott ahol én születtem faluban, ott az volt a szokás, hogy 18 évesen már szültek a nők. Én még erre nem állok készen! - rántja meg újra a vállát. - Persze nem is nagyon foglalkozok vele, nem mondhatják meg nekem, hogy mit csináljak, mikor, az én életem, és azt kezdek vele amit akarok! - fejezi be a mondandóját a szokásos Donnas stílusban, miközben neki dől a barlang falának.

   - Én a nővéremmel élek, a szüleink elhunytak egy autóbalesetben. - ahogy Kenneth megszólalt rá emeltük a tekintetünket. - Apám egy híres focista volt, így nagyon sokan gyászolták őt is, meg az anyámat is, aki szintén focizott néhány évig. Egyébként nagyon jó szülők voltak, imádtam őket, mindig bíztattak, és segítettek a céljaim elérésében. - mosolyodott el, gondolom az emlékekre. - Apámnak a nyomdokaiba szeretnék lépni, amiben a nővérem és az apámnak az edzője is sokat segít. A szüleim halálán nem tudtam túl lépni az óta sem, viszont beletörődtem abba, hogy többet már nem láthatom őket!

   - Az én apám kosaras volt. - szólalt meg Gerard ez úttal. - Én is az szeretnék lenni, minden vágyam az, hogy egyszer én is olyan jó legyen mint ő volt a fénykorában. - mosolyodott el, miközben kinyújtotta maga előtt a lábait, majd folytatta. - Egyébként az én szüleim is elváltak, csak én is meg a húgom is az apánkhoz kerültünk, azt nem részletezném, hogy mi miatt, az túlságosan is hosszú és bonyolúlt lenne, de nem is fontos annyira. - legyintett egyet a kezével ezzel is jelezve, hogy annyira nem érdekes ez a része annak amit mesél az életéről. - Anyámmal körülbelül hónaponta egyszer találkozunk, mert annyi munkája van a kórházban ahol dolgozik, ez volt igazából az egyik ok, ami miatt nem hozzá kerültünk. - itt elhallgatott egy pillanatra, hümmögött egyet, majd újra megszólalt. - Azt hiszem ennyi, mást nagyon nem tudok mondani. - rántja meg a vállát még a végén, majd következőleg Yasmine szólal meg aki mellette ül, Brian karjai között.

   - Először is bocsánatot kérek, hogy megint csak a baj volt velem a múltkor amikor elfertőződött a sebem. - kezdte, mire Leon válaszolt neki.

   - Nem a te hibád, ne kérj bocsánatot azért amiért megsérültél! - mosolyodott el halványan a srác, amit a barátnőm viszonzott, majd újra beszélni kezdett.

   - Nekem még nem váltak el a szüleim, csak váló félben vannak. - szólalt meg halkan, miközben hátra dőlt Brian karjai között. - Egyébként mondhatni nekem is jó életem volt, az utóbbi néhány hónapban van ez a folytonos sok vita amit már nem nagyon bírok elviselni, de nem tudok ellene mit tenni. - rántja meg a vállát. - Van egy bátyám meg egy húgom, ő viseli ezt az egészet igazából a legrosszabbul, mivel még kicsi, és nem nagyon érti, hogy mi folyik körülötte. A bátyám meg boldog, nem is lehetne ennél boldogabb. - mosolyodott el, miközben az említett személyre gondolt. - Gyereket várnak a feleségével. Nagyon örülök nekik! -mondja, majd egy pillanat alatt elkomorodik. - Reménykedem abban, hogy majd egyszer valamikor láthatom őt, és a karjaim között foghatom a gyereküket!

   - Nekem van egy néhány hónapos kislányom! - ahogy megszólalt a következő ember, még a lélegzetét is visszatartotta mindenki. - Senki nem tud róla, csak az én meg a barátnőm szülei, rajtunk kívül. - folytatta Nicholas egy halvány mosollyal az arcán. - Már több mint két éve vagyunk együtt barátnőmmel. Igazából fogalmunk sincs, hogy hogyan történt az, hogy megfogant, hisz mindig védekeztünk. - rántja meg a vállát. - De igazából egyikünk sem bánja, hogy megszületett, hisz Cindy, - így hívják barátnőm - mindig is fiatal anyuka akart lenni, mondjuk nem 18 évesen, hanem 20-21, de se ő se én nem bántuk meg a kicsinket. Mind a kettőnknek a szülei jól fogatták, miután elmondtuk nekik, hogy még nem akartunk gyereket, és hogy védekeztünk. Azt mondták, hogy akkor ez a kisbaba egy égi csoda! - a mosoly az arcán még szélesebb lett. - Imádom a kislányomat, bármit megtennék érte! Viszont nagyon hiányzik, és csak azt tudom, remélni, hogy ő is meg Cindy is jól vannak!

   - Van egy bátyám, de igazából olyan mintha egyke lennék, mert már van saját családja. - szólalt meg Nicholas után Francisco. - Imádom a szüleimet, nincs velük semmi gond, támogatnak mindenben, segítenek nekem, igazából nem is kívánhatnék náluk jobb szülőt! - megvakarta a tarkóját, majd újra beszélni kezdett. - Van egy barátnőm, akivel már egy ideje együtt vagyunk, és azt tervezem, vagyis, azt terveztem, hogy valamikor a közeljövőben megkérem a kezét. - sokként ért az amit mondott, hisz szerintem még nagyon fiatal ahhoz, hogy megkérje a kezét, ki tudja, hogy egy év múlva esetleg még együtt lesznek e, de persze nem szólok bele, az ő döntése, meg a barátnőjéé, ha igent mond neki. - Már csak abban kell reménykednem, hogy valaha kijutunk innen, és aztán meg tudjam valósítani az eljegyzést! - fejezte be egy nagy mosollyal az arcán, majd végül, utoljára Brian is megszólalt.

   - Nagyon reménykedem, hogy minél hamarabb ki tudunk innen menni! - kezdte, miközben magához szorította barátnőjét, vagy... nem tudom, hogy a miét, hisz nem tudom, hogy most ők együtt vannak-e vagy sem. - Apám nem rég meghalt, agyvérzést kapott, így most rám szakadt minden addósságunk, anya egyedül nem tudja fizetni a lakáshitelünket, és a két tesóm költségeit is. Vagyis... már csak egy. - mondja, miközben nyel egyet, és beharapja az alsó ajkát. - Az öcsém is a hajón volt. - nyögi ki halkan, hogy szinte alig hallom azt amit mond. - Nem tudom, hogy túl élte e vagy sem, de az előbbiekben reménykedem. - vesz egy nagy levegőt, majd folytatja a mondandóját. - Én csak annyit szeretnék, hogy éljük túl ezt az egészet, és minél hamarabb ki jussunk innen, hogy aztán tudjak segíteni anyámnak! - sóhajt egy nagyot. - Valahogy muszáj lesz ki jutnunk innen... bármi áron...