A szavak teszik a költészetet?
Vagy a költészet öltözteti díszbe a szavakat?
Egymásnak ékei ő?
Vagy a szó az, mi kifejező,
s a költemény a kép, melyet ecsetvonásaival vászonra fest?
A szó a sejt, s a költemény a test? Színek, imák, múló hangulatok, örökkévalóságba írt pillanatok?
Mi a szó, s mi a vers?
Mitől a lélek és honnan a test?
A gondolat hol fogan, mi az, mi életet ad neki,
s annak mi ad életet, ki azt majd büszkén hirdeti?
Ki elmondja, akkor is ha fáj, ha éget, ha szúr,
ha sújtja akadály, vagy tiltja egy furcsa úr...
Sebére írt ki ad, ha dúlja a vihar, a vad
csőcselék, ki szavakból mit sem ért,
s nem követ oly vezért, mint az értelem,
mely világítótorony volna a tengeren?
Mi az a szó, mely fegyverként is veszélyes,
míg szonettként pedig tüneményes
szerelmi vallomássá nemesül, amíg a szív
édes álmok óceánjába merül?
Hol van a szó, mely elmondaná az igazságot,
tiszta képpé festve az égen a valóságot,
s komor gombafelhők helyett szelíd
bárányfelhőkkel enyeleg?
Mutasd a szót! Mutasd meg nekem a verset,
ami levenni hivatott a terhet
Atlasznak vállairól!
Nem a Föld kiált. Ő némán sikolt.
Nem a Nap vagy a Hold, ami mindent kiolt,
hanem az ember. Kit alkottak hittel, kegyelemmel.
Ki maga is alkotni hivatott, házat, hazát, élő gondolatot.
S szavakból verset, vallomást, imát.
Nem vádiratot.
Szerelmi mámort, gyermeket tanító rigmust,
zenével forrón ölelkező lágy ritmust.
Költészetet.
Mely szavakba festi az életeket.
Hol szó a sejt, s a vers a test,
mely nekünk egyként jövőt és emléket fest,
s emléket állít múlt tudatunknak,
az utánunk jövőknek, átutazóknak.
Költészet, te légy a jó hír!
Sebzett szíveknek balzsamos gyógyír.
És mutass utat nappal és éjszakában,
békében és vad vihar forgatagában,
s te légy a csend! Rímed, formád, bájad
legyen a rend, mely őrzi álmainkat,
reménybe oltja vágyainkat, és jövőt teremt!
Szó, mondat, vers - te légy a rend!
És élet legyél, jóság, erő, hit és öröm!
Hogy meghallgattál, most, köszönöm!