ÁLARCOK ÉS NYAKÖRVEK

➳ • ➳ • ➳

ISTEN VAGYOK, de a Citadella hátborzongató méreteitől még én is féltem. Több száz méteres belmagassága nem éppen alacsony lakókról árulkodott. Őseink, a titánok építették eónokkal ezelőtt, az ő méreteikhez lett igazítva a gigantikus palota. Hosszú ideje már az istenek uralják a bolygót, és hamar rájöttünk, hogy tök felesleges gigászi testbe bújnunk. Sokkal praktikusabb és energiatakarékosabb, ha egy egyszerű arzioni alakját öltjük magunkra. Ez persze nem azt jelenteti, hogy nem szívesen váltunk alakot. A tizenkét főisten – köztük jómagam – előszeretettel jelentünk meg egymás előtt több méteres alakunkban. Már csak erőfitoktatás gyanánt is.

Az aranyajtókon beérve egy kisebb előterembe jutottam – a kicsit úgy kell érteni, hogy csak ötven méterrel volt a plafon a földfelszín felett – ahol félhomály és dohos szag uralkodott. A falakon megragadt a por, így már régóta nem járhatott itt senki. Jobban mondva senki sem mert erre járni. Az arzioniak okosak voltak, megpróbálták minél jobban elkerülni az istenek haragját. Esküdni mertem volna, hogy évtizedek óta senki sem lépett be a főkapun. Az isteneknek nem kellettek ajtók, hogy bejussanak a Citadellába.

Átvágtam a miniatűr előtéren, ami végében ismét egy kapu fogadott. Szintén aranyból készült, bár ugyanolyan mocskos volt, mint a falakat borító piszok. Ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy az alatta lévő résen fény szűrődött át a túloldalról. Fehérarany színű ragyogás, ami hideget és tiszta energiát sugárzott.

A kezeim még vasba voltak verve, nem tudtam, hogy kopogjak–e vagy se. Mielőtt felemeltem volna bilincsbe zárt csuklóimat, az ajtó varázsütésszerűen kitáródott.

A belülről sugárzó fénycsóva olyan vakító volt, hogy a kezeimet az arcom elé kellett kapnom. Azok mögül próbáltam valamennyire benézni a terembe. A sugár teljesen betöltötte a teret, visszaverődött a falakról, a padlóról, a mennyezetről. Halkan, figyelmeztetően morogni kezdtem. Igen, itt vagyok. Semmi szükség nem volt felesleges műsorra, az erőfitoktatásra pedig később még rátérhetünk.

De ha ennyire piszkosan akar játszani, akkor rossz személlyel húzott ujjat.

Elvettem a kezeimet az arcom elől, így az isteni fény teljesen megvilágította a testemet. Amennyire csak a nyakamat szorító pánt engedte, kieresztettem a saját erőmet, és védőpajzsot húztam magam köré. A hideg aranysugárba egy ezüstszínű, szikrákat ontó fal ékelődött be, kettéválasztva az energiafolyamot. A pajzsom rendíthetetlen volt, bár rángatnom, ráncigálnom kellett az erőmet, hogy rendeltetése szerint működjön. A nyakamban feszülő blokkoló egy igazi mestermű volt, hogy engem is le tudott gátolni.

Pattogtak a pajzsomról az energiaszikrák, ahogy kettészelte az arany sugarakat. Vicsorogtam, annyira koncentráltam, hogy még véletlenül se támadjon rés a védőfalamon. Kitámasztottam magam, előre helyeztem az egyensúlyom és szó szerint rányomtam a pajzsot az ellenem dacoló isten erejére.

Egyszer csak abbamaradt az arany sugárzás, szép lassan elhalványultak a fényfoltok és visszahúzódtak abba a személybe, akiből származtak. Leengedtem a pajzsomat – az ezüst fénydarabkák elpárologtak –, és visszaálltam eredeti testtartásomba. Pislogtam párat, majd a trónon ülő személyre néztem. Irdatlanul messze volt tőlem – de mindketten istenek voltunk, így abszolút nem okozott problémát, hogy lássuk egymást.

– Meglepő – szólalt meg. Hangja mélységébe szinte beleremegtek a falak, és esküdni mertem, hogy a mennyezetről vakolat potyogott. Mindenesetre a térdeim megroggyantak, ahogy elért a hangja.

Gyengének látszódtam. Az erőm és az adottságaim blokkolva voltak, sebesültnek és traumatizáltnak látszódtam. De mindez csak a látszat volt. Ideje volt felölteni az álarcomat.

Elindultam a trónus felé. Arzioni méretben irdatlan messze volt az aranyból formázott emelvény, közel tíz percig tartott, mire nagyjából száz méterre jártam a trón legalsó lépcsőfokától. Amint elértem ezt a távolságot, változtattam a járásstílusomon. A monoton lépéseket ruganyosra cseréltem, a csípőmet lágyan ringatni kezdtem, a vállaimat pedig hagytam, hadd rázkódjanak a ritmusra. Mindezek mellett vettem egy nagy levegőt, és fütyülni kezdtem. Kicsi voltam, de a testem akkor is egy isten teste volt. A fütyölésem betöltötte a gigászi tróntermet, visszaverődve a falakról megrezegtette az álló levegőt. A plafonról lerepedezett némi vakolat, ügyesen kikerültem azokat, amik az előttem lévő útra estek.

Vidáman fütyörészve tettem meg az utam hátralévő részét, mindvégig szemkontaktus tartva a fenti személlyel. Amaz lassanként összevonta bozontos szemöldökét, mialatt szemei – a szó szoros értelmében – szikrákat szórtak.

A trónlépcső alsó fokának teteje egyre magasabbra és magasabbra nyúlt, ahogy a közelébe értem. Isteni léptékben egy lépésnyire – nagyjából húsz méterre – megállt az emelvény előtt. Egy pillanat erejéig megszakítottam a fütyülést, amíg felemeltem a kezemet. A hüvelyk– és mutatóujjamat a számba helyeztem, majd élesen füttyentettem egyet. Kéthangú hangot játszottam le, egy mélyebb és egy magasabb hangot, olyan erősen, amennyire csak bírtam. Az eónok óta álló Citadella falai beleremegtek a hangba, az Istenek Városa pedig mintha egy pillanatra elhallgatott volna, aztán folytatta mindennapi életét. Évszázadok óta gyakoroltam ezt a hangjelzést, és direkt arra fejlesztették ki, hogy akár a bolygó túlvégéről is meghallják.

– Köszönöm az önkényes műsorodat, igazán lenyűgöző volt – jegyezte meg a trónt elfoglaló személy. – Mennyire kár, hogy senki sem fog a segítségedre sietni!

A torkomban gyűlt a morgás, de visszafogtam magam. Akármennyire is fájt, én magas is tudtam, hogy nem senki se fog eljönni megmenteni.

Magamat kellett megmentenem.

– Pedig igazán szép előadás volt. Előadni a Vadűzés himnuszát, utána pedig megtoldani a hívójellel... Milyen drámai! Tényleg azt hiszed, hogy azok megmentenek?

– Inkább tartom magam félvérnek, mintsem a vérednek nevezzem magam! – mondtam, majd a földre köptem. Mit ne mondjak, vakmerő húzás volt, de kicsit sem féltem a felettem ülő istentől.

– Pedig akár tetszik, akár nem, az én vérem vagy – kuncogott fel, bár semmi örömöt nem lehetett leszűrni szavaiból.

Monoton mozdulatokkal felemelkedett az ülőhelyéről, megigazította hófehér kithónját, és leindult a lépcsőn. Remegett a lábam alatt a föld, ahogy a közeledő isten egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. Késő délutánra járt az idő, a lemenő nap sugarai besütöttek a rózsaablakokon, megvilágítva az alak rézarany bőrét. Fehér haja – a csillagoknak hála, csak ezt örököltem tőle – makulátlanul ragyogott, szemei olvadt aranyra emlékeztettek, ahogy rajtam tartotta tekintetét.

– Én nemzettelek, az én magomból teremtődtél – zengte, ahogy lefelé tartott. – Egy vagy a testemből, egy az erőmből, egy az akaratomból, egy a hatalmamból. Egy vagy a levegőből, a földből és tengerekből, egy vagy a bolygóból. Egy vagy a népből, gyermekem.

Kinéztem belőle, hogy képes rám lépni, így rohamléptekben a lépcső oldalához siettem. Az isten leért a padlószintre és tovább folytatta az útját felém. Minden egyes lépés után összébb ment, míg végül egy nálam egy fejjel magasabb férfi állt előttem.

Felpillantottam az arcába, álltam az átható fehérarany szempár pillantásait. Végigfutatta a sziluettemen a tekintetét, felmérte, mennyire vagyok korlátok közé szorítva.

Kinyújtotta hosszú ujjait és az arcomhoz közelítette őket. Kancsalítva figyeltem a barna bőrt az ujjperceken. Csak annyira volt ráncos, mint mindenki másé, pedig vagy tízszer idősebb volt nálam. Elektromosság és a fehérarany energia szaga áradt a bőre alól.

Azonban mielőtt megérinthette volna az arcomat, a keze után kaptam. Meglepetten húzta vissza a végtagját, ahogy meglátta a több centis szemfogaimat kilógni a számból.

– Ennyire szereted feszegetni a határaidat? Tényleg ekkora vadállattá váltál, Artemisz?

– Az egyetlen, aki elmaradt az evolúcióban, az te vagy, Zeusz.

Zeusz felhorkantott, aztán csalódottan megcsóválta a fejét.

– Atyám. Az egyetlen megszólítás, amit elfogadok a vadállat szádból, az az atyám, gyermekem.

Makacsan felszegtem a fejem, nem hajolva meg az akarata előtt. Idióta döntés volt, de nem voltam hajlandó behódolni egy ilyen alak parancsainak. Még hogyha az apám is volt az.

– Mennyi tűz tombol benned! Mennyi, mennyi akarat és ellenállás! – jegyezte meg Zeusz, mialatt tett egy kört a testem körül. Az égett szagot – az elektromosságot – húzta maga után a levegőben, ami hányingerre késztetett. – Létó is ugyanilyen szeszélyes volt, mikor a te korod...

– Ne merészeld a szádra venni a nevét! – kiáltottam fel, félbeszakítva a mondatát. – Ne merészeld kiejteni annak az személynek a nevét, akinek a vére a kezedhez tapad!

– Ugyan, Artemisz – sóhajtott Zeusz. – Talán emlékeztesselek, ki akarta levadászni Tüphónt?

– Tüphón felébredt. Le kellett vadászni – prüszköltem.

– Akkor talán a Légiót kérdezzem meg, miért az Istenek Városának határában kellett rabul ejteni a szörnyeteget? – vonta fel a szemöldökét az előttem helyezkedő főisten.

– Akkor talán kérdezzem meg az apámat, miért tévesztette el a villámot?

– Régi história ez gyermekem, ideje lenne túllépned rajta.

– Túllépnem? Túllépnem azon, hogy anya az egyik villámod miatt halt meg? – fújtam fel az arcomat. Az erőm kezdett feléledni, a nyakamra szorított fémpánt fojtogatása ugyanis erre engedett következtetni.

– Hádész nagybátyád korlátlan látogatást engedélyezett neked az Alvilágba. Legfrissem forrásaim szerint te egy vagy a két arzioni lakó közül, aki ekkora privilégiummal rendelkezik.

– Az öcsémet hagyd ki ebből – mondtam jeges hangon. Ő sem érdemli meg, hogy ebbe a szóváltásba keveredjen.

Zeusz mindvégig körbe–körbe járt körülöttem, mint valami mániákus. Ekkor azonban megtorpant, pontosabban visszaállt eredeti pozíciójába, az orrom elé. Ragyogó kithónja bugyrai közé rejtette kezeit, miközben felvett egy lazább testtartást. Összeráncoltam a homlokomat, miközben tanulmányoztam, ahogy a távolba meredt. Néhány pillanatba beletelt, mikor rájöttem, hogy várt. Várt valamire. Vagy valakire.

– Az az igazság – csendült fel egy új hang a szó szerinti semmiből –, hogy én szenvedtem el a legtöbbet a történtekből. Vagyis, technikailag nekem van a legtöbb közöm hozzá.

Kiszáradt a torkom, ahogy felismertem a hangot, ami a születésem óta végigkísért.

Zeusz aprót bólintott, mire a napra emlékeztető aranyszínű villanás töltötte be a Citadella nagytermét. Reflexből behunytam a szemeimet, és mikor legközelebb kinyitottam őket, az ikertestvéremet láttam az apánk oldalán állni.

Zeusszal ellentétben Apollón mellékelte a kithón lazaságát, egy egyszerű nadrágot viselt egy hímzett inggel. Lábait csizmába bújtatta a mediterrán meleg ellenére. Feje tetején az aranyszínű fürtök keszekuszán álltak, amíg folyékony aranyra emlékeztető szemei csalódottsággal volt teli.

Megroggyantak a térdeim, amint megpillantottam az ikertestvéremet. Azóta nem láttam, mióta rács mögé csuktak. Néhány istennek engedélyezték, hogy meglátogassanak a börtönben. Apollón egyszer sem jött el, pedig biztos forrásoktól tudtam, hogy zöld utat kapott a látogatásra.

– Micsoda szégyen – szólalt meg Apollón lenézően. – Mekkora, mekkora pazarlás!

– Vigyázz a szádra! – vicsorogtam, bár mielőtt megmozdulhattam volna, Zeusz karján figyelmeztetésképp felfutott egy villám. Mindhárman tudtuk, hogyha provokációra kerül a sor, nem hagyom magam.

– Miért is kéne vigyáznom? – szegezte nekem a kérdést az öcsém. – Te vagy bilincsben, megfosztva az erődtől. Nem én vagyok az, akinek félnie kéne.

– Sokkal rosszabb dolgokkal találkoztam már, minthogy kettőtöktől féljek.

– Buta gyermek – csicsergett apám. – Elfelejtetted tán, hogy főistenekkel állsz szemben?

Lényegében nem hazudtak. A tizenkét főisten közül Zeusz és Apollón a legerősebbek közé tartoztak. Azonban én sem maradtam le sokkal mögöttük.

– Ti pedig megfeledkeztetek arról, hogy én milyen erős vagyok? – jelentettem ki olyan határozottan, amennyire csak a helyzet engedte.

A pánt szorította a nyakam, miközben a mágiámat a hátam felé irányítottam. Olyan könnyen, mint a levegővétel, megrepesztettem a hátamon a bőrt és előhívtam a szárnyaimat. A Vadűzésben használt ruhámat viseltem, így a végtagok könnyűszerrel kibújtak a kabát redői közül. Hatalmas, éjfekete tollakkal borított szárnyak vetettek árnyékot a márványpadlóra. Mindeközben kitekertem a farokcsontomat, és a farkam is előbukkant a nadrágom hátulján keresztül. A bokámnál csavargott a finom szőrrel borított végtag, emlékeztetőként szolgálva apáméknak, hogy ki is voltam valójában.

– Két erős nemzet leszármazottja, halandók és halhatatlanok ivadéka vagyok. Bennem egyesül az öröklét és a halandóság. Én vagy a Vadász, az Éjszaka Őrzője, a Hold Választottja.

A nap lebukott a horizont mögött, a narancssárga sugarak még bevilágították a Citadella tróntermét. Ahogy az égitest lefelé, én felfelé emeltem a szárnyaimat. Több méter magasan a szárnyaim árnyékot vetettek az előttem álló két istenre. Apollón arcára ráfagyott a rémület és ijedten hátrált egy fél lépést. Pontosan tudta, mennyire erős vagyok, mennyivel erősebb nála, csupán emlékeztetni kellett rá.

– Én vagyok Artemisz.

Bár az öcsém szinte becsinált a szárnyaim láttán, Zeusz arca egy kopott sziklafalra emlékeztetett a Tagnar–hegységből. Érzelemmentes és üres maradt, egyedül csak a szemei szórtak szikrákat.

Nehezen vettem levegőt a gallér szorítása miatt, de minden erőmmel a magasba tartottam a szárnyaimat.

Ahogy én erőlködtem, Zeusz haláli lassúsággal összeérintette a tenyereit, és tapsolni kezdett. Tágra nyíltak a szemeim, ahogy meghallottam mit csinál.

– Nagy szavak és üres tettek, gyermekem – mondta apám. – Kár, hogy semmire sem mész velük.

Zeusz elindult, és a hátam mögé állt. A homlokomon már gyöngyözött az izzadság, annyira igyekeztem fenttartani a szárnyaimat.

– Talán fájdalmaid vannak, Artemisz? – kérdezte Zeusz, a gúnyosnál is gúnyosabban. Hirtelen hátulról elém nyúlt, és a kezét a nyakamra szorította. Pontosabban a gallérra, bár simán csak meg akart fojtani.

Nem bírtam tovább, a pánt teljesen kimerítette a tartalékaimat. A szárnyaim ernyedten zuhantak le, amíg térdre rogytam. A padlózat hidege régi ismerősként üdvözölt.

– Csak nem elfáradtál? – cüccögött a felém magasodó főisten. – Ezeréves gyakorlás, és lám, mégis a földön heversz a lábaim előtt.

Zeusz lehajolt, és a tarkóm alá szorította a kezét. Felnyögtem a nyomás hatására, ugyanis a teljes testsúlyát arra az egy kezére helyezte. Lenyomott a földre, szinte odaszegezett. A vasbilincs a hasamba vágott, ahogy ráfeküdtem. Nem tudtam megmozdítani a fejem, apám direkt rálépett a hajam végére. Ahogy tolta lefelé a fejemet, kiszorult a tüdőmből a levegő.

– A tizenkét főisten közé sorolja magát, mégis elárulta a hazáját. Ugye tudod gyermekem, mivel jutalmazzák a hazaárulást?

Ismerős sistergés csapta meg a fülemet, az égett szag pedig azonnal a levegőbe szökött. Mocorogni próbáltam, de apám sziklaszilárd kezekkel tartott.

– Egy–két vihart túléltél már. Vajon mekkora villám lesz elég, hogy leégjenek a szárnyaid?

A fejemre fonódó ujjak közül meleg áradt ki. Dühömben majdnem sírva fakadtam, és szó szerint nyüszítettem, kegyelemért esedezve. Zeuszt nem hatotta meg.

Párszor elképzeltem már a halálom. Harc közben felöklel egy szörny, az elesettek védelme közben, talán párbajban. Sose fordult meg a fejemben, hogy apám keze által végzem, a padlóra szegezve. Utoljára még lehunytam a szemeimet, hogy legalább az ismerősként üdvözlő sötétet lássam, mielőtt elér a vég.

Micsoda szégyenletes halál egy szárnyasnak.

– Atyám, elég! – szelte át a levegőt Apollón hangja.

Eltűnt a forróság a tarkómról, de a szorítás nem engedett. Erőtlenül kinyitottam vérben forgó szemeimet és felpillantottam az öcsémre.

– Atyám – szólalt meg ismét az ikertestvérem. – Kérlek, gondolkodj, mielőtt cselekszel!

Apollón habozott, mire Zeusz felvakkantott.

– Ajánlom, hogy gyorsan mond, vagy sült csirkét pirítok a nővéredből!

– Használd az F–tervet! – nyögte ki a Nap istene.

Hogy mit?

Amint Apollón szavai elhagyták az ajkait, Zeusz azonnal elengedte a nyakamat. Hatalmasat sóhajtottam, szinte felnyögtem, ahogy a szorítás megszűnt a fejem körül. Elfordítottam a fejem, így az arcom érte a padló hűvösét.

Zeusz ünnepélyesen felegyenesedett, leporolta kithónját – mint aki jó munkát végzett –, és visszaállt Apollón mellé.

– Kelj fel, gyermekem – szólt rám.

Nem moccantam.

– Ne mondjam még egyszer!

Elsőként is behúztam a szárnyaimat és a hátamra szorítottam őket. A mellkasom elé húztam a kezeimet, és lassan feltoltam magam. Nem álltam fel – nem adtam meg apámnak azt az örömöt –, csak ráültem a bokáimra.

Látszólag Zeusz megelégedett a testhelyzetemmel, mert nem szólt rám, hogy tovább mozogjak. Inkább kinyújtotta a kezét Apollón felé, aki hátsó zsebébe nyúlt és előhúzott egy papirost. Zeusz kitekerte a pergament, végigfutatta a tekintetét a tartalmán, mielőtt felolvasta volna.

– Személy szerint a halálodat akarom – kezdte –, de az öcsédnek és a többi főistennek hála megkímélem az életed. Bár nem tudom, melyik rosszabb. A túlvilág, vagy a feladat, amit kiszabunk rád?

Meglepődtem a szavai hallatán, és az irányába néztem. Fehér tincseim az arcomba lógtak, ahogy a tekintetemet a két istenre szegeztem.

– Neked hála, Valerasz ellopta az Irányítás Jogarát és a segítségeddel elhagyta a bolygót.

– Nem segítettem...

Mielőtt folytathattam volna, Zeusz csettintett egyet. A fémpánt összeszűkült és elzárta a levegő útját a tüdőmbe.

– Új szabályokkal játszunk. Mostantól, ha megszólalsz, megfulladsz – jelentette ki a villámisten. Beleegyezésem jeléül aprót biccentettem, majd ismét kaptam levegőt. – Valerasz túljárt mindannyiunk eszén. Nem hagyott semmiféle nyomot maga után, így szinte a sötétben tapogatóztunk, mikor nekikezdtünk a keresésének. Nagy az univerzum, de nem bejárhatatlan. A legügyesebb nyomkeresőket küldtem a nyomába, mégsem sikerült a tolvaj nyomára bukkani.

Kezd egyre érdekesebbé válni a mondandója.

– Mivel a nyomkeresők csődöt mondtak – Sóhajtás. –, itt az ideje, hogy vadászni kezdjünk.

Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet.

– Emiatt szükségünk van a legjobb vadászra. A Vadászra – vette át a szót Apollón, mire egy apró vigyort húztam az ajkaimra. Ironikus, hogy pont a segítségükre szorulok. – A nyomkeresőknek sikerült felfedezniük, hogy Valerasz járt egy lakott bolygón, nem kis pusztítást hagyva maga után. Szerencsére nála volt a jogar, és valószínűsíthető, hogy még most is birtokolja.

– Az F–terv szerint elküldünk arra a bolygóra. Pontosan nem tudjuk, Valerasz még ott tartózkodik–e, ez már a te dolgod lesz kideríteni. – Zeusz a hatás kedvéért kivárt. – A feladatot csupán annyi lesz, hogy vadászd le a tolvajt és a fejét hozd a színem elé.

Felhorkantottam.

– Aranyos, hogy azt hiszed, ezzel fájdalmat okozol. Örömmel fogom likvidálni Valeraszt. Oldozz el, és indulok is!

– Ne olyan sietősen, gyermekem! – intett csendre az apám. – Új vadászterep, új kihívások. Tényleg azt hitted, semmiféle nehezítést nem osztok ki? Akkor mi lenne az élvezet?

Minden vér kifutott az arcomból, mikor Zeusz ördögien elmosolyodott.

– Új testet kapsz Valerasz kiiktatásához. Elég primitív élőlények lakják azt a bolygót, a vadiúj külsőddel egyáltalán nem fogsz kitűnni közülük.

– De...de a szárnyaim... – nyögtem döbbentem.

– Ez a lényeg, gyermekem. Földön járó ragadozóként kell vadásznod.

– Akkor legalább ezt az undormányt vedd le rólam! – hörögtem a nyakamhoz kapva. A gallér ok nélkül ismét összeszorult.

– Milyen modortalan vagyok! – csapott Zeusz a homlokára. – Bemutatom Garószt, a nyakörvedet. Hű társad lesz a vadászidény alatt.

– Mégis...mi...célt...szolgál? – kérdeztem szaggatottan. Nem kaptam levegőt – megint.

– Garósz teljes mértékben gátak mögé szorítja a mágiádat. Amint elhagyod Arziont, az erőd akárcsak egy gyertyaláng, ki fog hunyni.

Lassan jutottak el a tudatomig az elhangzottak. Se szárnyak, se mágia. Nem maradt semmim.

– Ha netalántán találsz valami módot, hogy irányítsd Garószt, talán képes leszel alakot változtatni. Talán. Addig is halandó porhüvelyedben ragadsz.

A sírás kerülgetett. Egy szárnyas legnagyobb szégyene, ha valamilyen úton–módon megfosztják a szárnyaitól.

Zeusz összetekerte a tekercset és visszaadta az ikertestvéremnek. Apollón a kezébe szorongatta a papírt, miközben összefonta a karjait a mellkasa előtt.

– Mindössze annyi a feladatot, hogy a lábam elé hozod Valerasz fejét és visszaszerzed a jogart – sorolta tovább Zeusz. – De ez nem túl könnyű? Mit gondolsz, fiam? Nem kéne még valamivel kiegészítenünk?

Apollón aprót biccentett, miután végighallgatta a neki címzett szavakat.

– Pompás – mondta apánk elégedetten. – Ezennel én, Arzion királya, az Ég Ura, a Villámok Mestere, a Bolygó Törvényes Ura, az istenek királya arzioni Zeusz téged, Arzion hercegnőjét, az Éjszaka Őrzőjét, a Légió Elsőszámú Parancsnokát, a Vadászt, a Hold Választottja arzioni Artemiszt küldetésed teljesítéséig kiátkozlak a bolygóról.

Hirtelen mintha megdermedt volna az idő. Lelassult minden, a hangok belassultak, a külvilág elhomályosult. Megállt bennem az ütő, ahogy megpróbáltam értelmezni az elhangzottakat.

– Még soha senkit sem átkoztak ki Arzionról – leheltem erőtlenül.

– Érezd magad megtisztelve, hogy te lehetsz az első – felelte Zeusz lenézően.

– Mikor indulok? – kérdeztem hirtelen.

– Jó, hogy kérded! – mondta a Villámok Ura. – Körülbelül...harminc másodperc múlva.

Hatalmasra kerekedtek a szemeim. Ez lehetetlen.

– Hát akkor – tapsolt egyet Zeusz –, vissza ne merészelj jönni Valerasz holtteste nélkül!

Egyszer csak eltűnt a vasbilincs a csuklóimról, mialatt fekete köd kezdett el szivárogni a padlóból. A rémülettől tágra nyílt szemekkel próbáltam elhátrálni, de hiába. Én voltam a füst célpontja.

Már majdnem belepett a sötétség, amikor Zeusz utoljára megszólalt.

– Kellemes vadászatot, gyermekem!

Utolsó erőmmel még elöntött a düh és elrugaszkodva a földről megpróbáltam az apámra ugrani. Zeusz vigyorogva figyelte a mozdulatomat, de mielőtt elértem volna, csettintett egyet, engem pedig elnyelt az ismeretlen.

• • •

hello there!

ha le kéne írnom magam, úgy tenném, hogy pár hónap kihagyás után szokás előtolnom a pofám. szégyenletesen restellem magam, hogy csak ennyi idő után hoztam új részt. az igazság az, hogy kicsit (nagyon) elkalandoztam a témától, ráadásul évtizedek óta nem láttam egy marvel filmet/sorozatot se, ilyenkor kicsit vissza kell rázódnom ebbe a fantáziavilágba.

de elég ennyit a negatív tényekből, forduljunk a pozitívak felé!

kiderült artemisz bűne és ennek büntetése. őszintén, alig várom, hogy kifejtsem a továbbiakat! szeszélyes szárnyasunkat egy rakat akadály elé állítottam. vajon képes lesz-e megbirkózni ezekkel a bonyodalmakkal? szerintetek képes lesz rá ezzel a sok hátráltató tényezővel?

készültem még egy kis extrával is, ugyanis készítettem egy spotify playlist-et a történetet. beillesztem ide a lista vonalkódját, de szerintem a linkjét is fel fogom tölteni a kommentekbe.

ah, muszáj lesz behoznom magam sorozatozás terén, ugyanis még egyetlen wandavision részt se láttam, a falcon and the winter soldier premier pedig már az ajtóban toporog! (egyébként nektek hogy tetszett a wandavision?)

a legközelebbi viszontlátásig! vigyázzatok magatokra és igyatok elég vizet!

csenge 🤍

2021. 03. 12.