- Fogalmam sincs miről beszélsz - mondta egyszerre a két lány.

- Persze hogy nincs - forgatta meg a szemeit Sarah.

- Mi jól szórakoztunk. Lefogadom, hogy te is - vigyorgott Bethany.

- Csakis azt csináltam. Mindegy. Inkább menjünk beljebb, és találjuk ki hogyan jutunk haza.

- De én még nem akarok haza menni! - nyafogott Joan.

- Teszek rá! Nem fogunk azért meghalni, mert itt akarsz lenni. Indulás befelé! - akadt ki Sarah.

Joan és Bethany meglepődtek a lány mérgességén. Nem fordult még elő ilyen. Nem értették, hogy miért van ez. Szerintük a titánok egyáltalán nem voltak ijesztők.

- Oké, oké. Nyugi van, Sarah! - emelte maga elé a kezeit Bethany.

Sarah bevezette őket a nappaliba.

- De nagy itt a piszok - fintorgott Joan.

- Csodálkozol? - fordult felé Sarah. - Ezt a házat azóta nem használják, hogy megépítették a falakat.

- Oké, ez jogos.

Sarah letörölte valamennyire a kanapét, majd letelepedtek rá.

- Na, akkor mi legyen? - kérdezte Bethany.

Sarah pár másodpercig elgondolkozott, majd a két lány felé fordult.

- Keressünk valamilyen titkos alagutat. Hátha van itt egy. Ha nem akkor majd kitalálok mást.

- Titkos alagút? Ez tetszik? - pattant fel a kanapéról Joan.

- Nekem is - vigyorgott Bethany.

- Mint két ötéves - sóhajtott Sarah.

- Mert azok is vagyunk - vigyorgott Joan és Bethany.

- De ilyen helyzetbe nem kéne úgy viselkednetek.

- Jó, jó - legyintett Joan. - Lépjünk!

Azzal Joan és Bethany kirohantak a folyosóra.

- Először a pincét keressétek meg! - kiáltott utánuk Sarah.

- Oké.

- Kéne keresnem valamilyen lámpást - motyogta Sarah. - Márha egyáltalán még működőképes. Elvégre már hat éve állnak a falak.

Sarah elkezdett lámpások után kutatni, Joan és Bethany pedig a pincét keresték, amiből egy titkos alagút nyílik reményeik szerint.

Sarah a szülők szobájában a szekrény mélyén talált két lámpást. Többet sehol sem talált.

- Remélhetőleg működnek.

Ezután Joan és Bethany után indult, akikre a konyhában bukkant rá.

- Ezeket találtam. Ti mire jutottatok?

- Van itt a sarokban egy csapóajtó egy régi, romlott, krumplikkal teli láda alatt - vigyorgott Joan.

- Már bementetek.

- Nem - rázta meg a fejét Bethany. - Úgy gondoltuk, hogy megvárunk téged.

- Akkor menjünk együtt - vont vállat Sarah, majd a két lány eltolta a ládát, és egyenként lemásztak egy rozoga létrán. Ami sikeresen össze is dőlt, mikor az utolsó, Bethany félúton járt. A lány fájdalmasan zuhant a földre.

- Au!

- Jól vagy? - kérdezte Joan és Sarah.

- Persze. Sarah, bekapcsolod a lámpást?

- Azonnal.

Sarah egy kicsit bajlódott vele, de sikerült bekapcsolnia, bár már elég gyéren világítottak.

- Tessék. Fogjátok - adta oda a két lánynak.

- Miért mi tartsuk? - kérdezte Joan.

- Mert ha az egyiket én tartom még a végén valamelyikőtök, akinél nincs lámpás ránk omlasztja az egész alagutat.

- Komolyan kinézed ezt belőlünk? - kérdezte sértetten Joan.

- Igen.

Joan és Bethany duzzogva elfordultak.

- Na, akkor keressük meg azt a titkos alagutat - indult el a pincében Sarah. A barátai követték a példáját.

- Ti találtatok valamit? - kérdezte pár perc keresgélés után Bethany.

- Nem - rázta meg a fejét Sarah.

Joan ekkor megtorpant. Előtte a falban egy ajtó foglalt helyet.

- Lányok! Azt hiszem találtam valamit.

- Mi az? - szaladt oda hozzá Bethany, majd Sarah is.

- Itt egy ajtó.

- Hát akkor nyissuk ki - vont vállat Sarah, majd odalépett, és így is tett. Szerencséjük volt. Ez valóban egy alagút volt, amit emberek építettek, és körbe volt betonozva.

- Akkor induljunk - lépett egyet Sarah, amikor is Joan és Bethany megragadták a karjait. - Most mi van?

- Mi van, ha vannak ott patkányok? - rémült meg Bethany.

- Vagy bogarak? - ijedt meg Joan.

- A titánoktól nem féltek, de a patkányoktól és bogaraktól igen? Mégis hogy kerültem veletek össze?

- A szüleink mutattak be minket egymásnak egy éve - mondta Bethany.

- Én is tudom. Lépjünk már! Nem akarok örökre itt maradni.

Meg sem várva a két lány válaszát belépett az alagútba. Joan és Bethany pár másodperc múlva követték őt.

- Itt sötét van - állapította meg Bethany.

- Ha nem mondod nem veszem észre - forgatta meg a szemeit Sarah. - Elindulunk még ma, vagy önkéntes alapon felajánljuk magunkat titáneledelnek?

- A titánok cukik.

- Tudjátok mit? Én léptem. Ha akartok jöttök, ha pedig nem maradtok, de nekem egy életre elegem lett a titánmániátokból.

Sarah rohamléptekkel kezdett el sétálni.

- Sarah! Várj meg! - kiáltott utána a két lány. Joan és Bethany utánamentek.

- Befejeztétek?

- Igen.

- Akkor jó - nyugodott meg Sarah.

Ezután egy ideig csendben haladtak tovább. Míg Joan és Bethany szívesen körülnéztek volna a környéken, addig Sarah már legszívesebben otthont akart lenni.

Csak érjünk haza, és engem soha többé nem vesznek rá semmiféle veszélyes kalandjukba.

Egy idő után nagy bánatukra kialudt Bethany lámpása.

- A fenébe! Ez szívás!

- Nem éri meg ezen bosszankodni - legyintett Joan. - Inkább haladjunk!

- Egyetértek - bólintott Sarah.

- Jó, ha ti mondjátok - hajtotta le a fejét csüggedten Bethany.

A rájuk telepedő csend már kezdte idegesíteni Joant és Bethanyt. Saraht azonban nem zavarta.

- Bethany, Sarah, én nagyon unatkozok.

- Én is.

- Hát én nem.

- Szívesen találkoznék egy kannibállal.

- Én is.

- Mégis hogy a fenébe maradtam életben eddig mellettetek?

Joan viccesen Sarah vállára tette a kezét.

- Ez az élet rejtelme, Sarah.

- Ja, ha te mondod. Valószínűleg sosem fog kiderülni.

‐ Számomra az az élet rejtelme, hogy vajon találkozhatok-e egy emberrablóval - emelte fel a tekintetét tűnődve Bethany.

- Te beteg vagy.

- Meglehet.

- Engem az anyám otthona érdekel.

- Egyszer biztosan mesél majd neked róla - bíztatta Sarah.

- Márha méltóztatik lejönni hozzánk.

- Biztosan le fog - mosolygott Bethany.

Joan felsóhajtott.

- Jaj, lányok. Ti vagytok az egyetlen, és a legjobb barátaim. Soha, semmi pénzért nem cserélnélek le titeket semmire, és senkire.

- Ezzel teljes mértékben én is így vagyok. Sosem hittem volna, hogy ilyen nagyszerű barátaim lesznek - mondta meghatódva Bethany.

- Nem ismerek nálatok őrültebb embereket, de akkor sem akarok mást a barátaimnak.

Joan hirtelen ötlettől vezérelve magához ölelte a két lányt.

Néhány pillanat múlva Sarah meglepetten Joanra nézett.

- Joan, te most sírsz? - kérdezte szipogva.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - fordult el, de lehetett hallani, hogy pityereg.

- Hogy ti ketten mekkora két bőgőmasina vagytok - sóhajtott Bethany, de ő is könnyezik?

- Te beszélsz? - nézett rá a két lány.

- Inkább menjünk tovább.

Percekig nem szólaltak meg, amikor is kialudt Joan lámpása.

- Hogy vigye el a tetves fejed, te hülye lámpás!

Bethany és Sarah ezen csak nevettek.

- Hé! Ez nem vicces.

- Amúgy nektek nem tűnt fel valami? - kérdezte Sarah.

- Micsoda? - fordult felé a két lány.

- Egy ideje már elkezdett az út emelkedni.

- Az mit is jelent? - kérdezte zavartan Joan.

- Hogy hamarosan felérünk.

- Sirály!

Öt perc gyaloglás után a sötétségnek köszönhetően Sarah nekiütközött valaminek. Az ő hátának Bethany ütközött, az övének pedig Joan.

- Mi az? Miért álltunk meg? - kérdezte Joan.

- Mert valószínűleg elértük az alagút végét. Ez pedig ha jól gondolom az ajtó.

- Remek - vigyorgott Bethany.

Sarah a sötétségben ugyan nem elsőre, de sikeresen megtalálta a kilincset. Küzdött ugyan vele, de végül sikerült kinyitnia. Kidugta a fejét, hogy lássa, hogy hol vannak. Az ajtó ezen vége egy barlangban volt.

- Gyertek! Itt nincs semmi.

Joan és Bethany követték Saraht.

- Látsz valamit? - kérdezte Bethany.

- Csak egy-két követ.

A barlang elején meglátták azt, amiben Sarah ennek az egésznek a kezdete óta reménykedett. Shiganshina kapuját.

- Hála az égnek - sóhajtott megnyugodva Sarah, majd a barátai felé fordult. - Nehogy hangoskodjatok! A végén még elkap egy titán.

A két lány meg akart szólani, de Sarah megelőzte őket.

- Haza akartok menni, vagy nem?

- Igen.

- Akkor tegyétek azt, amit mondok.

- Rendben.

A fal mentél elhaladtak a kapuig. A túloldalon ott ült John.

- John bácsi, kinyitná nekünk a kaput? - kérdezte Joan.

- Persze, de ti hogy kerültök oda?

- Biztosra akartunk menni, hogy az egér messzire megy.

- Ez akkor is nagy felelőtlenség volt tőletek. Ne mozduljatok!

John eltűnt a szemük elől, majd hamarosan felemelkedett a kapu, ők pedig vementek rajta. Sarah legnagyobb örömére.

- Nem esett bajotok? - ment vissza hozzájuk John.

- Nem, John bácsi - rázta meg a fejét Joan.

- Akkor jó. Most viszont menjetek haza.

- Úgy lesz. Viszlát!

- Sziasztok!

Bethany vigyorogva fordult a két lány felé.

- Sarah, lehet, hogy nagy kérés, de megsemmisítenéd azt a levelet?

Sarah felsóhajtott.

- Jó,ha még nem olvasták el megteszem.

Joan elvigyorodott.

- A legjobb az egészben, hogy a szüleink nem is sejtenek semmit.

- Helló, Sarah.

A három lány megdermedt. Ez Elizabeth volt.

- Helló, anya.

Joanék megfordultak.

Öt dühös szempár fogadta őket.

- Elolvastam a leveledet.

Joan, Bethany és Sarah fejében ugyanaz a gondolat járt.

Nekünk annyi.