Lassan haladok a számomra már oly ismerűs sikátorok között. Egy éve ,pont egy éve ezen a napon. Már hideg volt , a tél fagyos szárnyának előjeleként. Novemer 23, a dátum ami örökre az emlékeimbe vésődött. Lassan a zsebembe nyúlok és kiveszem a cigit meg az öngyújtóm , a neve ,még erre is rá van karcolva a neve. Nézem a kis műanyag testet.

- Szevasz ! - lép mellém egy régi ismerős. Már csak te hiányzotál. Kifújom a keserű füstött.

- Rég dumáltunk. Mi van veled ? -kérdezi miközben én az egyik lábamról a másikra hintázok. Szigorúan a földet nézzem.

- Semmi - vetem oda nyersen és kezem ökölbe szorul a zsebemben.

- Az nem sok -mondja és ő is a távolba réved. - Te figyu ,ha szervezünk egy kis találkát el tudsz jönni ? Király lenne újra így együtt ,mint régen -nézz rám gyermekien csillogó szemekkel. - Összeülnénk huszan...

- Tizenkilencen -javítom ki majd újra a cigimbe szívok.

- Miért ,nem jössz ? - vonja fel a szemöldökét értetlenül.

- Én még itt vagyok - révedek a távolba üveges szemekkel. - De ő már nincs...ő már elment -kezdi el újra a sírás folytogatni a torkom. Nem kapok más választ csak egy értetlen tekintetett. Persze ,hisz ők nem tudják. Nem tudják ,milyen érzés elkésni. Nem tudják milyen érzés látni és főként nem tudják milyen érzés a halálba kergetni valakit.

- Ő már elment -motyogom. - Meghalt...én öltem meg - folyik le egy újabb könnycsepp az arcomon ,ahogy egy éve minden nap.

***

Már egy éve. Egy éve elment és hihetetlen ,hogy még mindig. Pedig akkor már mindenki azt hitte ,hogy jól van. Már elmúltak a hegek a kezén. Már nem csinált újakat. Főleg az nap. Az nap olyam boldog volt és békés. Biztos tudta ,hogy az nap akarja megtenni. Biztos nem akarta ,hogy tudjuk. Biztos. Hogy állíthatok ilyet ? Senki se tudta miért tett. Senki. Kivéve én. Hisz szilánkosra törtem a szívét. Nem akartam. Nem akartam őt bántani ,de mégis megtettem. Nem akartam ,hogy újra megsérüljön. Én akartam a legkevésbé és mégis olyan mély sebeket ejtettem rajta ,hogy elvérzett. Akkora pofont adtam neki ,amiből nem tudott felkelni.

Olyan élénken él bennem ,mintha csak tegnap történt volna. Igazából minden nap átélem. Újra és újra kísért az arca és a megfagyott üveges tekintette.

Korán reggel volt. Talán öt óra tájban. Lassan kimentem a közös fürdőbe és a hajammal kezdtem babrálni. Korán volt ,nagyon. Mindig ilyen korán keltem ,rosszul aludtam ,azóta még rosszabbul. Felkötöttem a hajamat majd kimentem a közös térbe. Először németet tanultam ,de hamar rá untam és a telefonammat kezdtem nyomkodni. Csend volt ,nyugodt néma csend. Egy pillanatra lehunytam a szememet és belevesztem a csendbe és a sötétségbe. Akkor hunytam le utoljár úgy a szemem ,hogy nyugodt voltam. Akor voltam utoljára békésa.

Ekkor egy hangos sikoly rázta neg a levegőt. A szemeim kipattantak és szembe találtam magam egy ismeretlen arcal. A mai napig nem emlékszem az arcára. Nem emlékszem belőle semmire ,cska arra a kétségbe esett zöld szempárra ,ami tükörképe volt az enyémenk.
- Segíts ! -sikította és megragadta a felsőmet. Éreztem ,hogy valami megnedvesít a pólóm ,de akkor még nem láttam mi az.
- Ott...ott...ott bent -mutogatott a másik fürdő felé ,de nem tudta befejezeni a mondatott. A megérzéseim azt súgták ,hogy baj van. Arrébb löktem és a fürdő felé vettem az irányt. De ami ott fogadott az az egész életeket megváltoztatta.

Berontottam a fürdőbe a padlóna pedig ott feküdt Ő. A nedves padlóhoz tapad a fekete haja. Teste ernyetten és mozdulatalnaul feküdt. Gyönyörű fekete szemei fenakadtak. Fénytelen volt a tekeinette és élettelen. Körülötte pedig vörös volta a föld. A kezeiből ömlött a vér. Már nem spiriccelt ,már nem folyt , csak ott volt körülötte.

Mozdulni sem bírtam. Nem bírtam felfogni ,amit látok. Aztán ugyan ilyem gyorsan magamhoz tértem a pillanatnyi sokkból. Lerántottam a törölközőtt ami a csap mellet lógott és a kezére csavartam. Kitépetem a hajamból a hajgumit és ráhúztam a törölközőre. Ekkor jött be a lány.
- Hívj segítséget ! Gyorsan ! - kiabáltam rá ,miközben kétségbeesetten nyomkodni kezdtem a mellkasát.

Egyre erősebben és erősebben ,de nem használt.
- Ne hagyj itt ! Kérlek ! Könyörgöm ! Ne..ne hagyj itt ! - hatalmasodott el rajtam végül a sírás. A karjaimba vettem és magamhoz szorítottam ,de ő nem mozdult többé. Csak nézztem őt. Szépséges szemei üvegesen meredtek rám. Nem volt bennük fény. Halloti maszkján nem volt érzelem. A tekintettem az ajkai és a szemei között ugrált. Pont úgy ,mint mielőtt először megcsókoltam. Csak öleltem ,szorítottan kétségbe esetten.
- Ne hagyj itt ! Ne hagyj itt ! -zokogtam kétsége esetten. Az hittem a mellkasom ketté szakad annyiar fájt. Csak öleltem őt ,olyan erősen mintha az életem függne tőle. De már nem számított.

Az orvos szerint nagyábból egy perce lehette halott mikor rá találtunk. Ha egy percel korábban értem volna oda még élt volna. Csak akkor éreztem meg az idő hatalmát. Egy perc ,egytelen perc alatt véget ért az élete. Egy perc , egyetlen kibaszott perc.

Meg halt és én öltem meg.

***

Üveges szemeimet újra a melletem állóra emelem ,aki csak értetelnül nézz rám. Felemele a fejem és a hideg szél megsimogatja az arcom.
- Lassan itt a tél -nézzek az égre. - Annyira szerette a telet - folyik le pár újabb könnycsepp. - De ő már nincs itt - ekkor meglátom a fehér fényszórót ,amire már vártam.

- Sajnálom -motyogom a melletem állónak és elrugom magama járdától. Talán most véget ér a fájdalom.