– Ezért – sóhajtok akkorát lezárásnak, hogy a lélegzetem párájától mintha egy pillanatra köd telepedne meg a hintóban. És bár az éjszaka az otthonom, a Rodnas arcára telepedő sötét kifejezéstől úgy érzem, eddig messze nem ismertem a végtelen feketeség legrosszabb oldalát.

– Ez nem mentség! Sem kifogás, sem ok... sem bármi – fogy ki a szavakból.

– Nem is vártam, hogy egy lúdi megértse – fintorgok, mire az öklével dühösen a kocsi oldalára csap. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy meg se rezzenjek a hirtelen zajtól, csak azért is rendíthetetlennek akarok tűnni a szemében. A jelzésre hintó lassítani kezd, majd a lovak patkóinak dobogása belevész a szél süvítésébe.

Már pusztán az arckifejezéséből pontosan tudom, hogy mit vár tőlem, és mihamarabb ugrok is teljesíteni; csak szabaduljak tőle, attól a mély gyűlölettől és megvetéstől, ami a barna szemekből felém sugárzik.

Felpattanok, és levéve hozzá vágom a bundát, majd akkora lendülettel lököm ki a kocsi ajtaját, mintha versenyre akarnék kelni az ő zajongásával; csoda, nem szakad le a zsanérjairól egyetlen mozdulatomtól. Megborzongok a hidegtől, de még a mellkasomnak csapódó fagy is csak egy pillanatra képes megállásra késztetni, mielőtt leugranék a jeges fölre.

Összeszorítom az állkapcsom, hogy ne koccanjanak össze a fogaim, az izmaim rögtön merevséggel és kontrollálhatatlan remegéssel felelnek a tél szavára, de még így is rájuk tudom erőltetni az akaratomat: bár lassan, de sikerül egyre távolodnom a hintótól. Még alig teszek meg néhány lépést, mikor a fülembe jut a valaki más talpa alatt is megroppanó hószőnyeg.

Megtorpanok, és a vihar is szünetet tart: az égből potyogó pelyhek ritkulnak, majd elállnak, mintha a fellegek is lélegzetvisszafojtva várnák, mi fog történni.

Még engem is érdekel, Rodnas miért követ. Ha csak arra számít, hogy meggondolom magam, amint rájövök, hogy nélküle csak a gyors halál vár rám, hát csalódást kell okoznom neki. Mondjon Retsen bármit, megtaláltam a kérdésem, és a válaszom a bosszúm volt. Ha élni akarok még, azt csak azért, hogy az élvezeteket hajszoljam, és nem hogy valaki talpnyalójaként tengessem a napjaim.

A léptek ropogása közeledik, majd közvetlen mögöttem elhal, ahogy Rodnas szinte olyan közelségben torpan meg, hogy érzem a belőle áradó meleget. Mély levegőt veszek, és a fagyos, dohányillatból erőt merítve megszólalok.

– Legalább annyit nem tennél meg, hogy gyorsan befejezed? – kérdezem felé sem fordulva, és bár nem láthatja, elvigyorodok. – A gyors befejezésben úgyis van már kellő gyakorlatod...

– Ahogy kívánod – válaszol komolyan, mintha a humorba burkolt sértésem el sem jutna hozzá. Hallom, hogy zörög, aztán egy hideg penge simul a nyakamhoz. Nem hunyom le a szemem, és reszketni is csak a hidegtől reszketek, hiszen a fém érintése régi barát a bőrömön.

Legalább az apám tőrét becsülöm annyira, hogy nem gyáván szállok a Pokolra, hanem emelt fővel.

– Utolsó szavak?

– Mik legyenek? – forgatom a szemem annak tudatában, hogy úgysem látja. De még az én bölcsességemmel is szükségem van egy kis időre, hogy megfontoljam, erre mit felelek. – Megkaptam a válaszom. Ennyit tennél meg értem.

Egy darabig Rodnas nem mozdul, én pedig elgondolkozok rajta, hogy vajon egy domin penge valóban ilyen híresen éles-e: észre sem veszem, és már el is vágta az életem. De a fülemben lüktető fürge dobogás képes meggyőzni, hogy nem maradtam le semmiről, pusztán Rodnas tétovázik még, mielőtt leeresztené a kést.

– Az a szerencséd, hogy még régimódian neveltek.

Az apám tőre halk csilingeléssel köszönti a fagyos földet, de nem hajolok le érte rögtön, csak ahogy biztos lehetek benne, a távolodó lépteket nem egyedül a fantáziám szüli. Megtöltöm a tüdőmet fagyos levegővel, megtisztítom a dohány illatának még az emlékétől is, csak utána veszem magamhoz az egyetlen örökségem.

Egy rosszindulatú hang az elmém mélyén mégis azt harsogja, hogy ez még nem jelent semmit, csak Rodnas nem teljesíti a kívánságom, és várnom kell, míg a tél végez velem. De a vállam mögött hátralesve a hintó hívogatóan nyitva hagyott ajtajának látványa fogad, Rodnas térdén türelmetlenül doboló ujjai, ami elég ahhoz, hogy ne tétovázzak tovább.

Beugrok a kocsiba, és rögtön be is vágom magam mögött az ajtót, hogy kizárjam a fagyot, hogy Rodnassal végre nekiállhassunk elkergetni a hideg emlékét is a csontjainkból. A lovak megindulnak, amitől egy kicsit megingok, és szándékosan rásegítve kissé a mozdulatra, Rodnas ölében kötök ki. A mosolyából ítélve ő is pontosan tudja, a történteknek mennyi közük van a véletlenhez, de ahelyett, hogy szóvá tenné, kettőnkre teríti a bundáját.

– Miért, a te korodban van bárki, akit nem régimódian neveltek? – emlékeztetem ártatlanul, hogy mit kezdett el mondani.

Válasz helyett a keze lecsúszik a csípőmről, alig bírom visszanyelni a csalódott sóhajomat, főleg, ahogy meleg tenyerét valami hegyes váltja fel, amivel addig böködi az oldalam, míg el nem veszem tőle. Épp csak annyira húzom lejjebb a bundát, hogy a fél kezemet kiszabadíthassam a zsákmányommal, és elhatározom: csak egy pillantást vetek rá, hogy utána mihamarabb a lehető legtöbb porcikám ismét melegen tudjam. Mégis, amint meglátom a tekercset a jól ismert pecséttel, képtelen vagyok másra, mint kővé dermedve bámulni.

– Azt hiszem, most rajtad a sor, hogy feltedd a megfelelő kérdést – kuncog, a hangja maga a csúfondáros jókedv, de még ezt is megbocsájtom neki, ahogy forró, szúrós csókot lehel a nyakamra.

– Mi ez? – suttogok, mert a hangom valahol elvész a gondolataim zúgásában. A tekercs pontosan úgy néz ki, mint amit Retsen adott nekem, amire azt mondta, hogy közelebb fog vinni a kérdésemhez, a válaszomhoz. Hogy kerülhetett ez Rodnashoz? Vagy ez nem az, több is létezik belőle?

– Ez egy tulajdonosi papír – tekeri ki, és egy sorra bök az alján. A nevem pedig még én is megismerem, még írott formában is.

Vagyis ez nem Retsen papírja. Mi állhat azon? Nekem adta valakinek a tulajdonjogát, aki segíthet nekem, és én ott hagytam a kúriában. A tomboló királyné mellett. Ha rájön, hogy az enyém, meg fogja keresni, bárkihez is tartozzon, és talán rajta fogja kiélni a bosszúját...

Egyedül attól tisztul ki valamelyest a fejem, hogy Rodnas gondosan visszatekeri a papírt, majd újra elteszi, de még így is csak nyilvánvaló ostobaságokkal vagyok képes kitölteni a hosszúra nyúló csendet.

– Szóval így intézted el, hogy ne akarjanak visszavinni a bordélyba. Megvettél.

– És engem még úgy neveltek, hogy ne tegyek kárt a tulajdonomban – magyarázza meg korábbi kijelentését, miközben forró érintése már bátran kalandozik a testemen. Végtére is, megteheti... Én pedig hálálkodás helyett csak lehunyom a szemem, és kéjes sóhajokba formálom a köszönetem, olyan mozdulatokba, amiktől ő is csatlakozik két test tökéletes összhangjának szimfóniájához.

Csak egy cseppnyi boldogság, ennyit akarok kiélvezni, aztán rendbe hozom minden ostoba döntésem...

De más kezébe adni még egy cseppnyi élvezetet is dőreség. Ahogy Rodnas az érintéseivel, a teste melegével képes elhitetni velem, hogy a fehér út a Mennyekbe vezet, úgy képes egyetlen szavával elvenni tőlem mindezt, ahogy valaki más nevét suttogja a fülembe.