Ég a tenyerem, hogy megint megnézzem, pedig valószínűleg semmit nem változott az utóbbi tíz percben sem. Inkább kényszerítem magam, hogy továbbra is azt figyeljem, ahogy a palota előtt néhány kertész próbálja feltölteni a földúton az esőzések következtében keletkezett, mára kisebb tóvá dagadt gödröt. Fáradhatatlan, eredménytelen erőlködésüknél még azt is érdekesebb lenne nézni, ahogy nő a fű.

Így nem csoda, hogy hamar sokkal lényegesebb kérdések felé kalandoznak a gondolataim.

Például arra, hogy az elmúlt napokban nem történt semmi. Amivel általánosságban nem lenne baj, épp itt volt az ideje egy kis nyugalomnak, most mégis összezavar, hogy ennyire békés minden.

Számítottam rá, hogy Rodnas már a csók utáni napon megkeres, esetleg egy lélegzetvételnyi nyugtot sem hagy nekem, de az ellenkezője történt. Egyáltalán nem is láttam az elmúlt napokban, pedig amennyire igyekeztem megtalálni, ez csak úgy lehetséges, ha elnyelte a föld. Talán akkor egyenesen a Pokolban kötött ki.

Egyik nap órákig vártam az étkezőben, úgy spekulálva, hogy nemes ember lévén nyilván nem mutatkozhat a konyhában, hanem a királynéval és más neves vendégeivel együtt majd a díszes, kecskelábú asztalnál ülik körbe a legfinomabb fogásokat. Már az ebéd felénél jártak, amikor tudatosult bennem, mi a Poklot művelek egyáltalán: ahelyett, hogy örülnék neki, nem liheg a bosszantó vénség a nyakamban, inkább még én futkosok utána?

Rögtön ott is hagytam a búvóhelyem, és azzal büntettem magam, hogy a nap hátralevő részében ki sem léptem a hárem szobájának nyomasztó unalmából.

Máskor azon kaptam magam, hogy a szokásosnál sokkal gyakrabban fordulok meg az első emeleti vendégszobák környékén, ráadásul végig egy bizonyos ajtót fixírozva, hátha épp akkor lép ki rajta valaki. Mondjuk egy bizonyos valaki. Az ilyen alkalmak után legszívesebben felpofoztam volna magam.

Az ablakon kívül az egyik kertész beleesik a hatalmas tócsába, és egészen elmerül benne, mire az üveg homályos, halvány tükröződésében látom, hogy elmosolyodok. Ez egy szép napnak ígérkezik. Ma eddig megálltam, hogy keressem... amiért megérdemlek annyi jutalmat, hogy legalább megint megnézzem az egyetlen nyomát annak, ami igazolja, hogy nem csak képzeltem az egészet. Mert miután egyszer sem láttam napok óta nyomát sem, kezdtem aggódni, hogy megőrültem vagy csak álmodtam az egészet... viszont ahogy felhúzom az ingem, Rodnas ujjainak már sárguló, múló nyoma az oldalamon nagyon is valóságos. Megbököm, de már nem is fáj.

Ha eddig nem is őrültem meg, ha így folytatom, egészen biztosan meg fogok. Annyi a dolgom, hogy csoda, ha észben tudom tartani mindet, de egyikkel sem jutok egyről a kettőre. A királyné gyengesége utáni nyomozás is áll, ami legalább abból a szempontból jó, hogy nem láthatta meg a zúzódásom. Emellett még mindig csak találgathatok, mivel haragítottam annyira magamra, hogy a túlvilágra akart küldeni. De nem vagyok olyan ostoba, hogy kétszer elkövessem ugyanazt a hibát, nem fogom keresni, amíg nem hívat, így viszont esélyem sincs megtudni semmit.

Ráadásként kaptam a nyakamba egy bosszantó vénséget, akiről azt se tudom, hogy kéne kezelnem, mint a királyné kedves barátját, pedig nagyon el kéne tüntetni a kúriából. Az az érzésem, hogy keresztbe fog tenni a bosszúmnak, ha sokáig marad még.

Összerezzenek, ahogy valaki kivágja a hárem szobájának ajtaját, akkorát dörren a falon, hogy azt az egész kúriában hallani. Sened viszont úgy fest, mint akit ez izgat a legkevésbé. A földhöz vágja a könyvét, aminek öreg borítójából egész porfelleg száll elő a parkettához csapódás közben. Érdeklődve figyelem a jelenetet, de ekkor Sened észreveszi, hogy nincs egyedül, keserű mosolyra húzza a száját, és úgy hajol meg, mint aki cseppet sem gondolja komolyan a szavak nélküli bocsánatkérést.

– Nem sokszor látni téged, hogy ennyire elveszted az önkontrollt – jegyzem meg kíváncsian, mire hátrafordul, kiles a folyosóra, majd kettőnkre csukja az ajtót.

– Inkább az különös, hogy te nem törtél még össze semmit. A legutóbbitól még mindig bűzölög a szoba – fintorog, ahogy lehajol a könyvért, csak hogy másodjára az egyik ágyra hajítsa le.

– Akkor el is árulod, min kéne bosszankodnom? Mert én még nem jöttem rá – szorítom az oldalamra a karom, hogy még jobban elfedjem a zúzódás már alig látszó nyomát az ingen át. Sened olyan pillantást vet rám, mintha bolond lennék, majd csak legyint, mintha megszokhatta volna tőlem az ehhez hasonló ostoba kérdéseket.

– Eddig te voltál a kedvenc. Most pedig Airam napok óta nem hivatott egyikünket sem, csak azt a...

– Vénséget – segítem ki ásítva. Sened érdeklődve vonja fel szőke szemöldökét. A szemébe nézve még mindig úgy érzem, mintha két emberrel beszélnék egyszerre. – Ezek szerint Rodnas miatt töröd magad?

– Nem tudok kideríteni róla semmit! – fakad ki, és nem kerüli el a figyelmem, hogy ökölbe szorulnak a kezei. Úgy látszik, mindenkinek megvan a saját Nemezise... És talán nekem is az lenne a legkényelmesebb, ha a Rodnas jelentette gondot inkább Senedre hagynám, én pedig inkább arra koncentrálnék, ami miatt itt vagyok.

– Én tudok róla pár dolgot. De játsszunk a te szabályaid szerint – vigyorodok el, mire gyanakvón méreget, de csak csendben várja a követeléseim. – Elmondom, melyik a szobája, és úgy jobban tudsz nyomozni utána. Cserébe pedig mesélsz még nekem Airamról és a királyról.

– Ennyi? – kuncog hitetlenül, és ahogy bólintok, úgy fest, mint aki a nyakamba akar ugrani, úgyhogy inkább keresztbe fonom a lábam magam előtt, arra készen, hogy felrúgjam, ha közelíteni próbálna. – Rendben. Legyen.

Intek, hogy kezdje, mire ráérősen leveti magát a könyve mellé az ágyra, és a borító bőrfedelének aranybetűit simogatja, miközben látszólag roppant elmélyülten gondolkodik azon, hogy honnan is kezdje a történetet. Inkább színészkedésnek tűnik az egész, ráadásul a rosszabb fajtából.

– Ha meg akarod érteni Airamot, akkor az első dolog, amit tudnod kell, hogy még mindig szerelmes a királyba – fog bele Sened végre, meglepett kifejezésem láttán pedig elégedetten elvigyorodik. Hogy szerelmes? Végre valaki, aki fontos neki! És nem számít, milyen nagy falat ártani a királynak, azért nem lehetetlen, különben nem lenne rá ennyi példa a történelemből...

Tervezni viszont ráérek később is. Most annyi mindent meg kell tudnom, amennyit csak lehet, így intek Senednek, hogy folytassa.

– Airam királyné és Somle király eleinte nagyon boldogok voltak. Aztán Somle királynak egyre több idejét vette el a Birodalom ügyinek intézése, Airamét pedig a gyermekek felnevelése. Így nem csoda, hogy eltávolodtak kissé egymástól – fintorog Sened, és felüti a könyvet az első oldalon, amin az Aliúd Birodalom aranyozott, oroszlánt és kígyót ábrázoló címere díszeleg. Vagyis Sened valószínűleg Rodnas pecsétgyűrűjének mintáját akarta megkeresni a gyűjteményben, de nem járt sikerrel.

– Aztán ahogy a gyerekek nőttek, Airam megijedt. Azt hitte, hogy ha a kicsik kirepülnek, akkor magányos marad, mert a királynak akkoriban nem maradt ideje a házastársi kötelezettségeire. Két fiuk született, ők bevonultak a seregbe. A legidősebb lányuk még házasságon kívül született, őt kolostorba küldték, a fiatalabbat pedig megházasították. És minél kevesebben maradtak, Airam a saját bevallása szerint is annál inkább elvesztette az eszét. Sok volt neki a magány, utolérte a változó kor...

Elég elképzelnem, milyen lehetett, és alig tudom visszafogni az arcomra kiülni készülő elégedett vigyort. Szóval szenvedett, meg is érdemelte. Kár, hogy nem voltam ott, hogy lássam is. De még így is biztos, hogy nem kapott még eleget az élettől, majd még rásegítek egy kicsit...

– És? – sürgetem, ahogy Sened elakad egy pillanatra. Becsapja a könyvet, és az ujjaival kezd malmozni, mintha kényszeresen csinálnia kéne valamit beszéd közben.

– Úgy gondolta, hogy még egy gyermek elűzheti a magányt, pedig akkor már idős volt hozzá. Ezért megkeresett egy nekrosobot segítségért – fogja Sened egészen halkra a hangját. Én pedig rögtön kétszer olyan buzgón figyelek a szavaira. – Kapott is valamit, amire azt mondták, segíteni fog neki teherbe esni. És segített is. De a kisfiú halva született meg – állnak meg Sened örökmozgó ujjai. Különböző színű szemeit a mennyezetre emeli, és úgy ráncolja a homlokát, mintha máris máshogy gondolná, kinek is éri meg jobban egy ilyen információcsere. – Airam összetört. Szüksége lett volna a királyra, annak viszont az első volt a Birodalom, és csak a második a család – köpi Sened undorodva. – Ahogy megelégelte, hogy Airam túlságosan ráakaszkodik, inkább építtetett neki egy vidéki kúriát – int Sened körbe a szobában, amiről pedig nehéz elhinni, hogy talán nincs egy évtizede sem, hogy megépült. – Ezt nem mondta, de szerintem mi vagyunk az ő kis bosszúja is egyben. Egyrészt azért vagyunk itt, hogy ne érezze egyedül magát. De emellett biztos vagyok benne, hogy a pletykák tiltása ellenére is tisztában van vele, a háremnek a híre a király fülébe is eljut.

Szóval ezért ment Airam olyan messzire a nekrosob említésétől. Nem is volt rossz ötlet Seneddel üzletelni, ezt az információt most nagyon sokféleképpen kihasználhatom. Ha továbbra is Airam kegyeiben akarok maradni, akkor egyszerűen bocsánatot kérek a hazugságomért, de ha még egy kis fájdalmat akarok okozni neki, akkor felhozhatom neki, még egy kicsit hozzáköltve a kitalációhoz...

– Nos? – türelmetlenkedik Sened.

– Az első emeleten, a lépcsőháztól a nyolcadik vendégszoba az övé – mondom, és indulásra készen felállok. Végre van miért kimennem a szobából, van mivel lefoglalnom magam, és az nem egy vén lúdi nemes, hanem igazi nagy hal. Egy király elleni merénylet, amihez minden domin bölcsességemre szükségem lesz...

– Várj! – kapja el Sened a karom, mire felvonom a szemöldököm. Nem szorít, de ki tudja megmondani, hol a határ a verekedésben, főleg, mióta Natozt is elküldték úgy, hogy végtére is egy ujjal sem ért hozzám... És Senednek is ugyanez járhat a fejében, mert rögtön vissza is kapja a kezét, de közben bosszúsan fintorog hozzá. – Nekem ez nem mond semmit. Úgy mondd meg, hogy én is megértsem – mered dacosan a szemembe, de közben a szégyen lángrózsái kigyúlnak az arcán. Szóval nem tud számolni, legalábbis nyolcig biztosan nem. Gúnyos mosolyra húzom a szám. És még neki volt képe az én bölcsességem firtatni?

– Rendben – megyek bele nagyvonalúan. Egyedül azért, mert többet segített, mint azt el tudná képzelni. – Megjelölöm neked az ajtót. Amelyikre egy kis x-et véstek, az Rodnas szobája.

Sened csak bólint, és beleássa magát a könyvébe. Nem köszöni meg, azzal csak még jobban elismerné, hogy igenis szüksége volt ilyen szívességet kérni. Nem mintha enélkül nem lennék tökéletesen tisztában vele.

Így egy kis időre még el kell halasztanom azt a tervem, hogy átruházom Rodnas problémáját. De most már hamarosan végleg megszabadulok ettől a gondtól.

Lemegyek az első emeletre, és megállok a nyolcadik ajtó előtt. Veszek egy nagy levegőt, és a fára tapasztom a fülem, de még mindig nem hallani semmit abból, van-e odabent. Hát, akkor derítsük ki... Bekopogok, és közben már azon agyalok, miért is csinálom ezt egyáltalán. Nem azért, amiért az elmúlt napokban annyit jártam a folyosón, hogy akár csak egy pillantással meggyőződjek róla, nem csak álmodtam az egészet. Nem. Pusztán... ha itt van, nyilván meghallaná, ha elkezdek valamit faragni az ajtaján, és úgy kínosabb lenne találkozni, mint ha csak simán bekopogok, majd megszabadulok tőle, hogy ügyködhessek.

Ahogy kinyílik az ajtó, megcsap az édes dohányillat. Próbálok nem levegőt venni, nem akarok máris a hatása alá kerülni, bár lehetetlen vállalkozás. Legalább más, mint legutóbb, mert most a megvető kuncogásom vagyok képtelen visszafogni, ahogy meglátom, milyen hálóinget visel a korai időpont ellenére.

– Nicsak, szívem... – húzódik mégis undok mosolyra a szája, direkt megnyomva a jelzőt, amivel legutóbb én illettem őt. Érzem, hogy megrándul az arcomon egy izom, és elképzelem, ahogy elkapom a kilincset, és rácsapom a fejére az ajtót, a koponyájából szökőkútként csap elő vörös vére, az a nagyokos agya pedig felkenődne a falra, hogy a legjobb cselédek sem sikálják le onnan soha... – Csak nem hiányoztam?

– Te egy cseppet sem – morgom, ahogy enyhén félrebillentett fejjel, kíváncsian méreget. – Csak a válaszaid. Na meg a késem.

– Hát persze... – rázkódik meg a válla az elfojtott nevetéstől. Ha nálam lenne a pengém, nem is lenne olyan nehéz onnan, tőből leválasztani róla az egész karját... legalább megszabadulna attól az ocsmány sebhelytől is. Hálás is lehetne.

Félreáll az ajtóból, és ahogy hezitálás nélkül belépek, be is csukja mögöttem. Az asztalon gyertya ég, toll és tintásüveg pihen szétszórt levélpapírok tetején, a földön lassan halomban állnak a nem megfelelőnek titulált, galacsinba gyűrt levélkezdemények, a gyertyafényben rajtuk megvillanó fekete betűk mintha hangyákként másztak volna fel rájuk a szőnyeg gazdagon díszített mintázatából.

– Milyen válaszaim? Biztos voltam benne, hogy amilyen okos vagy, mostanra kiderítesz mindent, amit akarsz.

Ebben igaza van. Legutóbb elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, és majdnem minden kérdésem meg tudtam válaszolni magamnak. Most meg hat nap áll mögöttem... ami valójában tényleg elég szégyenletes. Csak vesztegettem a drága időt. De ettől a pillanattól minden meg fog változni.

– Ezt jobb szeretném tőled hallani – rögtönzök valami ostobaságot. Valójában egyáltalán nem ezért jöttem ide, így nehéz kitalálni bármit is. Viszont ha már úgy alakult, hogy inkább azt böktem ki, amit valójában akarok: válaszokat, akkor már nem visszakozhatok. Pedig az eredeti tervem mennyivel egyszerűbb lett volna, miszerint átadom neki, hogy Airam keresteti, mialatt odavésem a jelet az ajtóra.

Bár így sem feltétlen rossz. Bonyolultabb, de nem rosszabb. Ha másra nem is, Seneddel újabb jó tárgyalóalapot jelenthet, amit most megtudok.

– És mégis mi lenne az? – kérdezi, én meg pótcselekvésként az asztalhoz sétálok, és végighúzom az ujjam a legfelső papíron, amin még nedvesen csillog a tinta. Rodnas rögtön ott terem, dohányillatú felleget sodorva magával, és sietősen elveszi a papirost.

– Ennyire bizalmas lenne? – vetek elégedett mosolyt rá. – De megnyugodhatsz, szívem, a titkod biztonságban van. Nem tudok a lúdiak ostoba nyelvén olvasni.

Kétkedőn mered rám egy pillanatig, de meggyőzheti magát, hogy igazat mondok, mert egy sóhaj kíséretében mégis visszateszi a levelet száradni az asztalra.

– Már megbocsáss, de elég szánalmas, hogy egy domin ne tudjon olvasni, mikor a könyvtáratokról voltatok híresek...

Ezt a témát egy vállrándítással elintézem. Így is megbántam, hogy legutóbb elejtettem azt a fél mondatot az apámról, nem fogom a múltam minden apró, mocskos részletét az orrára kötni. Bár azt magától is felérhetné ésszel, hogy már puszta makacsságból sem akarna senki megtanulni az elnyomói, az országa leigázói nyelvén megtanulni írni. Beszélni se tanultam volna meg, ha anyám a Vörös hajnal után hajlandó lett volna a dominok nyelvén megszólalni.

Inkább levetem magam az íróasztal előtt álló székre, anélkül, hogy hellyel kínálhatna, és a papíron száradó titkokat bámulom, mintha attól felfednék magukat, hogy elég ideig nézem. Végigfuttatom a tekintetem a sorokon, de nekem csak olyan, mintha tollvonásokat hánytak volna egymásra. Semmi elegancia nincs benne, mint a végtelen tis sorokban, a női idomok tökéletes gömbölyűségével ívelő betűkben.

– Kibököd végre, miért jöttél, vagy egész éjszaka itt tervezel maradni? – kérdezi türelmetlenül. Ennyire feszült lett egy levélre vetett aprócska pillantástól? Vajon mi állhat benne?

Most viszont más kérdésekre kell előbb koncentrálnom, fontosabbakra.

– Ha elmondod, ki vagy, már itt sem vagyok. Bár eddig úgy vettem észre, kifejezetten élvezed a társaságom – teszem magabiztosan keresztbe a lábam, mire azért megint megrezdül a szája sarka, de kivételesen nem tudom eldönteni, hogy mosolytól, vagy még fancsalibb fintor készült épp kiülni az arcára.

– Szóval most semmi találgatás? – kérdezi, mire megrántom a vállam.

– Ha feltétlen húzni szeretnéd az időt...

– Dehogy – sóhajt fel, és a falnak dönti a hátát. Nem engem figyel, hanem a levelet az asztalon, ami irritál, de moderálom magam. Nem akarom olyan vitákra pazarolni az időm, mint hogy az alapvető illemhez hozzátartozna, hogy ha már hozzám beszél, akkor nézzem rám. – A királyné hívott ide. Barátok vagyunk. Igazából lehet, hogy igazad van, és szegről-végről rokonok is. Azért írt nekem egy levelet, mert elkeserítette, ami az egyik fiúval történt, el is kellett küldenie, mert állítólag kis híján kárt tett valakiben. Arra kért, hogy tartsam nyitva a szemem, és ha bármelyikőtök olyat tenne, ami nem helyes...

– Magyarán még nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam? – fűzöm össze a karom magam előtt. Vagyis azért jött, hogy ellenőrizzen minket. Akkor ez volt az oka annak az ostoba csóknak, hogy próbára tegyen? De ha egy próba volt, akkor mégis mi lehetett a helyes reakció? Nem mintha sok lehetőséget hagyott volna az ellenkezésre...

A többiekkel is eljátszotta ugyanezt? Talán ezért érdekli Senedet is annyira?

De az elsötétülő arc kiránt a kérdéseim tengerének felszínére, hogy levegőhöz jussak. Úgy látszik, a báró úrnak meglehetősen sok probléma nyomja a vállát mostanság, amitől biztos vagyok benne, hogy nem vagyok képes teljes egészében visszafogni az arcomat csiklandozó mosolyt.

– Még eldöntöm, mekkora bajban vagy – méreget összehúzott szemekkel, de én csak szórakozottan hintáztatni kezdem a keresztbe tett lábam lábfejét a drága szőnyeg fölött. Szóval még nem döntötte el, mekkora hiba a részemről, hogy megcsókolt? Az egész társalgás egyre ostobább irányt vesz, ami egyfelől szórakoztató, másrészről viszont egyre inkább puszta időrablásnak érzem... Rodnas megböki a lábával az egyik papírgalacsint a földön, arca undorodó fintorra vált. – Úgy tudom, egy bordélyból jöttél.

Szóval végig nem a csókról volt szó?

Ezen elnevetem magam, még a hasam is belefájdul, az egész testem görcsösen rázza a kacagás. Amint sikerül kuncogásra mérsékelnem a jókedvem kitörését, megtörlöm a szemem, és kényelmesen hátradőlök a díszes karosszékben, ami nem csak látványos, de kényelmes is egyben.

– Nem kell ahhoz domin bölcsesség, hogy tudjam: nem én választottam meg, egy szajha vagy egy nemes adjon nekem életet – intek felé hasonló undorral, mint amilyennel ő is méreget engem. Szórakoztató a düh és a viszolygás keveréke, hogy látszólag legszívesebben azonnal kidobna a szobájából, mégsem jön egy lépéssel sem közelebb, mintha a háta összenőtt volna a fallal.

– Nem. De ki tudja, mit szedtél össze egy olyan putriban. Airam érdekében is orvost fogok hívni.

– És a magad érdekében is – teszem hozzá továbbra is jót mulatva a helyzeten. – Nem vagyok beteg. És nem tettelek azzá sem téged, sem a királynét – teszem azért hozzá, mert bármennyire is nevetséges a gyanúsítgatása, azért még sértő, hogy úgy viselkedik velem, mint egy leprással.

– Tudtommal nem vagy orvos, nem tudhatod. Majd egy szakember megmondja.

– Remélem, szakember alatt nem egy lúdi kuruzslót értesz – forgatom a szemem. Ez komolyan kezd a nevetséges irányba elmenni, csak már egyáltalán nem a jó értelemben. – Az még ha beteg vagyok, se tud mit kezdeni velem, legfeljebb megállapítja, hogy megszállt az Ördög, vagy valami hasonló ostobaságot.

Rodnas keresztet vet, és süt a tekintetéből, hogy nem is nagyon vitatkozna, ha a doktor ezt állapítaná meg. Ez azért már több a soknál. Felkelek, és már csak azért is közelebb lépek hozzá, hogy lássam a közelségemtől való viszolygást az arcán. Nem hátrál el, nem küld el, úgyhogy nem fogom vissza magam, és a dohányillat csábításának engedve csak karnyújtásnyira tőle torpanok meg. – Ugyan, szívem, azért nem vagyok mérgező – simítok végig az arcán vigyorogva, de elkerülöm azokat a szúrós részeket, ahol a szakáll vagy bajusz durva szőrzetének karcolása emlékeztethetne rá, milyen volt az arcomon érezni.

Valószínűleg nem ért egyet, mert fájdalmas szögben csavarja hátra a karom, amíg fel nem kiáltok. A Pokolba vele, végre elmúlik a zúzódás az oldalamon, nem hagyhat megint olyan nyomot, ami miatt kénytelen leszek kerülni a királynét! Nem merek ellenkezni, nehogy úgy érezze, még tovább kell mennie... és amint végre elereszt, távolabb lépek tőle, fájdalmasan dédelgetem sajgó kezem, és inkább nem is próbálok a közelébe menni.

Vissza fogja kapni, sokszorosan. Én akkor sem fogom elengedni őt, amikor már üvölt, ha sikít, csak tovább feszítem a karját, míg a csont roppan és ízület pattog, és még utána is, meglátjuk, akkor majd mi lesz...

– A jövő héten valamikor érkezik a doktor. Addig pedig nem érhetsz senkihez.

Azzal elővesz egy zsebkendőt, csak az ujjai közé tekerve érinti meg a kandallópárkányon pihenő kés markolatát, majd viszolyogva gyorsan elém dobja a szőnyegre, hogy még az anyagon át is csak minél rövidebb ideig kelljen érintkeznie vele.

– Hát ez igazán örömteli hír. Addig nem fogsz te sem az akaratom ellenére megérinteni – húzom mosolyra a szám, ahogy lehajolok érte. Nem mintha most meg tudna, egyetlen mozdulattal elmetszeném a nyakát. Felegyenesedve megvizsgálom a kés élét a szobában égő lámpások fényénél, pont úgy tartom, hogy a szoba átellenes végéből mintha Rodnas torkánál lenne a penge hegye... – Remélem, minél később ér ide az orvos. De gondolom, majd értesítesz.

Komoran bólint, én pedig nem várok, hogy elköszönjön, elteszem a kést az övembe, és szó nélkül feltépem az ajtót.

A folyosó falához simulok, nem messze az ajtótól, és várom, hogy meghalljam a kattanást, ahogy a zár nyelve a helyére csusszan. Puhán, alig hallhatóan záródik be Rodnas szobája, de én eléggé fülelek, hogy még ezt a kis zajt sem mulasszam el. Még utána is várok egy keveset, hogy a napnyugta nyugalma és némasága visszakússzon a vendégfolyosóra, csak aztán vésem oda sebtében a kis ikszet a kulcslyuk alá, az ajtó fájára. Annak, aki nem kifejezetten ezt keresi, egészen láthatatlan, beleolvad a fa sérüléseibe, ahogy már páran eltökélten a lyuk mellé próbálták bedugni a kulcsot, ezzel teljesen összekaristolva a fát.

Megint elteszem a késem, de a szobánkhoz visszaindulva mégsem érzem úgy, hogy végeztem volna. Üres sajgás marad a mellkasomban, amit csak egy egész rakás válasz Rodnastól tudna kitölteni, a nosztalgikus dohányillattal párosulva.

Megérintem a vállam, ahol még mindig fájdalmasan húzódik az izom néhány mozdulatomnál. Csak ne maradjon nyoma. Nem kockáztathatok többet. Sajgás ide vagy oda, az a legjobb döntés, ha egy ennyi nyűggel és veszéllyel járó gondot egyszerűen Sened nyakába akasztok, főleg, hogy még kérte is.