Lehet az embernek bármilyen erős gyomra, az akkor sincs jó hatással az étvágyra, ha a frissen sült kenyér asztalra kerülésekor a mellette ülő épp kiokádja a belét is.

– Nem lehetne ezt máshol csinálni? – sóhajtok fel elkeseredetten. Ha enni nem bírok, már csak a műsor miatt akkor is maradok. A szakácsné a következő adag tésztával van elfoglalva, így a fehér szalagos, kétbalkezes cselédre marad a szeletelés. Amekkora kést nyomnak a kezébe, és ahogy remeg az ujjai között, abból bárki biztos lehet, hogy ezt érdemes az első sorból végignézni, mert vérből nem lesz hiány.

Csakhogy sajnos Abash fejében is hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, mert inkább átveszi a kedvesétől a munkát. Ez a gyomorforgató lovagiasság még rosszabbul hat az étvágyamra, mint Leinad produkciója.

– Ugye rémlik még, Iraf, hogy annak idején Leinad virrasztott az ágyad mellett, amikor élet és halál közt lebegtél? – teszi elém az első szelet gőzölgő kenyeret. Mintha csak abban reménykedne, hogy így majd befogom a szám. Ami részben igaz is, hiszen még ilyen társaságban is győznek a belém vert illemszabályok, és nem beszélek teli szájjal, viszont amint lecsúszik az első falat a torkomon, zavartalanul folytatom a csevegést.

– Csakhogy én beteg voltam. Ő viszont most gyógyul. Ne tegyél úgy, mintha nem látnád, mik jönnek elő belőle...

– És honnan tudod, hogy azokat nem az a banya tette belé?

Felsóhajtok, és eszek még egy falatot. Úgy tűnik, hogy ha Abash egyszer elkezd visszakérdezni, onnantól nincs megállás.

Vagyis talán lehetne. Ha visszaadná a kést a cselédnek, akkor meg sem kéne mozdulnom, a lányka úgyis megoldaná, hogy véletlen leszúrja a kedvesét. Talán még Leinadot is, és akkor végre nyugodtan reggelizhetnék.

– Amit Airammal műveltek... hogy lehet egyáltalán azok után megbízni bennük? – kérdezi, aztán ahogy felfogja, épp kiket szidalmaz, egy bocsánatkérő pillantást küld felém. A következő szelet kenyerem vastagabbra sikerül.

Megrántom a vállam, és még én is jobbnak látom, ha teletömöm a szám, mielőtt még túlságosan forogni kezdene a nyelvem.

Például ha már Abash annyira belejött a visszakérdezésbe: mit képzelt, mit fog tenni egy nekrosob? Kezet csókol Airamnak, amiért elvette a hazáját, megölte vagy szolgasorba űzte a népét? Egyáltalán a királyné hogy lehetett olyan naiv, hogy elfogadja a segítségét?

Leinad esetében más a helyzet. Ő nem követett el soha semmit a dominok ellen, meg úgy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy bárkinek is ártott volna. Retsent pedig nem nézném olyan kicsinyesnek, hogy pusztán a származása miatt olyan szert adjon neki, ami lassan és kínkeservesen öli meg. Ráadásul akkor a többiek is betegek lennének.

A rossz irányba sodródó beszélgetéstől Gryor ment meg, ahogy víztől csöpögve belép a konyhába, szinte még a föld is remeg a léptei alatt. Kihúzom magam, mert nem állhatom, hogy ennyivel magasabb nálam, és mintha még szándékosan emlékeztetni is akarna hatalmas termetére, pont úgy áll meg az asztal mellett, hogy az árnyéka rám vetüljön.

Kínlódva leerőltettem a falatot a torkomon, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, gond nélkül gúnyos megjegyzést fűzhessek hozzá. Gryor csak csöpögve, csendben megvárja, hogy Leinad az egyre gyarapodó tartalmú edény helyett őt tüntesse ki a figyelmével. Én nem lennék olyan türelmes, mint ő, de nem moccan, míg Leinad meg nem törli a száját, és aztán végre rá emeli a tekintetét.

A fekete bőrű szörnyeteg egy marék színes bogyót tesz az asztalra, majd a gyomra tájékán vizes kabátjára simítja a tenyerét.

– Nyugtat.

A lúdiak tényleg ostobák. Inkább választják a biztos halált, mint a néhány órányi kellemetlenséget a gyógyulásért.

A továbbiakban nem is érdekel, mit művelnek, de azért a szemem sarkából látom, hogy Leinad tényleg le is nyeli a bogyókat. Én meg csak zsebre vágom a leveleket, egy hatalmas falatba gyúrom a maradék kenyeret, és egyszerre a számba tömöm, hogy ne legyen okom tovább a konyhában mulatni az időt.

Viszont ahogy felkelek, egy hegy rögtön az utamba is áll. Egészen fájdalmas szögben hátra kell hajtanom a fejem, hogy felnézhessek Gryorra, de a kijárat felé bök, a keze pedig még olyan magasságban van, amitől nem áll görcsbe az ember nyaka.

– Vendég.

– Nem. Biztos félreértettél valamit – mosolygok rá. Vajon egy ilyen magas embernél elég lenne, ha kigáncsolnám, a földbe csapódás erejétől nem törne be a koponyája?

Kizárt dolog, hogy hozzám érkezett bárki is. Magam mögött hagytam a múltam, gyakorlatilag romokban, lehetetlen, hogy idáig utánam vonszolta volna magát...

Gryor mégsem áll el az utamból, ráncolódó homlokkal egy újabb szó után kutat az elméjében, de nekem nincs időm kivárni, amíg beismeri a tévedését. Inkább sarkon fordulok, majd a másik ajtót célzom meg, hogy a kerten át körbekerüljem a kúriát, és aztán mehessek a dolgomra. A küszöbön átlépve még annak is örülhetek, hogy elállt végre az eső. Így a hosszabb utat választva sem kell ismét veszélyeztetnem a zsebemben lapuló információt.

– Angyal.

Megtorpanok, és hátranézek a vállam felett. Szóval Gryor mégsem ostobaságokat beszél.

– Köszönöm, Gryor. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem váratok meg egy hölgyet – próbálom még nedves hajam elfogadható formára igazítani. Ha már ez lesz az utolsó, amit az angyalka lát, mielőtt visszaküldöm a Mennyekbe, akkor legyen még egy szép emléke erről a világról.

– Aztán azt derítsd ki, hogy a szíve a férjéé-e. Ne azt, hogy az éjszaka mit csinálnak – fűzi még hozzá Abash. Elvigyorodok. Úgy tűnik, még attól is megkímélnek, hogy kitaláljam a tökéletes alibit, azt a képzeletük hozzákölti a történethez. Az angyalka köré költött hazugságháló elfedi azt, ki is ő valójában, ráadásul arra is magyarázatot ad a kíváncsi társaságnak, ki jár folyton a fejemben.

– Mindenképp sort kerítek rá.

Mégis a konyha felől lépek ki, és a kerten át megkerülöm a palotát. A hosszabb úton legalább van alkalmam lehiggadni, mert ha ilyen fogcsikorgatva látom meg Esemát, akkor biztos lehet benne, hogy tényleg rövid úton elintézem, hogy ne kereshessen többet. Hogy képzelhette egyáltalán, hogy idejön?

Gyorsan tisztáznom kell vele, hogy eszem ágában sincs csak úgy hagyni, hogy ilyen aljas módon üldözzön a múltam, amit eddig hatalmas erőfeszítésekkel próbáltam távol tartani magamtól. Már pusztán Esema neve is kellemetlen emlékek tömkelegét hozza ismét a felszínre, amiket még véres fantáziákkal sem tudok teljesen távol tartani.

A sár marasztalón cuppog a lépteim alatt, az épület hatalmas árnyéka rám borul, mintha csak azon igyekezne, hogy a kedvemben járva visszahozzon egy szeletke éjszakát a reggelbe. Értékelem a fáradozását, így mosolyogva kerülöm meg az utolsó sarkot, de keservesebb az arcomon tartani, mint valaha.

Esema fekete ruhájában ácsorog, de most cseppet sem tűnik égi jelenésnek, ahogy a sötét anyagot sár mocskolja, ráadásul folyamatosan mozgásban kell mardnia, ha nem akar elsüllyedni. Most legalább indokolt is a gyászruha, a saját temetéséhez alkalomhoz illő öltözet lesz. Apró kezeivel az ernyőjébe kapaszkodik, olyan alacsonyan tartja, hogy az ívben feszülő anyag eltakarja az arcát, pedig már nem is esik. Talán nem is baj, hogy Gryor vagy bárki, akivel itt találkozott, nem tudta az emlékezetébe vésni a vonásait, hogy aztán kétes erkölcsű helyeken rá ismerjen.

– Esema! Régen láttalak – lépek mellé. Határozottan nem elég rég, de ez már részletkérdés. A hangomat felismerve feljebb emeli az ernyőt, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg én vagyok az, nekem pedig több se kell, hogy az alkalmat kihasználva elkapjam a karját, és magammal húzzam egy kevésbé feltűnő helyre.

Próbál ellenkezni, szinte vonszoltatja magát, de én akkor is erősebb vagyok nála, ha kell, még a vállamra is kapnám, de akkora erőfeszítést mégsem ér meg nekem. Ráadásul még össze is mocskolna a sáros ruhájával. Így viszont egyedül magát teszi egyre inkább disznóvá hasonlatossá, én meg a számomra tiszta módon igyekszem biztos távolságban tudni a kapuban posztoló őröktől vagy bárki mástól, aki szétkürtölheti a jelenlétét.

A királyné vidéki birtokát a felhők alját csiklandozó kerítés veszi körbe, a fekete, csavart fém ujjak hegyes végeikkel nyújtóznak az ég felé, arra várva, hogy valaki fent akadjon rajtuk. A néhány keresztben futó léc önmagában viszont túl sok mindent látni enged. Én se akarnám, hogy Pedub lakói úgy vizslassák a palota eseményeit, ahogyan a gazdagok várják, hogy a rácsok mögött a rigó dalra fakadjon. Így a kerítés mögött épült még egy védvonal, egy vastag, tömött sövény, aminek sűrű lombján át lehetetlen bámészkodni.

De ha az ember feltérképezte magának az udvart, akkor tudja, hol vághat át rajta, megbújva a kerítés és a sövény közti keskeny résben, ahol egyszerre lehet biztonságban mindkét oldalról érkező veszélyek elől.

Amint megtorpanok, Esema kitépi magát a szorításomból, dühödt mozdulatokkal összecsukja az esernyőjét, ami mostanra szintén inkább barna, mint fekete. Így jár, aki az erősebbel próbál ellenkezni.

– Mi szél hozott ide? – kérdezem mintegy mellékesen, miközben az esernyőjét a letámasztva már a ruháját próbálja ismét elfogadható állapotba hozni. Az igyekezete csak annyi eredménnyel jár, hogy a sötét anyagtól a keze is csupa sár lesz.

– Ezt inkább én kérdezhetném tőled! – fújtat. Cseppet sem nőies, sokkal inkább hasonlít egy lóra. Egy különösen koszos lóra. Mégis próbálok a látványba kapaszkodni, a jelenben maradni, mint hagyni, hogy elkalandozzanak a gondolataim, és visszarepítsenek azokba az időkbe, amikor legutóbb láttuk egymást.

– Olyan rég volt már az, nem is emlékszem... – merengek el. – Már hónapok óta...

– Az időzítésed nem volt a legjobb – dobbant egyet, de rájön, hogy itt ez nem célszerű, mert rögtön bokáig süllyed a sárba. – Tudsz róla egyáltalán, hogy a Madame...

– Meghalt – segítem ki, ahogy a megfelelő szót keresi. Mintha csak ettől válna valóságossá a helyzet, a dühödt pír rögtön kifut az arcából, úgy elsápad, mint egy kísértet. Megkapaszkodik a kerítés egy rácsában, én pedig sajnálom, hogy csak az ájulás határán van, és nem csuklik össze ténylegesen. Nem tudom, miért jött, de semmi jó nem sülhet ki belőle. Egy ilyen apró, magatehetetlen testtől pedig egészen egyszerű lenne megszabadulni. Csak itt hagynám, arccal lefelé a sárban, előbb vagy utóbb biztos belefulladna... – Tudok róla.

Higgadt válaszomtól elszakad nála a cérna. Az ökleivel a mellkasom kezdi püfölni, de még ő sem gondolhatja komolyan, mert szinte meg sem érzem, kizárt, hogy nyomot hagyjon. Vagyis úgysem fog erre fény derülni, így még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy megpróbáljam leállítani.

– Tudsz róla, és mégis itt vagy! – sivít. Te jó ég, ettől a hangtól cseng a fülem. Úgy gondolom, hogy értek a nőkhöz, de a hisztis nők egy egészen más kategória. Esema is egy pillanat alatt megint átalakul, a vérmes hangulata egy pillanat alatt szertefoszlik, helyette halkan szipogva a mellkasomhoz szorítja az arcát. Grimaszolva veregetem a vállát, hogy minél előbb megnyugodjon.

Csak ki kéne szednem belőle, hogy miért van itt. Majd utána megszabadulok tőle...

– Igen, itt vagyok. Talán visszahozhatnám azzal, hogy visszatérek a Rózsába? – forgatom a szemem annak tudatában, hogy úgysem láthatja, így talán elkerülhetem az újabb dühös rohamát. – Ha te kapnál egy esélyt bekerülni a király ágyába, egy percig sem hezitálnál, hogy holmi gyermeteg szentimentalitás miatt lemondj róla...

Erre már elhúzódik, és visszatér az arcára a düh.

– Megígérted, hogy segítesz.

– Változott a helyzet. – Szinte látom, ahogy erre a fejében gyűlni kezdenek a szavak, nem a szebbik fajtákból, és már csak a megfelelő sorrendre várnak, hogy előtörhessenek, de megelőzöm. – Nem megyek vissza. Megtaláltam a számításaimat a királyné mellett. Nem fogom mindezt eldobni egy síró kislány miatt.

Egy pillanatra lefagy, és hitetlenül mered rám, aztán már lendül is a keze. Nekem viszont épp elég alkalmam volt megtanulni idejében felismerni a mozdulatot, ha valaki fel akar pofozni, így még az előtt elkapom a csuklóját, hogy hozzám érhetne. Abban már nem lehetek biztos, hogy a gyűrűje nem hagyna nyomot az arcomon, fő az óvatosság.

– Pedig igenis visszajössz velem!

Vicces, hogy azt képzeli, csak úgy parancsolgathat nekem. Hogy megmutassam neki a valódi erőviszonyokat, megszorítom a csuklóját, míg fájdalmas grimaszba nem torzul az a magabiztos ábrázata. Még az is csak szórakoztató, ahogy próbálja kiszabadítani magát. Mennyire egyszerű lenne eltörni azokat a gyenge kis csontokat... Utána biztos megutálna annyira, hogy ne is akarjon magával cipelni.

Vagy akár véglegesen is gondoskodhatnék róla, hogy ne legyen több baj vele.

– Megmondtam, hogy nem. És nem tudsz kényszeríteni – eresztem el nagylelkűen.

– Tudnálak – mered rám gyilkos indulattal. Megmosolyogtat, egy gyenge kisangyal gyilkos tekintettel, egészen aranyos látvány. Csak intek, hogy fejtse ki, ezt mégis hogyan tervezi. Belül valójában mardos a kíváncsiság, hogy mi lehet a tarsolyában, és egy kicsit szidom a saját ostobaságom, amiért azt képzeltem, komolyan annyival állított ide, hogy márpedig ő szép szóval meg fog győzni... – Én örököltem mindent. A Rózsát, és minden mást is. A Papírokat. Azt is, amelyik kimondja, kinek a tulajdona vagy.

Ezen nevetnem kell. Egy papír?

– Hozhatok bírát. Neki vannak emberei, akik ügyelnek a törvények betartására.

A kuncogás rögtön a torkomra fagy. Ha aljas eszközökhöz nyúl, akkor viszont tőlem sem számítson másra.

– A törvény a király kezében van. És másodsorban a felesége kezében – mutatok rá. – De ha próbát akarsz tenni, csak parancsolj! – vigyorgok rá. Végre kezd elbizonytalanodni. Viszont ha már belelendültem, nem fogom ennyinél abbahagyni. – És persze ha nem zavar, hogy ezzel a sárba tiprod a Madame emlékét. Rád hagyta a Rózsát, és úgy hálálod meg neki, hogy semmibe veszed az akaratát. Mert ha visszaemlékszel, nekem azt mondta, hogy azt várja tőlem, keressek biztonságot egy gazdag nő mellett. Ő a grófnét ajánlotta, de találtam jobbat. De miután visszaértünk, szerintem köpd le a sírját is.

Kinyitja a száját, de csak habog, egy szavát sem értem. És amúgy sem akarom meghagyni neki a lehetőséget, hogy kitaláljon valamit, amivel felülkerekedhet az érvelésemen.

– Én itt leszek – tárom szét a karom. – Ha vissza akarsz jönni a bírával, megtalálsz. De ha most megbocsájtasz, addig is dolgom van.

Esema pedig képtelen annyira összeszedni magát, hogy utánam szóljon vagy akár megállítson, ahogy átvágok a sövényen, vissza az udvarra.

A főbejárat felé indulok, mert arra kevesebb ideig kell az esőzés után felázott földdel küzdenem, ráadásul így biztosan nem kell még egyszer találkoznom a konyhában összegyűlt társasággal.

Legalább két napra lesz szüksége Esemának ahhoz, hogy visszatérjen Sezdegbe, de ha ennyire rossz állapotban vannak az utak is, mint a palota kertje, akkor inkább három. Ha keres egy bírát, és ugyanennyit utazik vissza, akkor lehet egy hetem is. Ez viszont nem egy olyan probléma, amit csak úgy félvállról vehetek, sürgősen ki kell találnom valamit.

Odabiccentek a főbejárat mellett posztoló két őrnek, de azok annyira elmerülnek a csevegésben, hogy nem is reagálnak az érkezésemre. Legalább nem is akarják megakadályozni, hogy egy ilyen senki elmenjen mellettük a fő kaput használva.

– Három napja meg kellett volna érkeznie...

Semmi kétség, régen elment már a királyné. Talán tényleg odaveszett út közben.

A gondolat különös bizonytalanságot hagy a mellkasomban. Hónapok óta mást sem tervezek, csak hogyan okozhatnám a legnagyobb szenvedést neki. Mihez kezdenék, ha ennek ellenére egyszerűen meghalna?

Elképzelésem sincs, mit csinálnék, ha elveszíteném a bosszú lehetőségét, inkább el is hessegetem az undok gondolatot. Az biztos, hogy a Rózsába akkor sem megyek vissza, történjen bármi.

Segítséget kell kérnem. És ki az egyetlen, akinek valamilyen érdeke fűződik ahhoz, hogy a palotában maradjak?

Sóhajtva fordulok rá a vendégek folyosójára, és miután alaposan körbekémlelve megbizonyosodok róla, hogy egyetlen cseléd sem lehet szemtanú, az eltulajdonított kulccsal bemegyek Rodnas szobájába.

Minden pontosan úgy van, ahogy hagytam. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy visszategyem a zsebemben lapuló, kicsit megázott levelet a fiókjába, aztán mégis elvetem az ötletet. Úgy tűnt, hogy fontos neki. Ha nem akar segíteni az Esema probléma megoldásában, akkor lehet, hogy éppen ennek a visszajuttatása lesz az, amivel mégis rávehetem az együttműködésre.

Levetem magam az ágyára, és csak malmozva várom, hogy visszaérjen. Remélem, nem késő estig való elfoglaltsággal jár a királyné helyettesítése.

Tétlenül viszont nincs jobb dolgom, mint a rosszabbnál rosszabb eshetőségek latolgatása. Szinte magam előtt látom, ahogy a bíra emberei közre fognak, és odavonszolnak Esema hintójához. A többi fiú közben majd megpukkad a nevetéstől, Airam pedig csak azzal a kifejezéstelen arccal figyel, mint ahogyan Natoz távozását is végignézte. Talán már ott állna mellette az utódom, és az ő fülébe suttogná, mit követtem el, hogy ő ne ismételje meg a hibáim...

És utána? Ha Esema ilyen komolyan veszi, hogy minden újdonsült tulajdona meglegyen, akkor lehet, hogy az anyám után is bejárta a fél Birodalmat.

Ha az anyám is ott van, akkor végképp nem megyek vissza oda.

– Ennyire hiányzom?

A Pokolba, hogy nem vettem észre, amikor bejött? Pedig azt a tenyérbe mászó vigyorát lehetetlen nem észrevenni, betölti az egész szobát. Mégis arra ingerel, hogy viszonozzam a gesztust.

– Cseppet sem.

– Akkor nyilván más okod van rá, hogy este engem látva akarj elaludni, reggel pedig az első dolgod, hogy megkeress – csukja be maga mögött az ajtót. Én pedig annak ellenére felpattanok, mint a sarokba szorított egér, hogy önszántamból jöttem ide, sőt, vártam rá vagy fél napot. A megmozdulásomtól Rodnast az fenyegeti, hogy a szája körbeéri a fejét, így hanyagul megrántom a vállam, nehogy már azt higgye, ő van ekkora hatással rám.

– Tudod: fiatalság, bolondság – mondom, mire szárazon felnevet. Ez a kifogás hozzám képest elég silányra sikeredett... viszont ha ennyire jó a kedve, talán hajlamosabb lesz igent mondani a kérésemre. – Már ha emlékszel még egyáltalán a fiatal éveidre.

– Most, hogy mondod, mintha rémlene valami. – Beljebb jön, és az asztalához lép. Még ilyen közelségben is csak gyengén csap meg a dohány illata, amiből már sejtem, hogy mi után kotorászik a fiókban. Idegesen tördelni kezdem az ujjaim, a reggelre időzített égetés most már korántsem tűnik olyan jó ötletnek.

Nem is merek az arcára nézni, ahogy előhúzza az üres bőrzacskót, és az asztalra dobja.

– Sokáig várakoztattál, én pedig unatkoztam.

– Ennyire? – húzza szét a zacskó száját sóhajtva. Igen, gondoskodtam róla, hogy semmit ne találjon benne. Én ostoba... – Remélem, legalább nem az én pipámat használtad. Gerive-től kaptam.

– Nem – kapaszkodok az utolsó dologba, amivel nem húzom fel. Ideje lenne kitalálnom egy másik taktikát, mert a jókedvére alapozás kezd nagyon rossz irányba elmenni. – Szívem... – lépek közelebb hozzá, és az ujjammal lágyan végigkövetem az aranyszállal hímzett kacskaringós mintát a kabátján.

– Csak bökd ki, mit akarsz – kapja el a csuklóm. Most még az illata sem zavar össze, mégis az összes szőr égnek áll a karomon attól, hogy megszorít. Nem okoz fájdalmat, de a mozdulatban benne van a fenyegetés, hogy könnyedén képes lenne rá.

– Tegnap eljött hozzám a Madame – mondom gyorsan, mielőtt meggondolhatná magát. A meglepetéstől megfeledkezik magáról egy pillanatra, így ki tudom szabadítani a kezem, de nem hátrálok el mellőle. Már annak örülök, ha a szégyenteljes kudarcom beismerése, hogy még egy nálam fiatalabb lány is képes belekényszeríteni az ő akaratába, egyáltalán suttogva elhagyja az ajkaim. Márpedig muszáj hallania. Pontosan tudnia kell, mit várok tőle, ha már meghunyászkodok előtte... –Vissza akar vinni a bordélyba. Márpedig nincs szándékomban feladni mindezt – intek körbe. Már csak azért sem, mert a királyné még egy cseppnyit sem érzékelt abból, mennyi nyomorúságot akarok hozni rá.

– Sok olyat kell tennünk életünk során, amit nem akarunk – rántja meg Rodnas érdektelenül a vállát. Szóval ennyire morcos egy kis dohány miatt? Vagy csak kelleti magát. Tisztában van vele, hogy nem fordulhatok máshoz, és most mindent ki akar hozni a helyzetből, én pedig nem tehetek mást, mint hogy megadjam neki. Ha azt várja, hogy térdenállva könyörögjek, vagy megcsókoljam a talpát, azt kell tennem. A fogam csikorgatom a gondolatra, és már azon gondolkodok, hogyan fogom őt megszabadítani a sajátjaitól.

Bár talán más jobban beválna, tekintve, hogy Rodnasról van szó.

– Nekem nem szokásom olyat tenni, amit nem akarok. – Figyelem, ahogy leroskad az asztal előtti székre. Felveszi a pipát, és üresen a szájába veszi, mintha már a szopogatása is segíthetne, pedig nem tűnik kisimultabbnak pusztán az ismerős mozdulattól. Nem árad belőle az az aroma, ami elveszi az eszem. Könnyűnek kell lennie, hogy rávegyem, azt tegye, ami az én céljaimat mozdítja előre. – Szóval segítség helyett inkább megleckéztetsz? Rendben.

Az ölébe telepszem, a nyakát átkarolva megcirógatom hátul a tarkóját, közben pedig végig a barna szempárba meredek. Vidám mosolyráncok lepik el az arcát, ami azt jelzi, hogy jó módszert választottam.

– Akkor ne segíts, és visszamegyek. De azt azért elvárom, hogy ha már miattad történik, akkor néha meglátogass a Rózsában. Bár ott már drága lesz az időm... főleg, ha a Madame megneszeli, hogy nem akárki, hanem maga a báró úr epedezik a társaságomért.

– Ez most fenyegetés akart lenni? – húzza fel kíváncsian a szemöldökét.

– Hát lenne nekem merszem megfenyegetni a báró urat? – kérdezek vissza ártatlanul. – Pusztán a jó szándék vezérelt, hogy ne hallgassak el olyan információt, ami megkönnyítheti a döntést.

– Nem fektetek olyasmibe, amit még nem próbáltam – csóválja a fejét. Kiveszem a szájából a pipát, és félreteszem, hogy olyan közel hajolhassak, kis híján összeérjenek az ajkaink. A ténytől valamiért összefut a nyál a számban.

– A rendelkezésedre állok, amilyen formában csak kívánod – mondom halkan. Ha csak feleolyan hatással van rá a közelségem, mint rám az övé, akkor ennyinek elégnek kell lennie. A szavaimtól sűrűbbnek tűnik a levegő, szaporábbá válik a légzésem, de Rodnas csak kuncog.

Tévedtem. Ennyi sem lesz elég. Pedig ha elkezdeném lassan eltörni a csontjait, előbb a kisebbeket, majd az egyre fontosabbakat, akkor biztosan nem váratna ilyen sokáig, hogy felajánlja a segítségét.

– Akkor térdre.

Beleharapok az ajkamba, hogy ne sóhajtsak fel, ahogy azt teszem, amit mond. Végtelenül megalázó. De magam előtt látom, ahogy anyám előtt rogyok térdre, és máris elviselhetőbb a helyzet.

Rodnas hátra löki a székét, ahogy feláll, és bosszantó, kaján vigyorral oldja ki az övét, hogy a nadrágja a földön landoljon.

Én pedig csak bámulok magam elé. A meglepetés olyan hatással van rám, mintha betegre ittam volna magam, a fejemben összefolynak a gondolatok, a szívem olyan gyors ütemre dobban, ahogyan az érzéseim váltogatják magukat: boldogság, szégyen, kíváncsiság, izgalom, borzadás.

Csak egyetlen gondolat harsog hangosabban a többinél: ő jól láthatóan nem élvezi annyira a helyzetet, mint én.

Rodnas az állam alá nyúl, és megemeli a fejem, hogy ne bizonyos kókadt testrészeit tüntessem ki a figyelmemmel. Bezzeg az arcjátéka nagyon is élő...

– Nyisd ki szépen a szád.

– Azt hittem, utálod a nagy szám – próbálok elvigyorodni. Érzem a mozdulatokat, ott van az érzés az ajkaimban, a nyelvemen, mikor nők előtt térdeltem a földön. Ez cseppet sem hasonlít ahhoz. Talajtalan vagyok a Madame tanácsai nélkül.

Nem jut eszembe más lépés, mint hogy bizalmatlanul kinyitom a szám.

Vajon milyen íze van? Biztosan más, mint egy nőnek... Egy kis részem tudni akarja, pontosan miben különbözik, és megízlelné, de az visszatartja, amelyiknek előre háborog a gyomra. Hiszen miben is reménykedek? Majd éppen az íze lesz jobb, mint egy nőnek, mikor minden tekintetben alulmúlja őket?

Kezd hosszúra nyúlni a pillanat, vagy csak én érzékelem úgy. Mintha tesztelné, hogy ha már erre kért, akkor mégis meddig fogok várni azzal, hogy becsukjam a szám.

Végül mégis megmozdul, és az egyik ujját az ajkaim közé dugja. Remegek a félelem és izgalom keverékétől, de remélem, ez kívülről nem látszik annyira, mint amennyire felkavaró. Rodnas ha érzékeli is, nem foglalkozik vele, végigsimít a nyelvemen, én pedig mozdulni sem merek, pedig még a nyálam is kicsordul közben a szájam sarkán. Aztán ahogy mélyebbre dugja az ujját, öklendezni kezdek.

Visszarántja a kezét, én pedig összegörnyedve próbálom visszanyelni a torkom végigmaró savat.

Ezt még visszakapja. Minden el sem képzelhető ocsmányságot le fogok dugni a torkán, amíg szét nem reped a gyomra...

– Legyen. Segítek.