Sosem hittem volna, hogy bárki képes lesz nagyobb súlyt rám helyezni, mint az anyám. Mégis, ahogy meghajoltam, inkább az elviselhetetlenül nehéz felelősség alatt, mint illendő búcsúztatásul a grófné számára, már beláttam, hogy igenis lehet rosszabb. Az utolsó lehetőségem pedig drága cipőiben, az én kudarcomon kuncogva távozott a Rózsából.

Hatalmas dörrenéssel csukódott be utána, az utolsóként maradt vendég után a kapu, ezzel végleg elzárva a Madame által számomra kijelölt utat.

Sosem éreztem akkora kínt, mint akkor. A lábaimból kiment az erő, az sem érdekel, ki lát meg, miközben összecsuklok a foltos szőnyegen. Megérdemeltem volna, hogy Ifets egy életen át csúfoljon azért a pillanatért, hogy anyám örökké megvető pillantásokkal jutalmazzon, valahányszor kénytelen vagyok elmenni mellette. A torkom összeszorult, a levegő túl sűrű volt, és én csak fuldokoltam a kudarcom tudatában.

Sírni akartam, összetörni valamit, összetörni magam, amiért ennyire haszontalan, ostoba voltam...

Azt hittem, nem lehet rosszabb, de kővé dermesztett a rettegés, ahogy meghallottam a Madame lassú, botja koppanásaival kísért lépteit.

Behúztam a nyakam, és szorosan lehunytam a szemeim, felkészülve a legrosszabbra. Csak akkor mertem óvatosan kilesni szemhéjaim rejtekéből, ahogy a nehézkes csoszogás elhaladt mellettem, így még éppen láthattam, amint az idős hölgy a botjával rávágott az ajtó fájára, ami akkorát döngött, mintha az egész épület össze akarna dőlni, mégsem adta meg magát.

A Madame számomra ismeretlen, tis nyelven sziszegett az orra alatt, és ahogy felém fordult, biztos voltam benne, hogy én leszek a következő...

A földre borultam előtte, homlokom a mocskos szőnyeghez szorítva, a kezem pedig a mellkasomra, amiből mintha szökni akart volna erőteljes kalapálásaival a szívem.

A bot kopogása viszont megint távolodott, ami legalább olyan rossz volt. Ez lenne a büntetésem? Elrontottam, ezért végleg lemond rólam?

Az előteret betöltötte a dohányfüst, ahogy a Madame rágyújtott, az ismerős illat könnyített a légzésemen, a torkomat fojtogató kudarcon annyira, hogy képes legyek megszólalni.

– Bocsásson meg!

Újabb nehéz koppanás, ezúttal sokkal közelebb. Összerezzentem az ijedtségtől, ellepett a hideg veríték, de a hangos zajt nem követte fájdalom. Óvatosan felnéztem, és nagyot nyeltem, ahogy észrevettem a Madame botját mellettem a földön heverni. Nem lehettem biztos benne, hogy szándékosan dobta mellém, vagy csak elhibázta.

De olyan nyomorultul éreztem magam, hogy ha ez utóbbi volt a helyzet, akkor adjak neki még egy esélyt. Felvettem a botját, visszavittem neki, és a széke elé térdeltem, lehorgasztott fejjel, várva a büntetést. A Madame viszont csak gyengéden végigsimított a hajamon, amitől az első könnycsepp áttört az akaraterőm gátján, és zuhanás közben megcirógatta az arcom.

Nem értettem. El sem tudtam képzelni, miért nem haragszik rám legalább annyira, mint én magamra.

– Tudnod kell, fiú, hogy ami ma este történt, az nem a te hibád – játszadozott tovább gyengéden a hajammal, én pedig az ölébe hajtottam a fejem, és csak hagytam. Közben a könnyeim egyre inkább eláztatták a sötét ruhát, de nem szólt meg érte. – Talán félreismertelek. Talán túl tiszta vagy, hogy azt az utat járd, amit én jósoltam számodra.

Beleharaptam remegő ajkamba, hogy ne vonyítsak fel a mérhetetlen fájdalomtól. Tényleg lemondott rólam. Az egész világ kitaszított, és én olyan ostoba voltam, hogy még annak a bizalmát is elveszítettem, aki egyedüliként törődött velem.

– Kérem... Csak még egy esélyt adjon, nem fogja megbánni... – csukladoztam remegő hangon. A szoknyáját markoltam, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, nélküle pedig, talajtalanul, biztosan magába szippantana a sötétség.

– Kapni fogsz. De nem most. – Nem bírtam tovább, vigasztalhatatlanul kitört belőlem a zokogás. A saját hisztimtől még a Madame további mondandóját is alig hallottam. – Tartasz egy kis szünetet. Visszaküldelek takarítani. És holnap reggel elmész a templomba, és beszélsz az atyával.

Ellökte a ruháját görcsösen markoló kezeim, felállt, én pedig csak egy pondró voltam a lábai előtt. Nem csoda, hogy hátat fordított nekem, és elment a szobája felé, attól még egy cseppet sem lett kevésbé fájdalmas.

Én viszont ott maradtam a mocskos szőnyegen, nem mozdultam, még az után sem, hogy elfogytak a könnyeim.

Újra és újra visszapörgettem az estélynek az eseményeit, az a pillanat után kutatva, amikor megváltoztathattam volna ezt a szörnyű végkifejletet.

Ketten érkeztek, későn, egy szolga és az úrnője. Szokás szerint mindkettejüknek kezet csókoltam. Észrevehettem volna, hogy a cselédruhás nőnek finomabb volt a bőre, puha, munkától kímélt, de elvakítottak a glancba öltöztetett cseléd ujjain ragyogó gyűrűk. Vak voltam. Pedig ha akkor egyszer igazán kinyitom a szemem, és nem hagyom, hogy egész este a bolondját járassák velem...

Akkor nem egész éjjel egy egyszerű szolga kegyeit keresem, ezzel elveszítve a grófnénál minden esélyemet.

Képtelen voltam aludni, és úgy egyáltalán mozdulni sem akartam többé. Csak vártam, hogy a Madame széke előtt utolérjen a vég.

Hajnalban viszont puha léptek törték meg a végtelen csendet. A kimerültségtől és sírástól kóválygó fejjel néztem fel: akár egy megelevenedett rémálom, anyám állt a lépcső tetején, még a hajnali derengésben is ragyogó, zöld szemeit várakozón rám függesztve. Megdörgöltem az arcom az ingem ujjával, de a ragacsos nyomokat nem tudtam ilyen egyszerűen eltüntetni a bőrömről. Nem is számított. Ígértem valamit, és ha már a saját esélyeimet tönkre is tettem, nem akartam még anyámmal is megtenni ugyanezt.

Minden erőtartalékomat latba vetve talpra álltam, és a félhomályban tapogatózva kimentem a konyhába. Itt kezdődött minden. Itt adott nekem esélyt a Madame, éppen egy ilyen hajnalon, én pedig elértem, hogy megbánja az akkori döntését. Mindemellett valami még rosszabbra készültem, de valahogy az egész már mindegy volt. Már elveszítettem, amit el lehetett.

Csak gépies, begyakorlott mozdulatokkal gyújtottam be a kemencét, forraltam vizet, és a Madame gyógynövényei közé szórtam az anyámtól kapott erszény tartalmát.

Így anyám megkapja, amit akar, én meg úgysem tehetek mást, mint hogy elviseljem a Madame haragját. Addigra legalább anyám messze lesz... én pedig megérdemlek bármilyen rám szabott büntetést.

A gőzölgő pohárral a kezemben kopogtam be napkeltekor a Madame szobájába, de ő sem aludhatott, mert rögtön beinvitált.

– Úgy látom, sikerült lehiggadnod – vetett egy olyan mosolyt rám, amit meg sem érdemeltem. Képtelen voltam elviselni a látványát, le kellett sütnöm a tekintetem. Féltem, hogy a szememből kiolvassa a cselszövést, amire készültem, de a hosszú körmökben végződő ujjak mit sem sejtve a pohár köré fonódtak. – Készülj, hamarosan indulnod kell.

– Nem megyek templomba – rogytam le az ágya mellé, a földre. Biztos voltam benne, hogy ettől a kijelentésemtől már nem mosolygott, mégsem mertem felnézni, hogy meg is bizonyosodjak róla. Csak tudtam, hogy válasz helyett belekortyolt az italba, a fogai halkan koccantak a kerámiához. Nagyot nyeltem. – Én... Tegnap azt mondta, hogy túl tiszta vagyok ahhoz az úthoz, amit kijelölt számomra. Szerintem viszont csak az számít, hogy én akkor is ezt akarom.

A Madame letette a poharat, és az állam alá nyúlt. Attól a mosolytól megint könnyek kaparták a szemem.

– Fiatal vagy és ostoba. De halljuk, miért gondolod ezt?

– Pont ezért... nekem még lesz lehetőségem visszatalálni a tiszta útra. Fiatal vagyok, bőven áll még idő előttem... anyámnak viszont talán ez a gyermek az utolsó lehetősége, hogy visszaszerezze az üdvét.

Lehanyatlott a keze, én pedig rögtön megint lesunytam a fejem. Tudtam, hogy csalódott azért, amit mondtam. Nem láttam rajta, de valahol mélyen éreztem, tudtam abból, hogy még magamnak is csak csalódást okoztam.

– Az a nő még csak hírből sem ismeri az üdvösséget. Az ő kedvéért ne mocskold be a saját kezed.

– Bocsásson meg...

Még én sem tudtam, miért epekedtem ennyire a bocsánatáért, a rossz döntésem miatt, a kudarcomért, egyszerre mindenért. Templomba akart küldeni, de nekem mit sem számított Isten bocsánata, csak az övére volt szükségem.

A csend viszont egyre csak nyúlt, míg össze nem szedtem annyi bátorságot, hogy felnézzek. A Madame üveges tekintettel meredt a mennyezetre, arcára fagyott mosollyal, nyelvén azokkal a feloldozást adó szavakkal, amiket már soha, senki nem adhatott meg nekem.