Kivágom az ajtót, hogy hatalmasat csattan a falon, de legalább nincs szükségem másra, hogy a hárem folyosón várakozó tagjai rögtön rám figyeljenek.

– Mehet a következő – intek gálánsan a nyitott vendégszoba felé vigyorogva. – De készítse fel magát a legrosszabbra... – fűzöm hozzá, és a folyosóra kiáradó bűz is engem igazol. Senki nem is mer közelebb menni, én viszont még így is elégedetlenül trappolok tovább a vendégfolyosón. Még csak az sem érdekel, hogy Sened vagy bárki más meglát, ahogy Rodnas szobája előtt torpanok meg, és őrült módjára dörömbölni kezdek az ajtaján.

Valaki meg fog fizetni a történtekért. És ha már ő hívta ide a nekrosobot, kézenfekvő választásnak tűnik.

Amint kinyílik az ajtó, csak hagyom, hogy az a rengeteg düh szavakká formálódjon, jó hangos szavakká.

– Mégis hogy képzelted ezt? – kezdek bele, de még el sem jutok a magyarázatig, amikor a pofon csattan az arcomon. Meg fogom ölni, hosszasan, fájdalmasan... – Akkor menj a Pokolba! – sziszegem, és hátat fordítok neki. Miért kéne eltűrnöm ezt a bánásmódot?

– Azt nekem hoztad? – szól utánam, amitől megtorpanok. Már egészen megfeledkeztem az ujjaim közt összegyűrődött tekercsről.

– Már miért éppen neked szólna? – fordulok vissza felé. Rodnas összébb húzza a köpenyét, így feltűnik, hogy alatta már hálóöltözetet visel, de hát az öregeknek ez az időpont már nyilván késői. Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, hogy ne az egész folyosót átkiabálva kelljen beszélgetnünk. Ráadásul innen már majdnem elérhetném a selyemköpeny ezüst zsinórját, ami tökéletes eszköznek tűnik valaki megfojtásához.

– Mert Retsen ismeri a jövő titkait. Tudta, hogy ide fogsz jönni először. De még ha tévedek is, te akkor sem tudod elolvasni – nyújtja a kezét a papírért. Ha nekem szól, miért nem mondta el az az áruló nekrosob, hogy mi áll benne? Legszívesebben galacsinba gyűrném az egészet, és ledugnám a torkán... de azt az után is megtehetem, hogy megtudtam tőle, mi áll benne.

Visszamegyek, de épp csak annyira, hogy ha felé nyújtom a gyűrött tekercset, akkor el tudja venni a másik végénél fogva, de engem megérinteni eszébe se jusson. A dohányillattól viszont még így sem vagyok képes megszabadulni. Próbálok diszkréten nem levegőt venni, de még így is megtölti a tüdőmet csiklandozó emlékekkel, amiket szívesebben hagynék a feledés homályában.

Rodnasnak viszont fel sem tűnik a kínlódásom, csak lassú mozdulatokkal kitekeri a papírt, kisimítja belőle a gyűrődéseket, és fölényes arccal futtatja a tekintetét a számomra semmit nem mondó sorokon.

Meg kéne kérdeznem tőle, honnan veszi a dohányt. Talán ez a nosztalgikus illat az egyetlen oka, hogy annyira érdekel, és ha hozzájuthatnék máshonnan, akkor végre Senedre bízhatnám ezt a gondot, ahogyan azt már hetek óta elterveztem, mégis képtelen voltam rá eddig.

– Biztos vagy benne, hogy ezt a folyosón akarod megbeszélni? – néz fel mosolyogva az üzenet végére érve. Ha kiverném a fogait, biztos nem vigyorogna ennyit...

Válaszra sem méltatom, de ahogy félreáll az ajtóból, becsörtetek mellette. Esküszöm, most utoljára lépem át ennek az átkozott szobának a küszöbét, csak még most utoljára válaszokra van szükségem...

– Nos? – állok meg a szoba közepén, és összefonom a karom magam előtt. Nem kerüli el a figyelmem, hogy mennyivel rendezettebb a helyiség legutóbbi látogatásomhoz képest. Egyetlen levél, ruha, szelence, semmi sincs elöl hagyva, minden titok biztonságban el lett zárva, mintha számított volna az érzekésemre.

Rodnas viszont rögtön meg is bontja ezt a rendezettséget, ahogy az üres íróasztalra dobja a papírt, ami rögtön vissza is ugrik tekercs formájába még a rögtíző szalag nélkül is.

– Azt írja, egészséges vagy.

Becsukja az ajtót, és olyan közel lép hozzám, ami bárki mástól még nem lenne zavaró, de tőle már igen. Az ocsmány, lúdi barna szemekbe nézve szinte a gondolataiba látok: éppen erre az információmorzsára várt, hogy több napos hanyagolás után végre elkezdje betartatni velem az ígéretem. Ahogy felemeli a kezét, mégis elhátrálok, még a fene nagy becsületem sem elég, hogy megakadályozza a meghátrálásom. Az asztalhoz lépek, egy pillanatra kisimítom a lapot, majd immár biztos távolból fordulok vissza Rodnas felé.

– Elég hasztalan nyelvetek van, ha ilyen hosszan kell leírni annyit, hogy egészséges vagyok – bökök a telefirkált papírra. Rodnas viszont csak kíváncsian méreget. Valahol meg tudom érteni, még én sem értem, hova párolgott egy pillanat alatt a dühöm, az a sok számonkérő kérdés, amit neki akartam szegezni.

– Azt is írja, hogy túlságosan fel van vágva a nyelved, de ha akarom, tud arra is adni egy főzetet – görbül undok mosolyra a szája.

Egy pillanatig csak kérdőn meredek magam elé. Nem láttam, hogy amíg bent voltam a szobájában, addig Retsen akár egy betűt is leírt volna bárhova. Vagyis Rodnansnak tényleg igaza lehet abban, hogy jobban ismeri a jövő titkait, mint gondoltam: nem csak arról tudott, hogy egészséges vagyok, de még a modoromat is előre látta. De így mi értelme volt a találkozásunknak? Ezt már az érkezésekor egyszerűen közölhette volna Rodnassal...

Elhessegetem a gondolatot, amire egyelőre úgysem fogok választ találni, és inkább az előttem álló problémára koncentrálok.

– Ne félj, megkínállak belőle téged is – viszonzom megkésve a vigyorát. Lehet, hogy amikor vele beszélek, mindig kénytelen leszek ilyen ingoványos talajon állni, de én még a semmiben is megvetem a lábam. Nem fogom hagyni, hogy könnyedén fogást találjon rajtam.

– Tudod, egy bizonyos rangnál már megengedhet magának az ember egyet s mást – lép elém, nekem pedig már nincs hova tovább menekülnöm, a hátam az íróasztal lapjának ütközik. Rodnas végigsimít az arcomon, csak dacból nem húzódok el, és egyáltalán nem azért, mert az érintésétől felforrósodik a bőröm.

– Á, már minden világos! Szóval egyedül azért teszed ezt, mert megteheted. Csak vigyázz, nehogy megbánd... – ismétlem el a mozdulatát, és ő sem húzódik el, ahogy megérintem. – Ha erről a feleséged tudomást szerezne, biztos nagyon elkeseredne... és nem mellesleg a királyné is csalódna. Fájdalmas lehet ennyire félreismerni valakit, hiszen a hűség mintaképeként emlegeti az ő báróját... – hagyom, hogy a vigyor szétterüljön a számon. Rodnas úgyis annak fogja betudni, hogy megtaláltam, mivel tarthatom sakkban őt, és nem annak, hogy már a királyné fájdalmának gondolatára is öröm tölt el.

Kíváncsian várom Rodnas reakcióját a cseppet sem burkolt fenyegetésre. Büszkén kihúzom magam, amiért végre találtam valamit, amivel sakkban tarthatom, bár egy kicsit ront a pillanaton, hogy csak most jutott eszembe előhozakodni ezzel. Mégis, jobb később...

Arra számítok, hogy majd elhátrál, én pedig győzelemittasan kivonulok a szobájából, és ezentúl nem is zavarjuk egymás köreit. Annál nagyobb meglepetésként ér, ahogy elkapja a csuklómat, de nem arra használja, hogy kirángasson az ajtón. Épp ellenkezőleg, közelebb von magához, hogy kénytelen vagyok megtámaszkodni a mellkasán, nehogy elveszítsem az egyensúlyom, miközben ő az alkalmat kihasználva beleharap a fülembe.

Még a lélegzetem is elakad a meglepetéstől. Mégis mit művel? Ezért megölöm, keservesen meg fogja bánni, hogy így szórakozott velem!

– Csak hogy tudd – suttog egyenesen a fülembe. A lehelete a nyakamat simogatja, amitől kiver a víz. – , attól, hogy elárulod, én még mindig báró leszek. Még mindig lesz egy gyönyörű feleségem, és amilyen régóta ismerem Airamot, ő is meg fog bocsájtani. Ha egyáltalán elhiszi, amit mondasz. Ha az én szavam áll a tieddel szemben, szerinted mégis melyikünknek fog hinni?

Megpróbálom ellökni, és meglepetésemre bár az ütéstől meg se rezzen, mégis hátrébb lép, én pedig bolond lennék annak az okát kutatni, hogy miért teszi, csak élek a lehetőséggel. Még az izgalomtól őrült módjára kalapáló szívem ritmusában mérve is egy-két dobbanás alatt az ajtóhoz érek, de ahogy megpróbálom lenyomni a kilincset, az félúton megakad. Mikor zárt be?

Nem akarok megfordulni, a hátamon borsódzó érzésből biztos vagyok benne, hogy közvetlen mögöttem áll, még akkor is, ha a lépteit egyáltalán nem hallottam közeledni.

– Nincs ellenem semmid. Inkább én lehetnék az, aki ennek a titoknak a felfedésével fenyeget téged. És ha nem akarod, hogy Airam megtudja, akkor továbbra is azt teszed, amit mondok.

Bármennyire is gyűlölöm elismerni, igaza van. Még a logikám is teljes csődöt mond, ahogy a lehelete a tarkómat simogatja.

– Vetkőzz le!

Szorosan lehunyom a szemem, és próbálok úrrá lenni a remegésemen. A Pokolba, nem akarom megtenni, főleg nem neki, főleg nem most! Meg fogom ölni, és a holttestét felnyársalva a kúria tetejére tűzöm pőrén, hogy bárki láthassa...

Kibújok az ingemből, és ledobom magam mellett a földre, de ahogy a nadrágomra téved a kezem, tétován megtorpanok. Rodnas mindezt észre sem véve kihúzza a késem a tokjából, és azt is a gyűrött kupacban álló ingre dobja. Ez eddig is itt volt? Hogy a Pokolba feledkezhettem meg róla? Viszont mást már esélyem sincs olyan fürgén lehajolni érte, hogy Rodnas ne reagálhasson gyorsabban.

Olyan dühödten esek a nadrágomnak, hogy leszakad a gombja, és szinte magától csúszik le a csípőmről. Fogcsikorgatva lépek ki belőle, és egyszerűen arrébb rúgom.

Az előtt tudom, hogy hol fog megcsókolni, hogy megtenné. A szakálla végigkaristolja a bőrt a nyakamon, mielőtt puha ajka hozzám érne, mintha csak feledtetni akarná a korábbi kellemetlenséget. Forró ujjai rátalálnak a derekamra, majd lecsorognak a csípőmre, onnan pedig előre kalandoznak. A homlokom az ajtóhoz szorítom, és az ajkamba harapok, de a sóhaj valahogy még így is kiutat talál belőlem.

Amikor már épp elfelejteném, ez az egész mennyire megalázó, Rodnas halkan felkuncog.

– Még növésben vagyok! – méltatlankodok azon, ahogy mulat rajtam. Nem tudom elhinni, komolyan csak azért csinálta, hogy gúnyt űzzön belőlem?

De a következő mozdulatával minden kételyt, minden gondolatot kiűz a fejemből, és csak a fájdalom marad. Olyan erővel markol rá az érintésétől már életre kelt testrészemre, hogy felkiáltok a fájdalomtól, de Rodnas erre is gyorsan reagál, és már be is fogja a számat, a keze el is nyeli a hangom nagy részét.

Egy pillanat alatt játszódik le az egész, a következőben elenged, de a számat nem teszi szabaddá, bárhogy is próbálom ellökni a kezét. Ahogy megint megérint, már próbálom felkészíteni magam a fájdalom újabb érkező hullámára, de a mozdulatai ez alkalommal már csak édes gyönyört ébresztenek a testemben. A számat továbbra sem teszi szabaddá, de már csak az élvezetem hangjait fojtja el.

Az egész testem lángol az érintésétől, kicsit, mintha még sose nyúltak volna hozzám. Nekidőlök az ajtónak, mert érzem, hogy a lábam egyre kevésbé tudna megtartani, ahogy gyengéd, mégis kellőképp határozott mozdulatai egyre közelebb sodornak a csúcshoz. Lehunyom a szemem, a testem megremeg, ahogy kifacsarja belőlem a gyönyör utolsó cseppjét is.

Ahogy végez, végre elereszt, én pedig az élvezet hullámaitól még remegve rogyok le a földre, és úgy kapkodok levegő után, mint egy fuldokló.

Mégis hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen?

Csak megsemmisülten ülök a földön, bár ahogy megint újult erővel csap meg a dohányillat, valamiért egy egészen kicsit elviselhetőbb a helyzet. Kíváncsian fellesek, hogy mitől lett erősebb az aroma, csak így tűnik fel, hogy Rodnas lehajolva felém nyújtja a kezét.

Felsóhajtok. Viszont akkor sem látok más módot rá, hogy újra felkeljek a földről.