Az anyám nem bírta elviselni a tudatot, hogy legyen valamim, bármim, ami neki nem adatott meg.

A Vörös Rózsa emeletén minden örömlánynak volt saját szobája. Nem palotába illő helyiségek, de a vendégek kényelme érdekében vetélkedtek a Sezged fogadói által nyújtott szálláshelyekkel, csak még többet is kínáltak azoknál társaság tekintetében. Méretük ellenére nem kapott túl sok bútor helyet bennük, így viszont sokféle tevékenység végzéséhez teret engedtek szellősségükkel. A nagy ablakok oldalán nehéz, vastag függöny várta, hogy esténként besötétedjen, és szükség legyen óvó kezeire, hogy a Rózsa titkai annak négy fala közt maradjanak.

Anyámnak is volt egy szép szobája nagy, kényelmes ággyal, ahol a vendégeit szórakoztatta, de emellett volt egy közös lakrészünk is. Kicsi volt, a Rózsa azon részében, ahol már az épület szélénél lejtett a tető, így a ferde mennyezet csak a szoba egyik falánál engedett felegyenesedni, a másik felében pedig már hétévesen bevertem a fejem a plafonba. Csak egy ágy volt itt, kicsiny szalmaágy sok lepedővel, hogy elfedje a szikkadt szárak szúrását, meg egy ablak, amin sosem jött be fény, mert a szomszédos ház falára nézett.

Így érthető, hogy anyám sosem volt itt, mindig a saját szobája kényelmes ágyában aludt, ott tartotta mindenét, mert a ferde tetejű helyiségben még csak egy láda se kapott helyet a holmimnak. Mégsem az én szobám volt, hanem a miénk.

Ott hallottam meg először azt a borzalmat. A fülemre tapasztottam a tenyerem, és arra gondoltam, ezt még a piactéren kolduló süket bácsi se nevezett volna éneknek, legnagyobb jóindulattal is csak óbégatásnak. Még a szőr is felállt tőle a hátamon, mégis tudni akartam, honnan jöhetett.

Kimásztam az ágyból, és megpróbáltam kihajolni az ablakon, de bevertem a fejem a szomszéd ház falába, és még úgy sem láttam semmit. Könnybe lábadt a szemem, de miután óvatosan megtapogattam az ütés helyét, úgy tűnt, megmaradok, így nem keseregtem tovább.

Kirohantam a fenti folyosóra, hogy átnyargaljak anyámhoz, hiszen az ő ablaka már a főbejárat irányába nyílt, ezért onnan többet kideríthettem, mint a közös kis lyukunkból.

Egyedül az állított meg, mikor már majdnem ott voltam, hogy Ifets szobájának ajtaja résnyire nyílt, sötét szeme villámokat szórt, ahogy kilesett. Kővé dermedtem, senki sem volt a közelemben, akire ráfoghattam volna a zajongást, így csak az ingem alján a megbomlott varrással babrálva azért rimánkodtam, hogy legalább ne jöjjön ki móresre tanítani. Már benne jártunk az éjszakában, és abban reménykedtem, hogy ha a tis lánynál vendég volt, akkor úgysem tehette meg, hogy pusztán a fegyelmezésem kedvéért magára hagyja. És szerencsére igazam is lett: Ifets beérte annyival, hogy meggyvörösre festett, telt ajkai elé emelte egy ujját, majd megvárta, míg reszketegen bólintottam, hogy megértettem. Csak utána húzódott vissza a szobájába.

Nekem viszont rögtön visszatért a bátorságom, amint becsukódott az ajtó, és dacosan kiöltöttem a nyelvem, majd csak azért is futva tettem meg a maradék távolságot is, aztán megtorpantam. Biztosra akartam menni, hogy nincs anyámnál senki. Egyszer meglestem őt egy vendégével, és az emlékkép önmagában is elég volt hozzá, hogy ne akarjam, ez még egyszer előfordulhasson, a következményeiről nem is beszélve.

A kulcslyukra tapasztottam a fülem, és vártam. A Rózsában az ajtók és a falak magukba nyelték a hangok nagy részét, de kitapasztaltam, hogy így mégis szinte biztosan ki lehetett deríteni, melyik szobában dolgoztak már, és hol lopták csak az időt. Anyámtól pedig nem szűrődtek ki ritmusos nyögések és sóhajok, ami elég volt, hogy egy fokkal nyugodtabban, de még ennek ellenére is nyirkos tenyérrel lenyomjam a kilincset.

Tényleg egyedül volt, az ágyán ült azzal a gyönyörű mozdulatlansággal, ahogy egy őz hallgatózik. A hálóinge volt rajta, haja kócos összevisszaságban keretezte az arcát, vagyis már végzett a munkával aznapra, talán nyugovóra is tért, mikor a szörnyű lárma kiugrasztotta az ágyból.

Vártam egy kicsit, a talpamon előre-hátra hintázva, hátha anyám végre úgy tesz, mint aki észreveszi, hogy ott voltam, de ahogy nem történt semmi, inkább megszólítottam.

– Anya?

Nem reagált, ugyanolyan mozdulatlan maradt, mintha mi sem történt volna. A rettentő súly, amitől annyira rettegtem, úgy tűnt, biztos távolságban marad tőlem. Nem akartam, hogy ez megváltozzon, ezért halkan húztam be az ajtót magam mögött, és hangtalan léptekkel az ablakhoz osontam. Éppen csak résnyire húztam szét a függönyöket, hogy ne akadjanak meg bennük a kitáruló ablaktáblák.

Innen még borzalmasabbnak tűnt a zaj, de már csak halkan kuncogtam rajta. A férfit jó tüdővel, de annál rosszabb hanggal áldotta meg a jó Isten.

Lábujjhegyre álltam, úgy hajoltam át a párkányon, hogy azt is megnézzem, hogyan néz ki.

Felkiáltottam a meglepetéstől, ahogy anyám ujjai a karomra fonódtak, és határozottan visszarántottak a szobába.

– Mégis, mit művelsz? – rázott meg, hogy azt hittem, leesik a fejem a nyakamról. A súly zuhanni kezdett... aztán megállt a levegőben. Anyám elengedett, és amíg én próbáltam összeszedni magam, fürgén becsukta az ablakot, és visszahúzta a függönyt.

– Én csak... tudni akartam, mit csinál a bácsi.

Szorosan lehunytam a szemem, és vártam a büntetést, de nem történt semmi. Nagyon kellett hegyeznem a fülem, hogy a szörnyű háttérzaj mellett meghallhassam anyám sóhaját, majd távolodó lépteit. Mire ismét ki mertem lesni, már a gyűrött takaró tetején ült megint, az ujjait fésűnek használva próbálta rendbe tenni még kócosan is gyönyörű, ezüst hajzuhatagát.

– Szerenádot ad – válaszolt fáradtan. A súly eltűnt, megint szabadon lélegezhettem. Amikor ilyen hangon beszélt, akkor nem kellett tartanom semmitől, így még azt is megtehettem, hogy távozás helyett felmásztam az ágyra, és hozzá bújtam. Mindig olyan csodás illata volt még a hálóingjének is, imádtam belefúrni az arcom, és csak elmerülni az aromában.

A mozdulatai hihetetlenül gyengédek voltak, hogy képes lettem volna dorombolni tőlük, ahogy beletúrt a hajamba, majd lecsúszott a keze a vállamra és a karomra.

Ahogy elakadt a lélegzete, riadtan pattant ki a szemem, és gyorsan elhúzódtam. A szívem riadtan kalapált a fülemben, de anyám ezer színt ismerő arcán nem a rosszallástól mélyültek el a ráncok. Puhán érintette meg a sérülésem, mégis gyorsan elrántottam a kezem.

– Nem is fáj. Semmiség.

A kezeim már akkor folyton sebesek voltak. A mosáshoz használt vegyszerek kimarták a tenyerem, a kézfejem és az ujjaim, amitől megkeményedett a bőröm, és kis körömnyi pikkelyekben vált le, ami alatt még üde és rózsaszín volt a friss bőr. Általában csak kellemetlen volt, túlzottan érzékeny az érintésre és sokat viszketett, de aznap kifejezetten fájt.

Aznap éjjel viszont nem tudtam ilyen könnyen elterelni a figyelmét a fájdalmamról. Óvatosan megvizsgálta a sebet a bal tenyeremen, ahol szabályosan felrepedt a bőröm, mint ahogyan elszakad a túl gyenge anyag, alóla keskeny sávban előtűnt az élő, vörös hús.

Más gyerek ilyen sebbel már üvöltött volna. Én hétéves koromra megtanultam, hogy ha sírok, akkor az ügyetlenségemért járó pofon mellé kapok még egyet hangoskodásért is.

Ráadásul ötéves korom óta az én feladatom volt a mosás. Hétévesen már úgy gondoltam, felnőttem a feladathoz, ami számomra azt jelentette, hogy zokszó nélkül viseltem minden vele járó kellemetlenséget.

Mégsem mertem még egyszer megkísérelni, hogy elrántsam a tenyerem előle.

Anyám puszit nyomott a homlokomra, majd egyedül hagyott az ágyon, és felszedte a szoba sarkában levő, kijáró padlódeszkát. Még ezt is kecsesen csinálta. Mondhatnám, hogy nőiesen mozgott még ilyenkor is, amikor nem láthatta senki, csak én, de az nem írná le megfelelően, milyen volt. A Rózsában minden lány figyelt rá, hogy olyan légies legyen, mint egy táncos, egy égi tünemény, de még köztük is anyám volt a tündérkirálynő. Már attól, ahogyan a kisujját mozdította, minden más lány esetlennek és tramplinak tűnt.

Megnyugtató volt figyelni, ahogy kis rejtekhelyén keresgélt, annyira, hogy aggodalmaskodás nélkül a kíváncsiság megint felküzdötte magát a torkomon, míg a nyelvemre nem ért.

– És anya?Mi az a szerenád?

A jól ismert tégellyel tért vissza, ami erős, csípős gyógynövény szagot árasztott, mégis szerettem, mert csupa szép emlék jutott eszembe róla. Egyedül olyankor került elő a kenőcs, amikor anyám gondoskodó kedvében volt. Viszont még ilyenkor is csak a kisebesedett kezemmel törődött, mintha észre sem vette volna, hogy pár nappal korábban úgy megrángatott, hogy valamivel feljebb a karomon az ujjai nyoma már lilából sárgás színbe váltott.

Bekente a kezem, a sebnél és körülötte is, a krém pedig rögtön lehűtötte és megnyugtatta a bőröm. Aztán anyám mellém telepedett az ágyra, és saját kecses kezeivel mutatta, milyen mozdulatokkal masszírozzam be a gyógyszert.

– A bácsi így akarja elmondani egy lánynak, hogy szereti.

– Inkább úgy hangzik, mint aki azt akarja elmondani, hogy nagyon szenved – próbáltam kivenni az ablakon átszűrődő dal szövegét, de csak egy-egy szót voltam képes kihallani, ami nem juttatott sokkal közelebb a megértéshez.

– Hidd el, a szerelem fájdalmas – sóhajtott, amitől a testemen levő nyomok úgy tűnt, bizseregni kezdtek. Zúzódásaim, sebeim alapján úgy értelmeztem, anyám nagyon szeretett engem.

– Amit a bácsi csinál, az is fájdalmas. Mikor fogja abbahagyni?

– Valószínűleg csak akkor, ha a lány lemegy beszélni vele – válaszolt az anyám fáradtan. Az arca gyűrődéseiből tudtam, hogy lassan elege volt a kérdésekből. Közeledett a hajnal, a lányokon kívül mindenki elhagyta már a Vörös rózsát, ez a pihenés időszaka volt, nem a zajongásé. Mégis úgy becsültem, hogy egyet még megengedhetek magamnak, de halkra fogtam a hangom, meghagyva neki a lehetőséget, hogy megint úgy tegyen, mintha meg sem hallana.

– És miért nem megy már ki?

Anyám letette a tégelyt az ágy mellé, mintha még ahhoz is túl kimerült lett volna, hogy két lépéssel arrébb vigye a helyére, és elborult a gyűrött paplan tetején. Rögtön követtem a példáját, és vigyázva, nehogy a kezeimmel összemaszatoljak bármit, mellé gömbölyödtem.

– Mert a Madame nem fogja hagyni neki.

– És akkor egész éjszaka ez lesz? – kérdeztem kétségbeesetten, és a mellkasához fúrtam az arcom. Az illat tompított a borzalmas zajon, a fájdalmon, minden rosszon.

– Nem hiszem. A Madame beszélni fog a bácsival, és hamarosan csend lesz – próbált megnyugtatni, és megint a hajammal kezdett játszani.

Némán vártuk a csodát, már derengett az ég alja, mikor az ének elhalt, helyette beszélgetés hangjai szűrődtek fel az utcáról. Fel akartam kelni, hogy az ablakot résnyire nyitva hallgatózhassak, de anyám ismert, mint a rossz pénzt. Elkapta a karom, és nem eresztett.

– Iraf, ez nem ránk tartozik. Csak egy dolgot jegyezz meg: soha ne legyél szerelmes! Látod, a szerelem csak fájdalommal jár, nem csak neked, de azoknak is, akiknek el kell viselniük a szerenádot.

– Nekem szép hangom van – ellenkeztem, de ahogy anyám még jobban szorította a karom, feljajdultam, és gyorsan szabadkozni kezdtem. – Ígérem, soha nem leszek szerelmes!

Megnyugodva sóhajtott fel, amiért megtanultam a leckét, és jutalmul hagyta, hogy az éjszaka kevéske hátralevő részében mellette aludjak.