Egészen más hangulatú volt a Rózsa előtere, amikor megtelt emberekkel: a levegő pezsgett az élettől, az olcsó és drága pacsulik keveredtek egymással, ahogyan az udvariasnak szánt társalgás egybefolyt az arcokra pírt csaló ajánlatokkal.

Én viszont kivontam magam az élettel teli forgatagból. Pedig még illettem is volna bele, a legszebb, és valószínűleg legkényelmetlenebb ruhában feszengtem, amit valaha is szabók szégyene alkotott. Mégis a Madame mellett ácsorogtam a rózsaszín falnak vetve a hátam, és csak távolról fürkésztem a tömeget. Néhányan hiányoztak belőle, akik okot adhattak volna, hogy én is igazán élvezni kezdjem az estét.

– El fognak jönni?

Már vagy századjára kérdeztem ugyanazt, mióta a Vörös Rózsa kitárta kapuit az estélyre érkező vendégsereg előtt. A sokaság ellenére senki még csak felénk sem nézett, nyugodtan társaloghattunk a fal tövében anélkül, hogy bárki megzavart volna benne.

A Madame-nak elképesztő tehetsége volt ahhoz, hogy megtalálja az olyan helyeket, amiket elkerül mások tekintete, de ahonnan ő maga mindent látott. És valahányszor a közbeavatkozására volt szükség, mindig egy pillanat alatt ott termett, legyen szó akár egy túl gyakran a pohár aljára néző vendég eltávolításáról, vagy valakiről, aki fizetség nélkül próbálta megízlelni az áruját. A praktikáit kiismerve viszont pontosan tudtam, melyik sarkokban kell keresnem őt.

– Az elmúlt tíz perc folyamán sem váltam jóssá, fiú – rezzent meg a szája sarka. A Madame mosolya ritkább esemény volt, mint az éjszakai égbolton tovasuhanó hullócsillagok, de naiv izgatottságomra még ő sem volt képes máshogy reagálni.

– Hány meghívót is küldött ki? – Pillantásomat képtelen voltam elszakítani a bejárattól, ami az ilyen estélyeken végig nyitva tátongott, arra várva, hogy még több vendéget nyelhessen magába, és kicsit felfrissítse az előtérben egyre füllettebbé váló levegőt.

Már egy órája szállingóztak a vendégek, de a számomra gyakorlásnak meghívott, elcsábítandó hölgyek közül még egyik sem mutatkozott a Vörös Rózsában.

– Egy tucatnyit.

– És mennyi jelzett vissza?

– A fele. Hogy bolond lenne ilyen kétes eseményen mutatkozni.

Keservesen felsóhajtottam, és inkább csendbe süppedtem, mint hogy a további kérdéseimmel olyan dolgok kimondására késztessem a Madame-ot, amiket nem akartam hallani. Gyorsan összeraktam magamban, hogy valószínűleg senki nem fog megjelenni, hiszen már akkor sem voltam ostoba.

– Átöltözzek? – ajánlottam fel, ahogy kezdett besötétedni. Tudtam, ha leveszem a szép ruhát, az este hátralevő részében még meggyújthatom a lámpásokat és italt szolgálhatok fel; legalább a méltóságom egy részét megőrizhettem volna azzal, hogy máshogy hasznossá teszem magam. De a Madame tagadóan megrázta a fejét, amiért abban a pillanatban mérhetetlenül gyűlöltem.

Viszont már nem sokkal később csakis hálás lehettem neki.

Mikor a lány belépett az ajtón, örültem neki, hogy a falnak támaszkodtam, így nem követhettem el olyan baklövést, mint korábban a gyászruhába öltözött, szőke angyalommal.

Orgonalila estélyit viselt, ami tökéletesen simult karcsú alakjára, olyan volt benne, mint egy hajladozó virágszál. Egy tökéletes, gyönyörű virág a Vörös Rózsa lányainak már letiport, meggyalázott mezején. Ruhája nyaka magasan végződött, szemérmesen elfedve dekoltázsát, de a rá simuló anyag még így sem rejthette el keblének tökéletes domborulatát. Kezén hosszú, fehér csipkekesztyűt viselt, ami kiemelte madárcsontú végtagját, és elgondolkodtatott, vajon a szoknya alatt milyenek lehetnek a lábai: azok is ilyen szép ívűek, vékonyak-e, hogyan reagálna, ha valaki végigcsókolná a bőrét, a bokájától fel, egészen a combjáig vagy még tovább...

A Madame megköszörülte mellettem a torkát.

Tettem két lépést előre, de rögtön meg is torpantam, ahogy még valaki belépett a kapun. A fiú nem lehetett sokkal idősebb nálam, öltözete is hasonlóan elegáns volt, csak az én kék ingemmel ellentétben ő a párjához színben illő, lila selymet választott. Még magabiztosságom ellenére is éreztem, hogy nálam otthonosabban mozgott a puccos ruhákban, mint aki már ilyenbe született. Rögtön készségesen a lány oldalára lépett, az pedig belé karolt, és hagyta, hogy a fiú vezesse be őt a társaságba. Egy pillanatra sem vettem le róluk a szemem, de visszahátráltam a Madame mellé, és halkan megszólítottam.

– És olyankor mi a teendő, ha vetélytársam is van? – Néztem, ahogy az orgona lány elfogad egy pohár fehérbort a kísérőjétől, majd koccintanak, és belsőségesen sutyorogva, nevetgélve érvezik a partit. Valójában semmivel sem lógtak ki a többi vendég közül azt a tényt leszámítva, hogy ők már együtt is érkeztek, egyiküket sem a felkínált társaság vonzotta ide.

– Az, hogy nyitva tartod a szemed. – A Madame hosszú, hegyes körmeivel a pár felé bökött. – Figyeled minden rezdülésüket. És az első alkalommal, amikor a kisasszony nem elégedett a kísérőjével, akkor a helyébe lépsz. Kifigyeled a hibáit, és kijavítod őket. – Hirtelen összezárta a markát, és meglepett, hogy nem sértették fel a körmei a tenyerét. Ennek a trükkjének a nyitját a mai napig sem tudom.

A Madame nem szólt hozzám többet, vagy csak nem vettem észre, mert minden figyelmemet a párnak szenteltem. Szinte nem is pislogtam, annyira vártam az én pillanatom, miközben körbejártak a Rózsában, két pohár fehérbort is megittak, és megcsodálták a lámpásokat tartó gipszangyalokat a falon.

Az éjszaka előrehaladtával a szalon kezdett egyre jobban kiürülni, fokozatosan több vendég tűnt el a fenti szobákban valamelyik lánnyal kettesben. Szinte folyamatosan léptek dobogtak a lépcsőn, némely sietős, hogy mihamarabb megkapja, amiért érkezett, mások már bizonytalanok az elfogyasztott italtól. Mégsem nézett senki sem az emelet irányába, vagy ha mégis, az egyik lány rögtön mellette termett, és másfelé terelte a figyelmét.

Diszkréció nélkül sok vendég elpártolt volna tőlünk. Nem hiányoztak a pletykák, ki milyen lánnyal mulatta az időt a Vörös Rózsa egyik szobájában.

A Madame, az ehhez hasonló estélyek gyakorlott koreográfusa, a vendégek ritkulásával intett a konyhához vezető folyosón várakozó zenészeknek. Egyszerű kocsmai népség volt, de egy ilyen estére, és főleg ennyi ital után tökéletesen megfeleltek. Ahogy a hegedűs elkezdte pengetni a húrokat, és a többiek is felhangolták a hangszereiket, szétnyílt a szalonban maradt embersereg, hogy középen helyet adjanak a táncosoknak.

A legtöbb lány még nagyobb buzgalommal kellette magát, hogy a parkettre csábítsa a vendégét, hiszen azután gyakran vízszintesben folytatódott a keringő zárt ajtók mögött.

Az orgona lány arca felragyogott a zenekar láttán, kísérője mégis a karjánál fogva kihúzta őt a terem szélére, ahol már nem voltak útban a zenére ringatózni kezdő pároknak.

Ekkor löktem el magam a faltól, és szinte a hátamon éreztem a Madame elismerő pillantásának melegségét.

A kocsmazenészekhez sodródtam, és egy rézpénzt a hegedűs zsebébe csúsztatva megkértem, hogy angolkeringővel kezdjenek. Majd ahogy végigcsorgott a keringő lágy dallama a rózsaszín szalonon, egymáshoz simultak a tánctéren a párok, én pedig köztük eloldalazva az orgonalányhoz mentem. Egy hosszú pillanatig szürke szemébe néztem, majd szó nélkül meghajoltam előtte.

Mire felegyenesedtem, már nyújtotta is felém a karját, fel se kellett kérnem igazán.

Megfogtam vékonyujjú, puha kezét, ami mellett megint annak az otromba takarítófiúnak éreztem magam, akinek folyton sebes volt a bőre a mosástól, pedig addigra egészen elmúltak azoknak az éveknek a nyomai. Mégis, egészen más volt valaki olyat érinteni, akinek a kecses ujja nem is volt olyan ínséges idő, aminek az emlékét őrizhették volna. A többi táncos közé vezettem az orgonalányt, szorosan magamhoz húztam, hogy egészen hozzám simuljon, lila selyemruhája az ingemhez tapadt, minden lépésnél halkan suhogott, ahogy a combomnál elálló nadrággal találkozott.

Keringeni kezdtünk a többiekkel, én pedig nem szemérmeskedtem egyszer sem belépni a lábai közé, és ő sem tétovázott csinos, kopogós cipőjével olyan előre lépni, hogy combomnál érezzem a sok rétegnyi ruha alatt az ő combját.

Ez után az orgonalány csak egyszer fordult eredeti kísérője felé, miközben két tánc közt kifújtuk magunkat. Én pedig már ott is voltam, hogy a legjobb tudásom szerint alkalmazzam a Madame tanácsát.

– Ha megbocsájtja nekem, kisasszony... véleményem szerint az ember leginkább a táncáról ismerszik meg – fogtam meg törékeny csuklóját, és úgy mozdítottam, hogy meg kelljen pördülnie maga körül. – Ha egy férfi jól vezet, akkor határozott az életben. Ha egy nő gyengéden fogja meg a párja kezét, gyengédek a csókjai is – érintettem lágyan az ajkamhoz a kezét. A bortól és tánctól kivörösödött arcon újabb pír gyúlt ki a mozdulattól. – Ha valaki nem táncol, akkor olyan titka van, amit fél, hogy felfedeznek.

– Akkor ön igen jól ismer engem – vetett egy oldalvó pillantást a hűsítők felé, mire rögtön vittem neki egy újabb pohár bort. Az ezüst tálcának ezen az oldalán lenni határozottan kellemesebb élmény volt.

– Ismerni vélem – koccintottam a poharam ünnepélyesen az övéhez. Ahogy rózsaszín ajkához emelte a bort, közelebb hajoltam, és a fülébe súgtam. – De mindig is kedveltem a meglepetéseket.