Miután kilépek az ajtón, egy darabig még hallom, hogy morog mögöttem, de nem foglalkozom vele. Ennél tovább már igazán nem várathatom a királynét.

Pusztán az emlékezetemre hagyatkozva sietek végig a cselédek sötétségbe burkolózó folyosóján, csak egyszer van segítségemre egy a küszöb és az ajtó alja közt kiszivárgó gyenge világosság, amibe belekapaszkodik a tekintetem, és egészen a Világos terem ajtajáig biztonságosan eljuttat. Annyira visz a lendület, hogy elég egyetlen mozdulatba sűrítenem, máris lesz egy akkora rés, amin gyorsan át tudok surranni.

A Világos terem minden fényét most a kintről bekacsintó csillagok és a Hold keskeny karéja adják. Csak arra elég, hogy a tárgyak körvonalai jól észlelhetőek legyenek, de a színek már belemosódnak a sötétségbe, egyedül azt tudom megállapítani, hogy egy sarok mélyebb fekete a többinél, a napfényben aranyban ragyogó díszítések most csak a szürke egy másik árnyalatában játszanak, mint az őket körülvevő fal. A fényűzés és cicoma beleolvad a hétköznapi tárgyak tömegébe, a mozgásom a sötétben tekergő árnyak táncába, egyedül a lépteim hangját nem nyeli el az egyre mélyülő éjszaka, de az úgysem számít, ha nincs, aki meghallja.

Átsietek a termen, a folyosókon, a korlátba kapaszkodva vágtatok le a lépcsőn, nehogy a nyakam szegjem a félhomályban, de a királyné folyosójára rátérve lelassítom a lépteim. Nem akarom, hogy izzadtságtól csatakosan, lihegve lásson meg. Megtorpanok a király portréja előtt, és amíg kifújom magam, a festményre vigyorgok.

– Azt fogom tenni vele, amire te képtelen vagy – érintem meg a képet, végigsimítok a markáns arcélen, egészen a szakáll aljáig. A szemöldök mintha egy hajszálnyival rosszallón lejjebb ereszkedne, de a képzelgés inkább szórakoztató, mint ijesztő. Nevetséges még a gondolat is, hogy egy ilyen vén csonttól megijedjek, csak mert korona van a fején. Nem félek tőle. Sőt, meg fogom ölni.

Kopogok, és amíg bebocsájtásra várok, még egyszer végigsimítok a hajamon, de a szalag biztonságosan a helyén tartja. Már csak azt kell tesztelnem, hogy mennyi ágyban mozgást bír ki biztonsággal ez a fajta frizura.

Airam maga nyit ajtót, mintha tartana attól, hogy akár a „szabad!" kiáltással is megtörje az éjszaka csendjét. Elképzelem, ahogy a sötétség, ami annyiszor a pártomat fogta, benyomul formás ajkai közé, lecsúszik a torkán, és belülről falja fel... vagy talán csak kiszorítja belőle a levegőt. Még sosem láttam gyilkolni az árnyakat, pedig biztos gyönyörű látvány lehet.

Egy pillanatra megáll az idő, amíg egymást szemléljük. A barna tekintet olyan magasan jár, hogy biztosan az új hajkölteményemen csodálkozik, ellenben az én pillantásom máris lejjebb siklik. A királyné már hálóöltözetben van, ami egyetlen vékony anyagot jelent, ami közel sem fed el annyit, amennyit ildomos lenne. A mély nyakkivágás felfedi a világos bőrt, a mellei átütnek a vékony anyagon, ahogy haloványan még a lábai közti barna háromszög is feldereng. Ezt akartam én eldobni? Egy szőrös, szakállas, vén férfi testért?

Nem várok tovább az invitálásra, az ajkaira hajolva beljebb tessékelem, és behúzom magunk mögött az ajtót.

Hirtelen képtelen vagyok felidézni, egykor miért is találtam kényelmetlennek Airam társaságát, Rodnashoz képest egyszerűen minden megmozdulása maga a gyönyör.

Az éjszakára már kiengedett tincsek közé fúrom az ujjaim, amik selymesen fonódnak az ujjaim köré, mintha a gyeplőt tartanám a kezemben: elég oldalra húznom, és máris félredönti a fejét, hogy elmélyítsem a csókunk, meghúzom, mire botladozva megindulunk az ágy felé.

Végre én irányítok, és ez épp elég, hogy forrjon a vérem, felülírja a királyné korát, gyűlöletes személyét, minden kellemetlenséget. Itt most nem számít a rang, hogy mennyivel felettem áll társadalmilag, akkor is megadón a karjaimba simul, mint a tökéletes asszony, megadva azt, amit Rodnastól sosem kapnék meg, hiába vagyok képtelen kiverni a gondolataim közül.

Még a csókja is maga az édes gyönyörrel teli Mennyország, nincs benne semmi visszás, semmi szúrós vagy kemény, csak a habpuha ajkak, a nőies aroma.

Ő is érezheti, hogy most másként viszonyulok hozzá, mert alig néhány szívdobbanásnyi idő alatt kifogy a szuszból, és ahogy elhúzódik, hogy levegőhöz jusson, felkapom, és lefektetem az ágyra.

A Madame hosszan tanított arról, hogy tehetem élvezetessé a ruháktól való megszabadulás sokszor hosszú, szertartásos módját, a királyné vékony, lenge hálóinge viszont nem sok lehetőséget hagy a tudományom bemutatására. Most nem is bánom. Csak mihamarabb élvezni akarom azokat a bájokat, amiket kellő ellenpont esetében eddig botor módon nem értékeltem eléggé.

Kioldok egy laza masnit a mellkasán, és a feltáruló bőrfelületre hajolok, ami fürgén hullámzik az izgalomtól, sósan gyöngyözik rajta a veríték. Végighúzom rajta az ajkam, közben a kezem már a hálóing alján kalandozik, hogy aztán egy mozdulattal megszabadítsam az idomait fedő, vékony anyagtól.

Elsőként rögtön a keblein akad meg a tekintetem, amint a könnyű vászon a földön landol, az ágy mellett. Erről is lemondtam volna? Szinte magam előtt látom, milyen lehet Rodnas széles, szőrös mellkasa, és inkább elhessegetem a képet, mielőtt teljesen tönkreteszi a hangulatot. Helyette Airam felé irányítom figyelmem, különös tekintettel a melleire.

Normális körülmények közt undorodnék tőlük, szinte semmiben nem hasonlítanak a fiatal lányok feszes idomaihoz, öregek és formátlanok, pont, mint ahogy az egy ötgyerekes anyától várható. De megrészegít a lehetőség, hogy végre megint irányíthatok, és élni is akarok vele, amíg még lehetséges. Végigsimíthatok a felforrósodott bőröm, ott cirógatom, ahol kedvem tartja, és senki nem akadályozhat meg benne. Nem mintha a királyné túlságosan ellenkezne, olyan nyögések szakadnak elő a torkából, amilyenekhez hasonló buja hangokat még nem is hallottam tőle korábban, amilyenek még a Rózsában hallgatózva is csak ritkán ütötték meg a fülem.

Végigcsókolom a melleit, és miközben a bőrét ízlelgetem, gyorsan kibújok az ingemből, hogy az én vetkőzésem miatt számára egy pillanatra se szakadjon meg az élvezet. De ma más, ma türelmetlen vagyok. Nem vagyok képes kivárni, hogy Airam a határaira sodródva szinte könyörögjön a gyönyör újabb cseppjeiért, máris lejjebb fordítom a figyelmem, végigkövetem a nyelvemmel a hasa vonalát, belenyalok a köldökébe.

Nem vagyok elég türelmes az előkészületekkel, de még így is egyre követelőzőbb hangok törnek elő Airam torkából. Még egy utolsó csókot lehelek a szeméremdombjára, majd finoman széttárom a combjait, hogy a legédesebb pontját is megízlelhessem.

Eszembe jut, hogy majdnem ezt csináltuk Rodnassal. Hogy előtte azon morfondíroztam, neki milyen lehet az íze...

De ekkor összetörik a kép, amit mindenáron magam elé akartam festeni.

Rodnas gondolata mellett minden, amit a királyné adni tud, keserű csalódás.

A Pokolba is, mégsem tehetem meg, hogy egyszerűen itt hagyom, vagy hogy az első hibázásom után még egyszer ne legyek képes kielégíteni őt. Folytatnom kell... csak közben az élvezet apró cseppjei helyett a Madame tanításába kapaszkodok.

Egészen addig folytatom a nyelvemmel kényeztetését, amíg az ujjai a hajamba nem fonódnak, gyenge kísérletet téve arra, hogy átvegye az irányítást, és az utolsó csepp élvezetet is megkapja, amire szüksége van. Csak hogy eszem ágában sincs hagyni neki, mikor én még semmit nem kaptam tőle...

Előtte viszont még újra hangulatba kell hoznom magam. Gyengéden eltolom Airam kezét, és a combjai közé térdelek, egy gyors pillanatra lehunyom a szemem, majd a legérzékenyebb testrészem köré fonom az ujjaim. Aztán csak felidézem, milyen volt, mikor Rodnas ért így hozzám, és máris megrándul a testem az emlék hatására. A Pokolba vele! De most nem érek rá azon gondolkodni, hogy miért éppen az ő emléke az, ami képes életre kelteni a testem, inkább gyorsan kihasználom a hatást, mielőtt odaveszne.

Lassan, minden egyes apró mozdulatot kiélvezve olvasztom össze a testünk. Látom, érzem, milyen hatással van rá, a gyönyör vad hullámokban bírja remegésre a testét, ritmusosan szűkül össze körülöttem, nekem mégis megint le kell hunynom a szemem, és másra gondolnom, hogy élvezni tudjam. A sötétben tapogatózva keresem a máskor oly fényes ősi, ösztönös ritmust, miközben a melleit cirógatom és az ajkát csókolom. Az agyam viszont egészen máshol jár közben, a szívem minden egyes gyors dobbanásában Rodnas nevét pumpálja a gondolataim közé.

A fantázia elég hatással tud lenni rám, hogy egyre emeljem a diktált tempót, aminek eredményeként a testünk minden eddiginél előbb remeg meg a legnagyobb élvezettől. Mozdulatlanul élvezzük, ahogy a buja hullámok összecsapnak a fejünk felett, maguk alá temetnek, majd édes, lágy simogatásokkal apadni kezdenek, visszaadva az irányítást önmagunk felett. Az ajkamba kell harapnom közben, nehogy valaki más nevét sóhajtsam a királyné fülébe.

Ahogy az idő tovamossa a gyönyört a jelenből a múltba, felülök, és a királynéra húzom a takarót. Azt már nem kell tudnia, hogy a megmozdulást nem az aggodalom vezérli, nehogy megfázzon, sokkal inkább az a viszolygás, ami meztelen teste látványától elfog.

Az Airamnál töltött éjszakáim ezen a ponton úgy folytatódtak, hogy egyetlen lapos pillantásával tudomásomra juttatta, ideje mennem, így gyorsan magamra vettem szétszóródott ruháim, majd kellemes estét kívánva neki, magára hagytam. Most pedig attól tartva, hogy a gondolataim túl hangosan sikítják a világba, ki jár valójában a fejemben, meg sem várom ezt az apró jelet, rögtön az ingem után nyúlok. A királyné forró ujjai viszont a csuklómra fonódnak, és nem hagynak elmenni.

Kényszeredett mosolyra húzom a szám, miközben elképzelem, hogy a párnáját az arcára szorítom, hogy a puha tollak közé lehelje utolsó gyötrelmes lélegzetét...

– Szóval igaz – szólal meg halkan. Furcsa, hogy éppen beszéddel nem akarja megzavarni a sötétség csendjét, mikor pillanatokkal korábban még hangos nyögései gátlástalanul űzték el az éjszaka nyugalmát.

– Pardon?

– Hogy szerelmes vagy.

Próbálok úgy reagálni, mintha egy buta viccet hallanék, kuncogok, a fejem csóválom, közben pedig magamat átkozom, amiért ilyen átlátszó vagyok. Mi lesz a következő, hogy a halálát is kiolvassa a koponyámból? Nem lehetek ennyire elővigyázatlan...

A csend viszont kezd hosszúra nyúlni, Airam mégsem hajlandó megtörni, az én reakciómra vár. Azok után pedig, hogy kis híján az életembe került a legutóbbi hazugságom, inkább nem tagadok.

– Nem szegtem szabályt.

– Tudom. – Megcirógatja a kezem, mintha az lenne a célja vele, hogy ismét ellazuljak. Az ellenkező hatást éri el, az ujjai nyomán viszketni kezdek, és addig vakarnám, amíg a bőr és hús már csak emlék, hogy biztosan szabadulhassak az undok érintés emlékétől is. Nem fekszem vissza, de hátam a baldachint tartó oszlopnak döntöm, hogy megnyugodhasson: egyelőre nem megyek sehová, bármennyire is kívánkozok el a fényűző, puha dunnák közül. – Érződik a viselkedéseden. Amilyen szenvedélyes vagy... a szemed viszont végig csukva.

– Bocsásson meg. Nem akartam megbántani.

Ettől kuncogni kezd, én pedig hitetlenül mérem végig a kiskamaszként nevetgélő nőt, akiről meztelenül, kipirult arccal senki se mondaná meg ebben a pillanatban, hogy nem más, mint a Birodalom királynéja.

– Nem bántottál meg. A fiatalságomra emlékeztetsz.

A nyelvem égeti a kérdés, hogy ő is ágyba bújt-e olyannal, aki iránt nem érzett semmit, vagy még annál is rosszabb: a szíve utolsó porcikájáig gyűlölte, de bölcsebbnek látom biztosabb témák felé terelni a beszélgetést.

– Boldognak tűnik, amikor felidézi. Talán én is boldogabb lennék már abban a szakaszban, amikor ez az egész csak egy halvány emlékkép.

Ahogy a királyné arca dühös vörösre színeződik, már belátom, hogy felesleges volt egyáltalán próbálkoznom a társalgás biztos talajon tartásával. Pont olyan mozdulattal emeli fel a kezét, mintha fel akarna pofozni, nekem pedig a combomba kell mélyesztenem a körmöm, nehogy megakadályozzam benne, és az legyen az utolsó megmozdulásom a palotában.

És jól is teszem. Airam csak megkapaszkodik a vállamban, és úgy nyújtózik az éjjeli szekrény felé, mintha nem akarná, hogy meztelen talpa a drága szőnyeget érintse.

– Ha valódi, amit érzel, akkor az soha nem fog teljesen eltűnni – erőlködik. Elkapom a derekát, így már ki tudja húzni a fiókot, és a régről ismert vörös, cikornyás mintával díszített levélpapír kerül elő belőle. Ahogy visszatornássza magát az ágyra, a mellkasához szorítja a borítékot, mintha a bőrén akarná érezni a benne rejlő szavakat.

– Akkor nyilván bennem van a hiba - egyezek bele könnyedén. Amiről beszélünk, amúgy is egy hatalmas fantáziabuborék, hiszen még csak hasonlót sem éreztem senki iránt, amire azt mondanám, hogy szerelem. Rodnas mást sem tesz, csak összezavar, de azt meglehetősen nagyvonalú lenne gyengéd érzelmeknek betudni. – Az én esetemben ez közel sem olyan éteri és tökéletes, mint ahogyan azt másoktól hallom...

– Nem is kell annak lennie – ingatja a fejét. Megkísérel kisimítani egyet a sok gyűrődés közül, de hamvában holt próbálkozás. Mintha már egyszer dühösen galacsinba gyűrte volna a papírt, az pedig már úgysem lesz olyan hibátlan, mintha mi sem történt volna, bármennyit is préseli. – Pusztán... olyan megpróbáltatásokkal jár, amiket megéri elviselni néhány pillanatnyi boldogságért.

Ez az én lehetőségem. Pont olyan irányba halad a beszélgetés, hogy megtudhatom, a Senedtől hallott információm pontos-e egyáltalán.

– Mint például?

Zizeg a levél, ahogy megremeg a keze, végül mégis meggyőzi magát, és lefekteti a lapot kettőnk közé a takaróra. Az elegáns, szálkás betűk, szabályos sorokban vonulnak a fehér háttéren, de a titkukat nem fedik fel előttem.

– Nem tudok olvasni.

– Akkor csak hidd el, hogy gyönyörű szavak állnak benne – cirógat meg egy kacskaringós hurkot. – Vannak mélypontok... de azok sosem elegek ahhoz, hogy kiábrándulj. És ha türelmesen vársz, akkor néha rájön, hogy hiányzol.

– Bocsásson meg nekem, de egy levél nem ugyanaz, mint egy kedves szó, egy ölelés, egy csók... – simítok egy arcába lógó tincset a füle mögé. Így jobb kilátás nyílik arra, hogy még ennyi sem elég, hogy leolvadjon a mosoly a szájáról.

Csak várja ki. Egy kis időre van szükségem, és elfeledtetem vele a boldogságot...

– Azt írja, hogy idejön, és személyesen adja át a születésnapi ajándékom.

És még tálcán is kínálja hozzá az alkalmat. Minden tökéletesen alakul.