A végletekig kimerült voltam, mégis képtelen arra, hogy akár szemhunyásnyit is aludjak. Csak feküdtem az ágyamban, ólom nehézségű szemhéjaim kitartóan húztak az álom felé, mégis abban a pillanatban, hogy lehunytam őket, úgy éreztem, mintha nem lennék egyedül a szobában.

Amint teljes lett a sötétség, azt láttam magam előtt, ahogy anyám az ágyamon ül. Ahogy a szobám padlóján zokog, abban a reményben, hogy így majd megsajnálom. Éreztem a jelenlétét a takaróban, a padlódeszkákban, a falakban, a csukott ajtóban. A mellkasomra nehezedett, nem hagyott levegőhöz jutni, hogy valahányszor megkíséreltem engedni az álom vonzásának, néhány másodperc múlva zihálva ültem fel az ágyban, és riadtan kémleltem a félhomályt abban a hiszemben, hogy az egyik sötét sarokban egy zöld szempárt fogok észrevenni, amint megvetően méreget.

Nem nyugtatott meg, hogy harmadjára is végigjátszva ugyanazt, veszett forgolódásom végére biztos lehettem benne, hogy az anyámnak nyoma sincs aprócska szobámban. A fejemből pedig nem volt olyan egyszerű kiüldözni, mintha csak ki kellett volna löknöm az ajtón.

Megadó sóhajjal felültem, és megcsapkodtam kissé az arcom, hogy magamhoz térjek. Egész nap az járt a gondolataimban, hogy meg kéne mondanom neki a Madame-al kötött alkunkat, mégsem akartam, hogy túlságosan belelovallja magát. Viszont úgy tűnt, addig nem leszek képes nyugovóra térni, amíg ezt le nem tudtam.

Nyögve megmozgattam beállt izmaimat, felhúztam a cipőmet, és nekivágtam az éjszakai Rózsának, ami élőbb volt, mint a nap bármely más szakaszában.

A folyosón Ifets fűzött egy férfit, de azt annyira elbűvölte a lány, hogy úgy tűnt, még csak észre sem vett, ahogy elhaladtam mellettük. A lépcsőn felzubogott az előtérből érkező jókedv, a lányok vidám kacajának és ércelődésének hangja, összeolvadó morajuk olyan hangulatot teremtett, hogy még nekem is kedvem támadt volna lemenni és megnézni magamnak a társaságot, pedig már vagy ezerszer végignéztem az éjszakai tobzódást.

Vagy csak indokot kerestem magamnak a megfutamodásra. Bármelyik másik hely vonzóbbnak tűnt abban a pillanatban, mint az az oroszlánbarlang, ami felé tartottam.

Lépteim annál inkább lelassultak, minél közelebb értem, mégis túl hamar ott álltam a küszöbön. A résnyire nyitott ajtón belesve láttam, ahogy anyám a tükör előtt forgolódik, majd kioldja a csomót a fűzőjén, és még jobban meghúzza. Úgy tűnt, dolgozik az éjjel, csak szokásához híven elhúzta a készülődés óráit.

Így, hogy nem tudta, figyelem, teljesen normálisnak tűnt. Nyoma sem volt rajta a beszélgetésünknek, a terhességnek, a bolondságának és a ketségbeesésének. Csak egy érett korú nő volt, aki számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogyan tüntesse fel magát fiatalabbnak merész öltözetével, ami kis híján teljesen megmutatta formás kebleit, fűző formálta keskeny derekával, az arcán maszkká összeálló rengeteg hölgyporral, ami még így sem volt képes teljesen eltüntetni a ráncait. Haját olyan laza kontyba fogta, hogy úgy tűnjön, mintha az este elején még rendesen megcsinálta volna, de az ágyban fekve, egy vendégét szórakoztatva már kiszabadult volna belőle néhány tincs.

Már az utolsó simításoknál tartott, a padlódeszka alól elővette titkos parfümjét, és magára permetezett egy keveset, ajkát vörösen kihúzta, és elégedett mosolyt vetett a tükörképére.

Ő élte az életét, mintha mi sem történt volna. Mintha bennem mélyebb nyomokat hagyott volna a beszélgetésünk, mint benne, amitől ez az egész nem érződött helyesnek.

Én pedig követni akartam a példáját. Úgy akartam tenni, mint aki szintén félvállról veszi a dolgot, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy sok álmatlan éjszaka vár rám a közeljövőben.

Ekkor viszont egy zajos társaság jött fel az emeletre, a férfi részegségénél csak egy dolog lehetett nagyobb: az erszénye, mert egyszerre két lánynak is kellett támogatnia, hogy egyáltalán eljusson egyikük szobájáig. Az óbégatásra viszont még anyám is felkapta a fejét, és ahogy észrevett, rögtön az ajtóhoz sietett. A lábaimban pedig hirtelen nem maradt annyi erő, hogy még időben elmenekülhessek előle.

– Iraf! Meggondoltad magad?

Egy pillanat műve volt, és megint az aggódó, romokban heverő anya állt előttem, az áldozat, akitől a gonoszok el akarják szakítani a gyermekét.

Esema révén viszont feléledt bennem a bizalmatlanság mindenki irányába. Ifets még mindig a férfi karjaiban sóhajtozott a folyosón, látszólag elég távol, hogy bármit is hallhasson, és amúgy is más foglalta le éppen, valójában pedig ki tudja...

– Kérlek, ne itt beszéljük ezt meg – toltam beljebb a szobába. Valójában csak kinyújtottam a kezem, mire rögtön elhátrált annyira, hogy én is beléphessek, és magunkra csukjam az ajtót. Nem bántam túlságosan, hogy elkerülhettem az érintést.

Egy pillanatig még kivártam, füleltem, hogy az ajtón kívülről nem hallatszik-e olyan neszelés, ami arra utalna, hogy valaki próbálja elcsípni a szavainkat. Anyám viszont félreértett, tétovaságnak tudta be a várakozásom, mert olyan lágyan érintette meg a karom, amilyen agyafúrt módon csakis egy tapasztalt örömlány tudta, hogy ismét felhívja magára a figyelmet.

Én pedig megadtam magam a ténynek, hogy innen már nem menekülök, és mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha gyorsan túlesünk ezen a beszélgetésen.

Felé fordultam, és próbáltam minden kimerültség, minden viszolygás és rossz előérzet ellenére mosolyt erőltetni az arcomra. Nem sikerülhetett túl meggyőzőre, a látványtól csak még inkább kikerekedett a szeme, mégsem szólalt meg, hagyta, hogy beszéljek.

– Kiválthatlak, ha a szülésig megkeresem az árad.

Egy szuszra hadartam el, és olyan gyorsan, hogy még én sem értettem minden szavam, de attól, ahogyan anyám szája széle felfelé kunkorodott, tudtam, hogy ő pontosan átlátta a helyzetet.

– Ugye megteszed?

Kinyitottam a szám, és a nyelvem hegyén sorakozó több száz visszavágás közül mégsem akart egy sem kiugrani, és anyámra telepedni ahelyett, hogy az én lelkemet nyomná még nagyobb súllyal.

Hiszen ott álltam a szobájában, megadtam magam, megalázkodtam, engedtem az akaratának még úgy is, hogy alig néhány perce tanúja voltam: közel sem annyira fontos neki ez az ügy, mint amennyire mutatja. Mintha nem lett volna több szimpla unaloműzőnél. Mégsem voltam képes kinyögni azokat a szavakat.

– Nem biztos, hogy sikerül...

Anyám mégis tapsikolt és ugrált örömében, mint egy gyerek. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy bármikor addigi életem során láttam-e annyira vidámnak, mint abban a pillanatban.

Meg sem tudtam mukkanni a meglepetéstől, csak sóbálvánnyá merevedve bámultam, ahogy a boldogságtól körbeugrálja a szobát, haja ezüst palástként lebegett utána, édes illatot hagyott ott, ahol elhaladt. Az az aroma maga volt a gondtalan gyermekkor. Az, ami miatt reggelente néha átjöttem, azt mondva, rosszat álmodtam, csak hogy felhúzza a takarót, befekhessek mellé, és a párnába fúrhassam az arcom, aminek pontosan ilyen illata volt.

Az örömünnep viszont nem tartott sokáig, egy szempillantás alatt vége szakadt, ahogy anyám egy ugrás után hirtelen megtorpant. A kijáró padlódeszkához sietett, és a titkos rejtekhelyén kezdett kotorászni, miközben én lerogytam az ágyára.

Ostobának éreztem magam, amiért megadtam neki, amire vágyott. Amire nem is vágyott igazán. Alig pár méterre előttem térdelt a földön, halkan dúdolva keresett valamit, úgy képzeltem, az esti készülődés utolsó kellékeit. Hiszen most, hogy a markában volt, amit akart, már nyugodtan koncentrálhatott ismét a cicomázkodásra.

Magam előtt láttam a síró csecsemőt, akivel nem foglalkozik senki... A fülemre kellett tapasztanom a kezem, annyira megelevenedett a kép, hogy az elkeseredett bőgésbe belesajdult a fejem.

Csak akkor néztem fel, amikor a parfüm igéző illata megint felerősödött, amiből már tudhattam, hogy anyám állt előttem.

Hosszú ujjakban végződő, formás tenyerén egy apró bőrzacskót egyensúlyozott, és felém tartotta. Kopott volt, annyira, hogy csodaszámba ment, hogy egyáltalán eddig képes volt betölteni a funkcióját, és még bent tartotta tartalmát. Mellette pedig olyan koszos, hogy nem is értettem, anyám egyáltalán hogy vehette rá magát, hogy puszta kézzel megérintse. engem az apró erszény teljes valójában taszított. Már csak azért is, mert anyám egyre erőszakosabban tolta az orrom alá, hogy elvegyem tőle.

Kénytelen voltam emlékeztetni magam, hogy mihamarabb le akartam zárni ezt. Ha elveszem tőle, akármi is az, később még mindig eldobhatom. Így kikaptam a taszító erszényt a kezéből, és gyorsan a zsebembe is süllyesztettem, hogy minél rövidebb ideig keljen érintkeznem vele.

– Mi ez? – siettettem az ajándékkal járó magyarázatot.

– Jártam a nekrosobnál. – Hangja izgatottan remegett, érződött, hogy alig volt képes lehalkítani a hangerejét, és inkább a világba kiabálta volna a titkát. Tomboló lelkesedését így igyekezett abban kiélni, hogy megint tapsikolt, majd ahogy rajtam nyomát sem látta izgalomnak, csak értetlenségnek, idegesen kezdte tördelni a kezeit. – Ha az italába szórod, bármire igent fog mondani. Azt is kérhetnéd, hogy hozza le a holdat az égről, csak bólogatni fog.

Az erszény még a zsebemen át is égette a combomat. Anyám ki nem mondott kérésétől felfordult a gyomrom, hogy ilyen aljas eszközökkel várja, hogy éljek, ha kudarcot vallok. Ráadásul a kis csomag azt az üzenetet hordozta, hogy nem is hitt igazán a sikeremben. Inkább felkészült a másik eshetőségre.

– Csak egy csipetnyi kell az italába. Ugye megteszed?

Bólintottam, abban a tudatban, hogy bármikor megszegném az anyámnak adott szavam, főleg, ha ilyen gyomorforgató cselről volt szó.

Ő mégis komolyan vette, mert előhúzta a másik kezét, amit eddig a háta mögött rejtegetett. Egy egyszerű hüvely került elő, amit még gyerekként is láttam a padlódeszka alatt, nem is értettem sosem, miért dugdosta a többi csecsebecsével együtt. De amint előhúzta a pengét, megvilágosodtam.

Sosem láttam még olyan kést, nem akartam elhinni, hogy emberi kéz formálta. Minden vonala szabályos és olyan egyenes volt, mint a horizont, egyszerűen mestermunka. Ezt már sokkal szívesebben vettem el anyámtól, bele sem gondolva, milyen használatára kérhet meg. Megbabonázott a fényes ezüstön megcsillanó fény, az a gyönyörű veszedelem, amit az az aprócska penge magában hordozott.

– Az apádé volt.

Abban a pillanatban még a nagylelkű ajándék mögött is csak a rosszat láttam.

Azt a tényt, hogy végleg szabadulni akart a korábbi életétől, tőlem és az apámtól, és minden olyan dologtól, ami ránk emlékeztette.