– Fáklyás Rodnas!

A szívem kihagy egy ütemet, amint újabb vendég csatlakozik a királyi házaspár reggelijéhez. Először álomnak hiszem, hiszen mindössze pár óra alvás után akár a szemem is káprázhatna, de annyira mégsem eleven a fantáziám, hogy még a báróval együtt járó füst illatét is ennyire pontosan felidézze.

Még akkor is csak pislogok, mikor Rodnas tökéletes üdvözletet mutat be Őfelségének, minden apró mozzanata, még a kisujja állása is tökéletesen koreografált. Én pedig csak bámulom, hogy majd kiesik a szemem, falom a látványát, az illatát, a hangját. Már nem is értem, hogy nem voltam képes még tegnap sem felidézni arcának részleteit, vagy a beszéde különös, felsőbbséges tónusát, hiszen így látva ez mind olyan természetes részét képezi a lényének, mintha már így született volna.

Csak az zökkent ki, ahogyan az arany szalagos szolga könyöke az oldalamba mélyed. Szegényt kellemetlenül érintette, hogy aki az előző nap megfenyegette, arról kiderül, hogy a királyné leghűségesebb embere. Azóta csendes háborúba kezdtünk, tudomást sem véve a másikról, a ki nem mondott megállapodással: hogy ha nem szól az éjszakai kifakadásomról, akkor én sem a késről, ami a zsebében végezte. Ez az első alkalom, hogy ismét emlékeztetni mer a jelenlétére, amivel kiérdemli egy mosolyom.

A saját, még élő csontjából faragnék kést, míg azért nem könyörög, hogy szúrjam le vele...

Helyette a királynéhoz lépek, és a beszélgetésben beállt pillanatnyi csendet kihasználva halkan megszólítom. Túl közel hajolok, és miközben elveszem előle a kiürült tányért, még a kezét is megérintem futólag.

– Elnézést kérek, nem számítottam még egy vendégre. Hozzak még egy terítéket?

Eddig határozottan éreztem minden mozdulatomnál a király felől áradó kellemetlen légkört, ami lyukat fúrt a hátamba, de most elbizonytalanodok. Vajon megint sikerült egy kicsit megmutatnom, hogy nem akárki vagyok Airam számára, vagy ez most a saját zavarom, amit Rodnas jelenléte okoz?

– Hagyd csak, épp indultam.

Felé fordulok, és illendőn meghajtom magam, jelezve, hogy tudomásul vettem az óhaját annak ellenére, hogy a legapróbb jelét sem mutatja annak, kész lenne távozni. Én viszont nem húzom tovább az időt, még egy nagyot szippantok a vágyébresztő illatból, ami annyira hiányzott, és elraktározom, hogy legalább addig puha füstbe burkolja a mellkasomban tátongó ürességet, míg újra láthatom őt.

A tányérral a kezemben kifelé indulok, de az ajtóhoz közeledve minden lépést egyre nehezebb megtenni. Ahogy az ajtót kéne becsuknom, hogy elválasszon tőle, izzadt ujjaim csak remegnek a kilincsen...

De nem lehetek ennyire ostoba! Nem fogom egy vénség miatt eljátszani a tökéletes lehetőséget.

A zár a helyére kattan, én viszont megtorpanok a folyosón. Mindenki annyira elfoglalt a király ittléte miatt, hogy nem jut olyasmikre ideje, mint hogy azon csodálkozzon, céltalanul ácsorgok az étkező bejáratánál. Reményeim szerint amúgy sem maradok itt sokáig, hiszen Rodnas is már indulni készült.

Mégis egy örökkévalóságnak érzem a várakozás máskor oly csekélynek tetsző perceit.

Amint nyílik az ajtó, rögtön várakozón lököm el magam a faltól, de a lelkesedés, amitől az egész testem bizsereg és élőbb, mint valaha, úgy tűnik, egyedül az én részemről van jelen.

– Hát te még élsz? – érdeklődök gúnyosan, de nem sikerül elég metszőre a hangom az arcán elterülő grimasz láttán. Ennyire érzékeny lett a lelki világa, amíg távol volt, hogy már egy kis élcelődést sem visel el rezzenéstelenül? Pedig akkor sem fogok bocsánatot kérni tőle, arra aztán hiába vár... még akkor sem, ha így összeszorul tőle a torkom.

– Mi történt a hajaddal? – kérdezi inkább, mintha meg sem hallotta volna a korábbi megszólalásom.

– Levágtam. Nem tetszik? – túrok bele a hajamba, és egy kicsit felborzolom. Azóta már lopva megnéztem magam az ablaküveg tükröződésében vagy a fényesre suvickolt ezüstneműben, de egyszer sem tűnt olyan borzalmasnak, hogy ilyen reakcióra legyen méltó.

– Nem.

Megnedvesítem a szám, és büszkén felszegem a fejem. Ha ennyi miatt duzzogó gyerekként akar viselkedni, akkor szíve joga, nekem viszont nem kell eltűrnöm ezt.

– Kénytelen leszel kivárni, amíg újra megnő.

– És ha azt mondom, addig inkább elém se kerülj?

Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad. Hogy képzeli, hogy visszajön, és máris kötözködik? Ráadásul olyan piti dolog miatt, mint egy hajvágás?

Dühösnek kéne lennem, felfújni magam, és sértetten elvonulni, amíg térden csúszva nem jön oda hozzám, hogy a bocsánatomért esedezzen, de nem megy. Nem találok magamban sehol elég erőt ahhoz, hogy most, mikor végre visszaért, én menjek el tőle.

– Ugyan már, szívem – adom meg magam, és odalépek hozzá. Végigsimítok a szakállán, ami megnőhetett az út alatt, mert most frissen van rövidre vágva, de nem borotválva, így még mindig szúr. Aztán megcirógatom az álla alatt, mint egy macskát, a különbség csak az, hogy ő sajnos nem dorombol. – Csak egy kis haj. Ha szeretnéd, megnövesztem.

– Mióta vagy ilyen előzékeny? – vonja fel a szemöldökét, és beleborzol a hajamba, de nem elégedett vele, és túl gyorsan visszahúzza a kezét. Pedig tudnám még egy kicsivel tovább is élvezni az érintését. – Csak nem annak köszönhetem, hogy hiányoltál?

– Egy cseppet sem hiányoztál. De ha ennyire zavar, hogy kimutatom a hálámat, akkor elmehetek – pislogok rá ártatlanul. Annyiszor láttam már ezt a kifejezést anyám arcán, pontosan tudom, milyen hatással van a férfiakra. És már éppen kételkednék benne, hogy én is tudom ilyen könnyedén alkalmazni, de Rodnas keze marasztalón a derekamra csúszik, amitől már nem bírom tovább visszafogni magam, a mellkasának dőlök, és a vállára hajtom a fejem.

Csak most, hogy kissé lenyugodtak a kedélyek, engedem azt a kérdést a nyelvemre tolulni, ami pedig azóta piszkál, hogy megláttam őt.

– Ezek szerint elintézted? Minden rendben ment?

– Ezt beszéljük meg este a szobámban. Majd nyitva hagyom az ajtót.

A lehelete a fülem cirógatja, amitől forróság kezd vad táncba a bőröm alatt, a fejemről kecses lépteivel lejjebb ereszkedik a testemben, melegséget ébreszt a mellkasomban, az ágyékomban...

– Van kulcsom – emlékeztetem, és érzem, hogy a kelletlenségtől megrándul az arcom, ahogy elereszt.

– Hát persze, hogy is felejthettem el – mosolyog sejtelmesen. Gondosan kisimít egy gyűrődést az ingén, az egyetlen nyomát annak, ami az imént történt. – Várom a háládat, amint végeztél bokros teendőiddel – mered a kezemben levő kiürült tányérra.

– Ez kibírhatatlan! – Clobas úgy nyöszörög az ágyán, mintha halni készülne, ami zene füleimnek. Úgy tűnik, a tőle való megszabadulásnak épp a legegyszerűbb módja nem jutott eszembe eddig: hogy hagyjam belefulladni az unalomba.

Clobas hatalmas puffanással lefejeli a párnáját, így a továbbiakban csak elfojtott, érthetetlen panaszos morgása hallatszik, Abash és Leinad viszont összenéznek, és vigyorogva egymáshoz koccintják a náluk levő két sötét üveg kecses nyakát.

Jobbnak látom, ha behúzom magam mögött az ajtót, mert az ital fogyásával a hangerő is emelkedni szokott a társaságban, Airamnak pedig úgy sejtem, az lenne az utolsó csepp a pohárban, ha nem egyedül én leplezném le magam.

– Miért nem vittél magaddal engem is? – néz fel Clobas vádlón, a villámokat szóró, színtelen szemek rám azonban nincsenek hatással.

– Téged amúgy sem engednének ki – röhög Sened a saját viccén. Belőle néztem volna ki a legkevésbé, hogy ennyire elvesse a sulykot, és a határokat átlépve agyatlanra vedelje magát, de talán nem egyedül Clobas küzd a kínzó unalommal. Miközben leveszem az egyenruhát, és gondosan összehajtva a polcomra teszem, azt figyelem, ahogy Sened csak harmadjára tud a szájába találni az üveg nyakával, a bor keskeny, vörös csíkban buggyan ki a szája szélén. Akár vér is lehetne. – Túl feltűnő jelenség vagy – fejezi be Sened a gondolatmenetét, nem azért, mert az üveget letéve újból szóhoz jut, hanem mert az kicsúszik az ujjai közül, de szerencséjére csak a matracon végzi.

A vörös folt mintha szándékosan ingerelne, hogy én is be akarjam festeni az egész szobát vérrel. Nem is lenne nehéz dolgom, gyakorlatilag mindenki a tudatlanság határán táncol az italtól, Gryor már a földön horkol, de a többiek ártalmatlanítása sem okozna különösebben nagy problémát. Még csak fel sem tűnne senkinek, hiszen az élettelen testek maradéktalanul teljesítenék a királyné azon kívánságát, hogy ne hagyják el a szobát a király távozásáig.

– Mert Iraf nem az! – fakad ki Clobas, és megpróbál talpra állni, de összegabalyodnak a lábai, és olyan puffanással terül el a földön, amibe még a gyomrom is beleremeg. Elég hozzá, hogy Gryor lassan nyitogatni kezdje a szemeit, majd ahogy észhez tér annyira, hogy észrevegye a földön fetrengő Clobast, egyetlen határozott mozdulattal talpra rántja, mintha nem lenne nehezebb egy rongybabánál. Aztán az óriás a másik oldalára fordulva már folytatja is a horkolást.

Clobas egy szívdobbanásnyi ideig még zavartan ácsorog, talán el is felejti egy pillanatra, miért akart felkelni, de ahogy meglát, megint elsötétül színtelen tekintete, és mellém lépve megrángatja az ingem. Könnyedén megakadályozhatnám, de inkább csak vigyorogva figyelem az akcióját. Az ingem amúgy is gyűrött volt már, és kíváncsi vagyok, hátha csak feltüzeli magát, hogy aztán meg akarjon ütni... olyan esetben még Airamnak is be kell látnia, hogy az önvédelmem jogos volt, bárhány törött csontjába is kerüljön Clobasnak.

Mégis jobbnak látom, ha a király számára tartogatom a vérszomjam.

– Lehet, hogy feltűnő a külsőm, de nekem a viselkedésem legalább nem az – veregetem meg barátian a vállát, és mielőtt visszavágásra nyithatná a száját, visszalököm őt az ágyára. Engedelmesen ott is marad, arccal lefelé. – Honnan szereztétek ezt? – fordulok inkább Senedhez, akinek ügyetlen ujjai közül könnyedén megszerzem a palackot.

– Hé! – kapja el Abash a kezem, ahogy az ajkamhoz emelném a palack alján csordogáló kevéske nedűt. Ő jobban ismerheti a mértéket, mert egy pillanat alatt kitisztul a tekintete, szorítása határozott a csuklómon. Mégis, a mondandója hallatán elvetem esetében is a józanságnak akár morzsányi jelenlétét is. – Csak akkor iszunk, ha valaki panaszkodik.

– Hát ez borzalmas – mosolyodok el, amitől Senedből kipukkad a nevetés, én pedig végre nyugton ihatok.

Bármi is az, jó sokáig érlelték, az erős szesz égeti a nyelvem, a torkom, de nem vagyok már gyerek, hogy ennyitől köhögni kezdjek. Viszont jólesik a forró, folyékony önbizalom, ami megül a gyomromban, és épp csak akkora ködöt okoz a fejemben, hogy a Rodnassal való találkám, amire készülök, ne tűnjön olyan ijesztőnek.

Csak akkor eresztem le az üveget, mikor már egy csepp sincs az alján.

– Senednek kell megszö... megszökö... – ráncolja Leinad zavartan a homlokát.

– Megköszönnöd – kapja ki Abash a másik kezéből az üveget. Leinad duzzogva biggyeszti le az ajkát, és inkább a szeplős fiú vállára hajtja a fejét, majd nagyot ásítva ő is lehunyja a szemét. – Sened kiderítette, hogy két nap múlva bál lesz...

– Ezt én is megmondtam volna – vigyorgok a szőke fiúra, és kitérek a felém repülő párna útjából.

– De ő azt is kiderítette, hol tartják a bort – lengeti meg Abash a saját üvegét.

– Elismerem, ő nyert – vigyorgok, és még egyszer ellenőrzöm az öltözetem. Egyáltalán miért is? Ha helyes a megérzésem, akkor Rodnas úgysem fogja sokáig rajtam hagyni a ruhát. A gondolatra megborzongok, és megkísérlem az üres üvegbe zárni a képet, amit visszadobok Sened mellé az ágyra. – Élvezzétek ki. Ne várjatok rám.

– Iraf megint nőket hajkurász... már meg sem vagyok lepve – morog Clobas.

– Csak azért vagy ilyen keserű, mert irigykedsz. Szobafogságban neked esélyed sincs jobb nőre, mint Leinad – keserítem el, mielőtt kilépnék az ajtón.

Amint a zár nyelve lágy kattanással a helyére csusszan mögöttem, a hajamba túrok. Tényleg ennyire borzalmas lenne? De ami még fontosabb kérdés, komolyan gondoltam egyáltalán, hogy csak egy vénség kedvéért hagynám ismét megnőni?

Felsóhajtok, és megdörgölöm a szemem, amíg csillagokat nem látok. Dehogy tenném meg, ez is csak egy hazugság. Amint két nap múlva, a király estélyén elérem a célom, el kell tűnnöm, hacsak nem akarok az apám sorsára, vagy még annál is rosszabbra jutni. Magam mögött kell hagynom a palotát, a háremet és vele együtt mindenki mást is. Utána pedig már nem nézhetek vissza.

Miért tűnik ettől az egy apróságtól nehezebbnek a gyomrom, mikor eddig egyetlen nehézség sem volt képes eltántorítani?

Ólomsúlyú lábakkal indulok meg a folyosón, de nem sok lehetőségem van a saját ostoba, értelmetlen érzéseimen merengeni. A Világos terem faragott ajtaját résnyire nyitva meg is dermedek, amint észreveszem a király jelvényét viselő őröket. Nem kéne látniuk, ahogy az egyenruhám nélkül mászkálok a palotában, arról nem is beszélve, hova... Összeszorítom a fogam, és mozdulatlanul tartom az ajtót, hátha akkor továbbra sem vesznek észre. Már leszakad a karom, mire végre távolodni kezdenek, én pedig káromkodva hagyom a helyére csukódni az ajtót.

A Pokolba!

Egy kis erőgyűjtés után megint nekiveselkedek a nehéz fának, és a Világos terem fényes padlójára lépve rögtön meg is bújok az egyik oszlop mögött. A mennyezeti tükröket figyelve tervezem meg az utam, hogy egyszer sem fedezhessenek fel a lézengő őrök. Egyszer karnyújtásnyira mennek el tőlem, még a lélegzetem is visszafojtom, de az árnyak és a figyelmetlenségük végül az én pártomat fogják.

A méregzöld szőnyeggel burkolt folyosón szerencsésen át tudok surranni, a lépcsőnél viszont arra kényszerülök, hogy sokáig toporogjak egy szobor mögötti feketeségben. Az ujjaim már fájnak a sok türelmetlen tördeléstől, mire végre mindkét emeleten egyszerre szabaddá válik az út.

A vendégszobákhoz vezető utolsó szakasz ehhez képest meglepően nyugodt, lelassult lépteim mellett túl fürge a fülemben doboló pulzus. A gondolataimat viszont bármennyire is igyekszik, még így sem tudja sem lehagyni, sem túlharsogni.

Ha a megjelölt ajtó mögött valami borzalom várna, akkor biztos sokkal könnyebb lenne a távozás. És mivel Rodnasról van szó, ennek elég nagy az esélye. Csak kapnom kéne egy olyan emléket tőle, amibe kapaszkodva képes leszek legyőzni ezt az ésszerűtlen vágyat, hogy minden hátrahagyva, tiszta lappal, új életet kezdhessek mellette.

A fejem az ajtónak döntöm, és csak fintorgok az undorító vágytól, hogy bent legyek, és egy egészen más miatt felejthetetlen emlékkel legyek gazdagabb.

Annyira alámerülök a lehetőségek világában, hogy kis híján orra esek, ahogy már nincs, ami megtartsa a fejem, mert kitárul az ajtó.